Közel 400 millió dolláros (a mai inflációval számolva 800 millió) bevételt szedett össze a jegypénztáraknál, ami manapság sem lenne kis teljesítmény egy csak felnőtt nézőknek szóló (R-rated) filmtől, főleg nem egy olyantól, ami eleve úgy indul, hogy valakit vad szex közben halálra szurkálnak egy jégvágóval.
Harminc évvel a bemutatója után leszögezhetjük, a lelkes franciának félig igaza lett: ha az iskolai történelemkönyvekbe nem is, de filmtörténetbe mindenképp úgy véste bele magát Paul Verhoeven botrányfilmje, mint ami csúcsra járatta az erotikus thriller műfaját, berobbantotta Sharon Stone karrierjét, és messzemenően túlfeszítette mindazt, ami tartalmi szempontból addig megengedett volt az amerikai mainstreamben.
Az Elemi ösztön Hitchcock örökségéből és a film noir bevált elemeiből építkezik, egy kiégett nyomozó és egy femme fatale sajátos párharcáról szól. Csakhogy a 80-as évek közepén Hollandiából Amerikába érkező Verhoeven nem tartotta magát a thrillerek megszokott játékszabályaihoz, sem Hollywood álszent puritánságához – mindent közvetlenül és explicit módon mutatott meg, és mégsem öncélúan. A Robotzsaru és a Total Recall – Az emlékmás abszurdan brutális akcióorgiái után nyakig merült a pszichoszexuális játszadozásban, kéjenc módjára lubickolt a tabutémákban. Egy csavaros és megtévesztő erotikus thrillert készített, középpontban a kommersz amerikai filmekben gyakran elkülönített, de egymástól valójában elválaszthatatlan szex és erőszak kapcsolatával.
Nick Curran, a kiégett, San Franciscó-i nyomozó (Michael Douglas) nyakába egyszerűnek tűnő gyilkossági ügyet akasztanak: egy híres rocksztárt az ágyában gyilkoltak meg, az egyértelmű gyanúsított barátnője, egy Catherine Tramell nevű írónő (Sharon Stone), akinek előző bestsellerében is pontosan ugyanígy végeztek az áldozattal. Catherine új könyve főhősének az utána nyomozó rendőrt szemeli ki, aki pedig azt hiszi, hogy elkaphatja, ha belemegy a közös vonzalmon alapuló játékba. Heves afférjuk egyre jobban a szakadék szélére sodorja a férfit, a nő teljesen az ujja köré csavarja.
Joe Eszterhas forgatókönyve valódi mestermunka, ami egyrészről tele van a nevetségesség határát súroló, cinikus és feledhetetlen dumákkal („Legalább elment, mielőtt elment” – viccelődik például az egyik rendőrtiszt a szétlyuggatott rocksztár hálószobájában), másrészt folyamatos revelációkkal tartja sakkban a nézőt, aki az elején még azt hihette, hogy biztos a dolgában. Nick volt szeretője, a rendőrségi pszichológus (Jeanne Tripplehorn) múltjának leleplezésével azt is eléri, hogy a főhőssel együtt elbizonytalanodunk, hogy a kimeríthetetlen szexuális étvággyal rendelkező, és a gyilkosok után betegesen érdeklődő Catherine bűnösségében.
Sharon Stone fehér miniruhájában maga a megtestesült hitchcocki hideg szőke vágyálom, egy mesteri manipulátor, akiből Jan de Bont operatőr kamerája, a jól megválasztott szögek és az éteri világítás egyenesen istennőt csinálnak. Férfiak és nők egyaránt a lábai előtt hevernek, elég keresztbe tennie őket, ezzel egy pillanatra felfedve, hogy nem visel bugyit, és máris megtöri az őt csoportosan kihallgatni próbáló, macsó rendőrök fölényét.
A szerelem fáj
„Addigra már három olyan filmet is írtam – Kicsorbult tőr, Elárulva, Zenedoboz – , amiben férfiak manipuláltak nőket, akik szerették őket. Úgy gondoltam, muris volna fordítani a dolgon: filmet írni egy férfiról, akit egy éles eszű, omniszexuális, ráadásul gonosz nő manipulál” – írja le a magyar származású forgatókönyvíró az Elemi ösztön születését Hollywoodi fenevad című önéletrajzában. A Flashdance-szel és a Kicsorbult tőrrel befutó Eszterhas mindössze három hét alatt készült el a forgatókönyvvel, ami elmondása szerint „úgyszólván magától íródott és a szereplők diktálták.”
