filmhu: Hogyan készített fel A rádió aranykorában Woody Allen gyermekkori önmaga eljátszására?

Seth Green: Sehogy! Amikor a filmet forgattuk, senki sem árulta el nekem, hogy őt játszom. Csak egy voltam a többi karakter között. Akkor esett le a tantusz, amikor Mia Farrow úgy mutatott be engem valakinek, mint aki Woodyt játssza a filmben. Alaposan megdöbbentett a tény. Egyébként akkoriban nekem – mint minden magamfajta 12 éves srácnak - sokkal fontosabbak voltak a G.I. Joe-im, meg az, hogy mennyit hiányoztam a suliból.

filmhu:Nyolc évesen kezdtél színészkedni. A szüleid bátorítottak erre vagy saját ötlet volt?

S.G.: Sikeres akartam lenni, ilyen egyszerű az egész. Amúgy is szerettem bohóckodni, meg szórakoztatni másokat. Hét évesen láttam néhány dolgot a tévében, és arra gondoltam, ez nekem is menne. Reklámokhoz jártam szereplőválogatásokra. Jópofa volt. Tudtam, hogy jó vagyok. Sokat segítettek a színészi melók, mert így legalább nem kellett részt vennem mindenféle iskolai kezdeményezésekben, például hülye sport-versenyeken, és egy csomó napon hiányozhattam. Sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, amikor egy-egy szerep után visszamentem a suliba. Úgy nőttem fel, hogy sikeres voltam a munkámban. 

filmhu: Mit kellett ennek a sikerből adódó komfortérzetnek ellensúlyoznia?

S.G.: Azt, hogy elég népszerűtlen voltam gyerekként, afféle kiközösített fickó. Ha ki vagy közösítve, az emberek azt keresik benned, amit kritizálhatnak. A többi srác azt gondolta, azért nem vegyülök el köztük, mert felvágós lettem a szakmám miatt. Nézd, mindig egyfajta antiszociális csodabogár voltam. Ha jól megfigyeled a szerepeimet, szinte mindegyikben megtalálható egy kis tragikus elem: az outsiderség. 

filmhu:És így is érzel?

S.G.: Nem töprengek ezen túl sokat. Van egy pár barátom, és erősen dolgozom azon, hogy jól tudjak viszonyulni, kapcsolódni hozzájuk.

filmhu:Zömével hollywoodi haverokról van szó?

S.G.: Igen, egy csomó színész, író meg rendező, de vannak olyam haverjaim is, akik kávéházakban vagy könyvesboltokban dolgoznak. Ha jó fej valaki, miért zárnám ki a lehetséges baráti körömből, csakis a foglalkozása alapján?

filmhu:Mi segített levetkőzni az outsiderséget? 

S.G.: A 90-es évek elején láttam a Tranzit a mindenhatóhoz című filmet, amiben Albert Brooks és Meryl Streep szerepelnek, és arról beszélnek, az élet célja az, hogy minél jobban kihasználjunk az agyunkat, és ne korlátozzuk magunkat félelmekkel. Közben pedig látod Albert Brooks életét, ahogy sorra vesznek el a lehetőségek a félelmei miatt. Ezután döntöttem el, nem fogom úgy tölteni az egész életem, hogy ódzkodom bizonyos dolgoktól. Azóta próbálok leszámolni a félelmeimmel, legyen szó akár arról, hogy fizikailag merész dolgokat próbáljak ki, mint a levegőben síelés, autóval száguldozás, vagy arról, hogy szembeszegüljek valakivel, hallassam a hangom, kimondjam a véleményem.

filmhu: Az Austin Powers-szel nagyon felkapott lettél.

S.G.: Sok évnyi népszerűtlenség után, huszonegynéhány-évesen ott találtam magam a hirtelen jött népszerűség kellős közepén. Ösztönösen úgy éreztem magam, mint valami kapitány a Star Trekből: felelősségem van, hogy megőrizzek valamit az utókornak - ebben az esetben a hírnevemet. Aztán egyszer láttam magam a tévében, ahogy az egyik MTV Music Awards-on jópofáskodom. Elég kínos volt. Ekkor jöttem rá, hogy ez az egész értelmetlen, és elég, ha csak arra koncentrálok, hogy jó színész legyek, a többi úgyis kialakul. 

filmhu: A Party Monster-ben Macaulay Culkinnel játszottál együtt. Sokat segített a gyerekszínész-múltatok abban, hogy megértsétek egymást?

