Durst György producer hozzászólásában, utalva a legutóbbi Magyar Narancsban megjelent Bozóki-interjúra is, több műhely vezetője által aláírt röpiratból idézett: nincs pályázat az első- és második filmeseknek; az animációs és dokumentumfilm lehetőségei pedig nem egyeznek meg a Kerekasztalnál született megállapodással: nem pályázhatnak előkészítésre, koprodukcióra, nincs normatív és forgalmazási támogatás sem, - ezek hiányában a jelenleg szakmailag sikeres műhelyek meg fognak szűnni, csődbe jutnak. Szájtépés helyett az MMK támogatási struktúrájának megváltoztatására van szükség, jelentette ki Durst. Források hiányában meg fognak szűnni olyan sikeres és immár hagyományos rendezvények is, mint a Mediawave, a Titanic, és még a Filmszemle is veszélybe kerülhet. „Az emberek nem fognak kimenni az utcára kiabálni a kísérleti filmért”, tette hozzá a producer. „Közvetlen, direkt módon, nekünk magunknak kell kitalálni valamilyen megoldást.”
Simó György, az MMK Kuratóriumának tagja elismerte, hogy a következő négy hónap első számú teendője a testület számára éppen az állami források biztosítása. „Nincs MMK sem, ha nincs pénz. Ki kell taposni a kulturális kormányzatból a támogatást, erővel, fenyegetéssel, ígérettel.” Azzal azonban nem érdemes foglalkozni, hogy mi van, ha nincs pénz, itt és most arról kell beszélni, mire költenénk, ha lenne, érvelt Simó. Egy-két hónapon belül a Kuratórium szeretné teljességében megismerni a filmszakma törekvéseit, és a 2006-7-es költségvetést ennek megfelelően kell átgondolni.
Czabán György, a KVB producere a strukturális támogatás bevezetését életbevágónak tartja. Arra kérte a jelenlévőket, hogy a rendszeres, évenként ismétlődő rendezvényeknek és a filmes folyóiratoknak adjanak 3-5 éves ígéretet, hogy a szükséges támogatást meg fogják kapni. „Jelenleg mindenki pókerben játszik”, fogalmazott Czabán, „ez mindkét fél számára méltatlan játék.”
A strukturális támogatás mellett érvelt több felszólaló is, arra kérve a Kuratóriumot, hogy habár közpénzből a törvény tiltja a műhelytámogatást, találjanak megoldást a probléma kezelésére. Így például felmerült a projektfejlesztés igénye, mint ami nem minősül műhelytámogatásnak, valamint a színházakhoz hasonló támogatási szisztéma keresése.
„A nemzetgazdasági zavarokat én sem értem, pedig oktatom az egyetemen”, vette át a szót Bod Péter Ákos kurátor, majd hozzátette: a strukturális támogatás lehetetlensége az államháztartási törvény hibájából ered, és hogy a színházak helyzete azért más, mert önkormányzati háttérrel is bírnak. „A többéves finanszírozás valóban hatékonyabb lenne, de az MMK is csak egy-egy évre kapja meg a költségvetését, így nem kötelezheti el magát hosszabb távra.”
Szétaprózás, csomagolás, legitimitás – finanszírozási stratégiák
Mátyássy Áron fiatal filmes úgy látja, a filmszakmán belüli élethalálharc során sokan kiváltságuknak tekintik, hogy filmet kell csinálniuk, amikor pedig akadályok merülnek fel, jönnek a számonkérések. Holott arról is kellene beszélni, hogy milyen filmek születnek, és melyeknek van létjogosultsága. Így például érdemes lenne átgondolni, hogy a szétaprózás helyett csak 5 kisfilmet kellene támogatni egy évben, viszont azok megfelelő körülmények között készülhetnének el.
 |
| Honnan erednek az indulatok? Báron György |
Báron György filmkritikus, a 4K szakkollégium tagja viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a keretösszeg szétaprózása ahhoz vezethet, hogy a pénzek elakadnak és sokáig állni fognak, ha viszont nagyon kevés filmet támogatnak, akkor túl nagy minőségi felelősség hárulna egy-egy alkotásra.
Lóth Balázs, a Celluloid Műhely vezetője szerint ugyanakkor pár százezres tétel is sokat segíthetne a kisfilmeseknek, az ilyen pályázataikat azonban sorra elutasították az MMK-nál. Az egykor 40 tagot számláló Celluloid Műhelyben jelenleg szinte senki sem aktív, állítja Lóth, pedig az egyszemélyes produceri műhelyekkel szemben ott kialakulhatott egy demokratikusabb műhelymunka. A párbeszéd elindult, most azonban, források híján úgy tűnik, nincs tovább.