Eszterhas egykor rendőrségi tudósítóként dolgozott Clevelandban, Nick karakterét egy helyi rendőrről mintázta, aki „egy kicsit túlságosan is szerette az akciót.” A gyilkos írónőt egy go-go táncosnő ihlette, akit az író egyszer felvitt a hotelszobájába. Az este váratlan fordulatot vett, amikor a nő fegyvert rántott rá azzal, hogy mondjon neki egy okot arra, hogy ne húzza meg a ravaszt. Eszterhasnak egy hosszú beszélgetéssel sikerült rávennie, hogy eltegye a pisztolyt.
A forgatókönyv elsőre a Szerelem fáj címet kapta, de az író meggondolta magát, és már Elemi ösztönként mutatta meg ügynök ismerőseinek. A szakemberek rögtön sikert szimatoltak, így a film jogainak értékesítésére nagyszabású árverést szerveztek, ahol majdnem az összes jelentős hollywoodi stúdió versengett érte. A nyertes a Carolco Pictures, Mario Kassar és Andy Vajna filmvállalata lett, Eszterhasnak pedig a forgatókönyvírónak addig kifizetett legnagyobb összeg, 3 millió dollár ütötte a markát.
Az írónak mindazonáltal megvolt a maga elképzelése arról, milyen filmet akar. „A szövegben elforduló összes meztelen jelenetnél az a megjegyzés szerepel: Félhomály. - Nem látni tisztán.” Nem akarta, hogy „pornóvá fajuljon”, így olyan rendezőt keresett, aki ízlésesen tudná lebonyolítani, és a Hair-t és az Amadeus-t jegyző Miloš Formanra esett a választása. Formannak ugyan tetszett a forgatókönyv, ám a Carolco közben áthúzta Eszterhas számításait, és leigazolta Paul Verhoevent, akivel nemrég fejeztek be egy egészen más típusú filmet, a Total Recall – Az emlékmást.
„Korábban egy sor erotikus filmet forgatott hazájában, Hollandiában. Az egyikben egy levágott pénisz lebegett az eleje-főcím fölött. Hát nem volt egy Miloš Forman” – írta a rendezőről könyvében Eszterhas. Első találkozójuk katasztrofálisan sikerült. Kiderült, hogy se Verhoevennek, se az addigra leigazolt főszereplőnek, Michael Douglasnek nem tetszik ebben a formában a forgatókönyv.
Douglas, aki 14 milliós gázsijával elhomályosította Eszterhas bombaüzletét, azt kifogásolta, hogy a film végén „nem győzedelmeskedik a jó”, és az író szerint sérelmezte, hogy egy nő lépten nyomon lekörözi a karakterét. Verhoeven egyszerűen nem értette, hogy mi a film mondandója, és változtatásokat követelt. Eszterhas ellenkezett, de a holland minden ellenérvét azzal csapta le, hogy „Én vagyok a rendező, maga pedig az író, ja?” Eszterhas kis híján ráborította az asztalt, de végül csak annyit tett, nagy dérrel-dúrral kiszállt a filmből és sajtóközleményt adott ki arról, hogy elhatárolódik a projekttől a művészi önazonosságának megőrzése érdekében. Megpróbálta visszavásárolni a könyvet a Carolcótól, ami nem jött össze.
Verhoeven közben három további vázlatot íratott, de hirtelen meggondolta magát, és végül mégis Eszterhas eredetiét nevezte ki végleges forgatókönyvnek. Szintén nyilvános közleményben jelentette be, hogy „elemi tévedést követett el”, amikor megkísérelte átíratni Eszterhas munkáját, aki így – átmenetileg – visszatért a produkcióhoz.
“Jégcsákánnyal hadonászó gyilkosok”
Annak ellenére, hogy szerepelt Az emlékmásban, Sharon Stone csak a 13. jelölt volt a Catherine szerepére esélyes színésznők listáján, amire később a rendező minden adandó alkalommal emlékeztette is. Michael Douglas elsőre egyébként nem is volt hajlandó tesztfelvételt csinálni az akkor még ismeretlen színésznővel. Stone elmondása szerint Verhoeven végig Karennek szólította a forgatáson.