S.G.: Persze. Amennyire különböző úton értünk el idáig, olyannyira hasonlóak a tapasztalataink. 18 évig játszottam, mire befutottam, úgyhogy volt elég részem abban, milyen érzés nem túl sikeresnek lenni. Annyira voltam sikeres, hogy nem szorultam rá arra, hogy időnként pincérkedéssel keressem a kenyerem. Mára mindketten hírességek lettünk, bár én sosem voltam olyan fazon, akit folyton figyelnek és követnek. Persze ma jóval nagyobb kihívás nekem végigmenni egy bevásárlóközponton. De gyerekként nem kellett azzal törődnöm, hogy folyton szemek tapadnak rám. Az egész szakmai múltunk végeredményben némi könnyedséget kölcsönzött a kapcsolatunknak: jól kijöttünk egymással, mert megértettünk bizonyos dolgokat, amit talán mások nem. 

filmhu: Találkoztál olyan színészekkel a generációdból, akik nem voltak képesek kezelni a hírnév „áldásait”?

S.G.: Nem is tudom, hogyan definiáljam azt, hogy valaki nem képes kezelni a hírnévvel járó következményeket. Nézd, mindenki ismeri Drew Barrymore esetét, aki ma egy irtó aranyos csaj és nagyon tehetséges. Azt hiszem, az a kevés ember, aki végül kilépett és abbahagyta ezt a munkát, nem feltétlenül azért tette, mert nem lett volna képes együtt élni vele, mint inkább azért, mert valami olyasmit talált, amivel jobban ki tudja teljesíteni az életét. 

filmhu: Te sem szálltál ki a körből. 

S.G.: Naná! Mert fogalmam sem lenne, mihez kezdjek. Nem tudom semmilyen más képességemet használni, csak a színészi adottságaimat. De kösz, ezzel is jól elvagyok.

filmhu: Tobey Maguire-ból, a félénk, visszahúzódó kamasz prototípusából szuperment csináltak - pontosabban Pókembert. Te is hajlandó lennél ilyen átalakulásra?

S.G.: Jópofa ez a dolog, de nem nekem való. Persze ha megdobtak volna a szereppel, nyilván elvállaltam volna. Őszintén szólva, amikor hallottam, hogy Tobey meghallgatásra megy a filmhez, azonnal éreztem, hogy ő a tökéletes választás. Remek munkát végzett. 

filmhu: Az olasz melóban ismét egy bogaras outsidert alakítasz, méghozzá a típus mintapéldáját: a számítógép-őrültet. Miért vállaltad el a szerepet?

S.G.: Sokan megijedtek egy újabb remake-től, mindenki a Get Carter újráját emlegette fel, amiről köztudott, hogy csapnivalóan sikerült. Ez viszont egy remek remake! Nagyon belelkesültem, mert a forgatókönyv olyan jó volt, éles és vicces, és olyan jó stílussal írták meg, hogy az ember ismét a bűnözőknek szurkol. Az is fontos volt, hogy a figurám teljesen más, mint az eredeti filmben, ahol Benny Hill játszotta! Ez a karakter – az én olvasatomban - annyira antiszociális, annyira el van a technikával, hogy némi keserűséget érez, amiért a nők rá se hederítenek. Ezt persze gőggel palástolja: hogy-hogy nem vesznek észre egy ilyen remek srácot, mint én? Benny Hill karaktere inkább deviáns szexőrültnek tűnt, én viszont úgy éreztem, sokkal mulatságosabb, ha olyan fickót hozok, akinek szinte semmi szociális érzéke sincs. Mindig azt hittem, hogy nagyon jó vagyok a technokrata csodagyerekek eljátszásában. Mindig úgy tűnt, jó képességeim vannak ahhoz, hogy elmondjam azokat a blikkfangos, nyakatekert szólamokat, telis-tele szakkifejezésekkel, méghozzá úgy hadarva az egészet, mintha ez lenne a legkönnyebb dolog a világon. Itt viszont kaptam egy olyan monológot, amivel jól kifogtak rajtam: be kell hatolnom az ATSAC-rendszerben, ami annyit tesz „automatical traffic surveillance and control centre” (automatikus forgalom-megfigyelési és -ellenőrzési központ), megbuherálom a Los Angeles-i jelzőlámpákat, hogy óriási közlekedési dugó legyen. Eközben kommentálom az akció többi résztvevőjének, hogy mit teszek. Ezek az írók csak ontották magukból az oldalakat, és egy ördöngös, komplex  monológot kaptam. Ehhez képest mit csinált Benny Hill? Fogta és kicserélt egy mágneses-kazettát, ami akkoriban a rendszert működtette. Csakhogy időközben hatalmasat fejlődött a technológia. Ahhoz, hogy valaki betörjön ezekbe a bonyolult rendszerekbe -és közben ne akadjon bele a dumába a nyelve-, nos, ehhez kellek én!