A stúdiótámogatásokról Szomjas György úgy véli, a kisfilmek esetében jogos igényről van szó, de meg kell találni a hozzá vezető megoldást. A csomagtervek pályáztatása ugyanakkor éppen azért szűnt meg, mert egyensúlyt szerettek volna állítani a producerek és a rendezők között. Többször lehetett ugyanis tapasztalni, hogy a producerek az egyik nagyfilmtől a másiknak passzolták át a pénzeket. Simó György pedig hozzátette: annak idején nagyon sokan éppen abban voltak érdekeltek, hogy lebontsák a stúdiórendszert. Ugyanis a stúdiók legitimitása bonyolult kérdés. Ha újra kialakulna a bevett stúdiók egy bizonyos köre, akkor kívülről ismét nagyon nehéz lenne érvényesülni.
Üzlet vagy kulturális misszió?
Novák Emil rendező-operatőr szerint olyan filmeket kell készíteni, amik a piacon is megállják a helyüket, üzletet kell csinálni, és akkor nem kell az állam pénze után keseregni. A BBS-t feltámasztani kívánó Cs. Nagy Sándor az MMK-tól csupán az indulás lehetőségét várná, koncepciójuk az EU-s források bevonását célozza. Janisch Attila arra hívta fel a figyelmet, hogy a mai technikákkal 0 Ft-ból is lehet bizonyítani, a belépés tehát lehetséges, „a stúdiórendszer szörnyűségét nem szabad visszasírni.”
 |
| Csupán az indulás lehetőségét várná Cs. Nagy Sándor, Vízner Balázs és Szomjas György |
Hutlassa Tamás producer szerint nem lehet csupán üzleti szempontból megközelíteni a filmkészítést, hiszen az felfogható kulturális misszióként, értékteremtésként is, ekkor pedig az állami támogatás kategóriájába esik. A fiatalok igénye a biztonságos, kiszámítható filmkészítésre teljesen helyénvaló, és az állami támogatások fölött rendelkezőknek kell meghatározni, hogy szeretnének-e kisfilmeket, és hogy milyen nagyságrendben. Ehhez aztán ki kell alakítaniuk a megfelelő szisztémát. A labda tehát az öregeknél van, állítja Hutlassa.
Gerő Péter úgy látja, a filmgyár megszerzése, felújítása és felszerelése az egyik alapvető feladat volt már korábban is. Ezt az infrastruktúrát kellene odaadni a filmeseknek, a pályázatok pedig akkor tényleg a produkciók finanszírozását célozhatnák meg.
Ösztönfilmek, indulatok és a „recskázó” Tarantino
Báron György a vitát illetően arra lett volna kíváncsi, honnan erednek azok a mély és tagolatlan indulatok, amelyek a filmhu fórumán jelennek meg a filmfinanszírozást illetően. Muhi Klára szerint ennek az lehet az egyik oka, hogy a filmtörvény felfűtötte a hangulatot, Mátyássy Áron viszont úgy látja, az indulatok mögött az „ezt én is meg tudnám csinálni” érzése áll. A digitális technika révén ma már mindenki filmrendező lehet, a nagy költségvetésű produkciók esetében azonban más felkészültség szükséges, és a felelősség is sokkal nagyobb. Mátyássy úgy érzi, az indulatos fórumozók a nézők problémáit vetik fel, de a nagy maszatolás közepette összekeverednek a „kameratöltőtollas” és a nyugati-kereskedelmi típusú mozgóképgyártás szempontjai.
Simó György szerint a világon mindenhol az csinál filmet, aki tud. „Darwinistább” szemléletre bíztatta a jelenlévőket, utalva a videótékában 25 évig „recskázó” Tarantinóra. Az ipartól pedig nem kell félni, állítja Simó, hiszen az is egy megélhetési terepet jelent a szakmának. „Azt kell feltérképezni, hány kapunk és hány labdánk van, ezek között a lehetőségek között kell képezni magunkat.”
Mátyássy szerint Magyarországon ösztönfilmezés zajlik, mindenki zsigerből rendez. Vannak akik nagyon betalálnak, de a szakmai tudás mindig kérdőjeles. Ennek hiányában – mint például a hiányzó forgatókönyvírói szakma kiképzése – mindig véletlenszerű, kik futnak be.
Grunwalsky is amellett érvelt, hogy a szakmát meg kell tanulni. Ehhez viszont a mai világban egyre terebélyesebb adminisztráció tartozik, hiszen mindenki retteg a maffiától, a hamis számláktól, stb. A szakma bonyolult, lépcsőzetes dolog, és erre kell egy korszerű rendszerrel válaszolni.
