Figyeld meg, kedves olvasó, a fenti felsorolásból, hogy milyen remekül korszerűsítette a figurát a francia író. Olyan, mint egy kis tank, amellyel mindent és mindenkit meghátrálásra késztet. Mármint a tolókocsijával, ugyanis onnan intézi egyszemélyes háborúját. Nincs benne megadás, Mathilde egyszerre folytatása Hófehérkének és Jeanne D’Arcnak.
Japrisot-t olvasva világosodom meg, mitől is fosztotta meg Freud az európai kultúrát hosszú időre: attól a méltóságtól és erőtől, ami ebben a nőben van, meg egy névtelen, csak Amaznak hívott szereplőben. Ők ugyanis olyanok, mint akikben problémátlanul megvan a kanti kategorikus imperatívusz, a belső erkölcsi parancs. Japrisot gondolatmenete tiszta, hiányzik belőle a pátosz. Nem olyan szituációkban csillogtatja meg hőseinek ösztönös indíttatását a jóra, ahol mondjuk a tett tisztaságának csak esztétikai szerepe lenne, hanem ahol zsigeri, elemi válaszokra vannak kényszerítve. Az arányokat sem téveszti el, mert pontosan beszél az első világháborúról: látjuk a lélekromboló és viszolyogtató emberi mélyrepüléseket, a lepusztult, kopár lelkeket. Jarpisot végül oda adja le a szavazatát, ahová Esterházy, a nagy hazai reménykedőnk, hogy az ember „végső soron jó”. Az eredeti kontextusban ez arra az esetre vonatkozik, ha az örök emberi igények teljesülnek, azaz a békére. Japrisot pedig nemcsak háborúban, de a legiszonyúbb helyzetben mutatja meg ugyanezt. Amaz, az egyszerű parasztból lett katona átlőtt kézzel, fagyos-véres ruhában, nem emberi méretű pusztítás közepette, a két frontvonal közé kilökve, a senkiföldjéről szedi fel a Búzavirágszeműt, Mathilde vőlegényét, és a vállára véve viszi el a harcmezőről - ugyanazzal a magától értetődő mozdulattal, ahogy valaha a kék szemű fiú is vállára vette a járni képtelen Mathilde-ot.
A regény tulajdonképpen annak az egy napnak a kinyomozására épül.
A teljes kritikát olvasd a kontextus.hu-n!
Sébastien Japrisot: Hosszú jegyesség
Konkrét Könyvek Kiadó, 2004.Fordította: Till Katalin