A kölcsönzői VHS kazettákon legjobban elkoptatott jelenetről is igencsak eltér a rendező és a színésznő véleménye. Eszterhas forgatókönyvében nem szerepel, hogy Catherine megmutatja nemi szervét a rendőrségen, Verhoevennek viszont beugrott, hogy a nő látványosan nem húz bugyit a korábbi jelenetben, és ebből született meg az ikonikus pillanat. Stone nemrég, az Elemi ösztön felújításának kapcsán úgy nyilatkozott, hogy a rendező meggyőzte arról, hogy a filmen nem fog látszódni a kérdéses testrész, és csak a stábvetítésen szembesült vele, hogy Verhoeven megszegte a szavát, ezért fel is pofozta őt. Verhoeven ezzel szemben a mai napig azt állítja, hogy a színésznő pontosan tisztában volt azzal, hogyan fogják felvenni a jelenetet.
A forgatás kezdete előtt megtörtént az, ami miatt manapság bármelyik amerikai filmstúdió simán lelőné a produkciót, attól rettegve, hogy elsöpri az internetes népharag: a film forgatókönyve kiszivárgott és egy LMBTQ jogvédő szervezett hangosan tiltakozni kezdett amiatt, hogy szerintük a film „jégcsákánnyal hadonászó gyilkosoknak” ábrázolja a leszbikusokat.
Eszterhas, aki először azzal védekezett, hogy Catherine Tramell nem leszbikus, hanem biszexuális, ezúttal mégis nyitottnak mutatkozott arra, hogy finomítson a forgatókönyv kifogásolt részein. Ezúttal a rendező kiáltott cenzúrát és nem volt hajlandó változtatni semmin, ami már papírra volt vetve. A forgatókönyvírót árulónak nevezte, a film pedig hangos demonstrációk között fejeződött be. Eszterhast nem hívták meg a stábvetítésre és a premierre sem.
A rendezőnek nem csak a saját írójával, hanem ai filmek korhatár-besorolásáról döntő MPAA-val (Motion Picture Association) is nagy csatározásai voltak. A rettegett, kommersz filmek számára halálos ítélettel felérő NC-17 besorolás elkerülése végett a moziváltozatban végül kevesebb jégcsákány általi közvetlen behatolás szerepel, és kicsit kevésbé durvulnak ela szexjelenetek. Ezek a részek Európában forgalmazott és a későbbi rendezői változatban megmaradtak.
A média által folyamatosan nyomon követett viszontagságok marketingkampányként is megtették a hatásukat: az Elemi ösztön általános beszédtéma lett, 352.9 millió dolláros bevételével globálisan 1992 negyedik legsikeresebb filmjeként zárt a pénztáraknál. Óriási sikere a 90-es évek első felében valóságos erotikus thriller-robbanást eredményezett, és számos ismert sztár is megpróbálkozott vele, (például Bruce Willis – Az éjszaka színe, Madonna és Willem Dafoe - A tanú teste, Alec Baldwin és Nicole Kidman – Bűvölet), de nem tudták megismételni az Elemi ösztön átütő sikerét.
A erotikus thrillerek gyors hanyatlása valószínűleg annak köszönhető, hogy Verhoeven és Eszterhas az Elemi ösztönnel olyan magasra tette a lécet, hogy a követői azt képtelenek voltak megugrani, és az erotika és az erőszak terén is képtelenség volt túlszárnyalni – már ha szélesebb közönséget szerettek volna elérni, nem pedig a videótékák elfüggönyözött szekciójában kikötni.
A műfaj koporsojába az utolsó szöget a 2006-os Elemi ösztön 2. verte be. A totálisan elhibázott folytatás ugyan Sharon Stone főszereplésével, de Verhoeven és Eszterhas részvétele nélkül készült, botrányt pedig legfeljebb csak égbekiáltó silányságával és alacsony nézettségével okozott. Az Elemi ösztönnek köszönhetően viszont a kommersz hollywoodi film bő két évtizedre sokkal nagyobb bátorságra lelt a korhatáros tartalmak terén, még ha ez a tendencia az elmúlt években sajnos egyre inkább a visszájára is fordul, köszönhetően az infantilizáló franchise-ok minden eddiginél hatalmasabb térnyerésének.
