Nagy Dénes filmjében a kezdő képsorokon kívül nem látunk önsértést, vagy annak nyomait, mégis egy-egy pillanatra a szereplők bőre alá látunk. Pavlovskaya Natasha kamerája szinte az egész film során csupán arcokat mutat, három negyvenes nő ugyanazt a titkot őrző tekintetét.
Petra
A Seb első hőse akadozva mesél, nehezen formálja a szavakat, pedig mondataiból kiviláglik, hogy régóta próbálja feldolgozni a traumát szakemberrel. Pontosan tudja, hogy az életéhez szervesen hozzátartozó falcolás pszichés betegség, amelyet a feszültség és a szorongás levezetésére használ, mert a fizikai fájdalom enyhíti a lelki terheit. Talán hipnózisban is része volt, mert olyan kora gyerekkori traumatikus emlékeket oszt meg a riporter szerepét is magára vállaló rendezővel, amelyre kevesen emlékeznének.
Petra titkáról többen tudnak, egy régi barátja és húga is tanúja volt első önsértésnek, és úgy tűnik, a fiatalkori megrázó események ellenére igyekszik élettel körbevenni magát. Bár a tekintete mindig szomorú, látjuk, ahogy kis borzos, fekete kutyáját mosdatja, ahogy magához öleli a mozgólépcsőn, vagy ahogy babzsákfotelben hallgatja, ahogy egy barátja a hang nevű hangszeren játszik.
Alexa
A hivatásszerűen pingpongozó Alexa nem vállalta arcát, csupán kontúrjait láthatjuk az ellenfényben, de éles és ideges orgánuma azonnal kíváncsiságot ébreszt és nem hagy kételyt. Zavaró kicsit az álca, szeretnénk látni a lányt, akinek kemény hangja kemény mondatokat fogalmaz meg: hogy nem várt gyerek volt, hogy nagymamája nevelte föl, és hogy mikor ütött vissza először. Ő az egyetlen, aki kimondja, hogy maga a vér látványa nyugtatja meg.
Ez a kemény lány sportember, nem csak teniszezni látjuk, de magányosan kocogni is az erdőben, ahol megsejtjük, hogy milyen csinos is lehet ő. A többiekkel ellentétben Alexa mindig magányos, vagy ahogy ő maga fogalmazza meg kíméletlenül, neki nincsenek barátai.
Mariann
A legfojtogatóbb történet Marianné, aki nem csak nem várt, de titkolt gyerekként jött világra, akivel anyja úgy ment be a kórházba szülni, hogy otthon azt mondja daganatos betegségben szenved. “Én egy daganat vagyok.” - összegzi fájdalmát a nő, majd elmeséli gyermekkorának dermesztő részleteit, olyan családon belüli abúzusokat, amelyeket a szerencsések elképzelni sem tudnak. “Azt szoktam meg, hogy a fájdalom maga a törődés.”
Mindezek ellenére pont ő az, akiből a legtöbb szeretet sugárzik, akinek vonásai lágyak, és akinek csillog a tekintete. Felmerül a kérdés, hogy honnan tanulja valaki a törődést, akinek sosem volt benne része, és aki saját családjában is számkivetettként él? Honnan jön a féltés, hogy kisfiával oly annyira odaadó, hogy még alvásklinikára is elviszi, mert szerinte felszínesen alszik?
A Seb legnagyobb erénye, hogy olyan témával kapcsolatban sikerült kamera elé ültetni érintetteket, amelyeket sokan a legközelebbi hozzátartozóik előtt is titkolnak. Maga a rendező is akkor kezdett el még mélyebben foglalkozni a témával, amikor régi ismerősének mesélve a film ötletét, az felhúzta pulóverének ujját és évtizedek után láthatóvá váltak a sebhelyek.
Bár a stáblistán is látható, hogy egész pszichológus csapat foglalkozott a szereplők felkutatásával, és azt is tudni, hogy sokan már az interjúk leforgatása után léptek vissza a megjelenéstől, mégis kis hiányérzettel távoztunk a moziból. Nagy Dénes kétségkívül az egyik legtehetségesebb fiatal magyar rendező, és talán pont ez az érzékenység az, ami miatt nem elégszünk meg pusztán egy-egy lényegre törő történettel, és amitől jobban meg szeretnénk ismerni ezt a három bátor nőt.
