„Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek...”

filmhu: Nagy népszerűségnek örvend mostanában Márai Sándor. Dömpingnek mondani cinizmus lenne, divatnak felszínesség, kultusznak túlzás. Nevezzük akárminek is, tagadhatatlan, hogy tavaly is született egy Márai-film (A gyertyák csonkig égnek, Iglódi István rendezésében), egy forgatókönyv készülőben (Deák Krisztina), jövőre pedig egy dokumentumfilmet várhatunk (Muszatics Péter: Márai ideje). Ez a nagy figyelem kissé túlterhelté teszi az életművet és a szerzőt egyaránt. Önök nem féltek ettől? Miért éppen Máraihoz nyúltak?

 Szalai Györgyi: Mi már 2001-ben elkezdtünk dolgozni ezen a filmötleten, amikor még nem volt semmiféle kultusz Márai körül. Ám öt évbe tellett, míg kínkeservesen megszereztük a támogatást. Közben meg befutott Márai...

Dárday István: A feleségem ’98-ban nyomta a kezembe Márai utolsó naplóját. Én akkoriban rossz időszakot éltem át, azt gondoltam, kell is nekem, hogy a halállal foglalkozzam. Később kezdett el érdekelni a dolog.

A film alapjául szolgáló napló valójában egy szikár dráma


Sz. Gy.: Persze én máshogy emlékszem a történetre. Egy vidéki házban voltam, ahol ismerősök hívtak telefonon, és felolvastak a Füveskönyvből. Mintha a saját gondolataimat hallottam volna... Akkor ért engem a megvilágosodás, hogy Máraival kell kezdeni valamit, és megkerestem Attilát. A forgatókönyv ezután egy hónap alatt elkészült.

filmhu: Miért az utolsó naplóra figyeltek fel?

D. I.: Az öreg Márai nagyon más. A film alapjául szolgáló napló meglepő az előzőekhez képest: valójában egy szikár dráma. Márai a civil magánéletét sosem vitte a nyilvánosság elé, a korábbi naplókban a feleségét meg sem említi. Ez a napló más: kibukkan az életforma, előkerülnek érzések, gondok, örömök. Egyben azonban az öreg Márai nem változott: könyörtelen következetességében. Engem ez ragadott meg. Nem Márai irodalmi sikere vagy írói pályája fogott meg, hanem az ember maga. Életének utolsó időszaka mutatja, hogy önmagával is szigorúan járt el. Felesége haláltusáját kísérve kíméletlen tudatossággal készült a saját halálára, pisztolyt vásárolt, egy tanfolyamon célozni tanult.

Sz. Gy.: A film nem csak az utolsó naplóról szól, hanem erről a különleges életről. 62 évet töltöttek együtt. Szerelmük, történetük többször felidéződik a film során álmokban és emlékképekben. Az utolsó időszak az igazság pillanata.

„Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat...”

filmhu: Az idős Márai élete olyan, mint egy görög sorstragédia: Oidipusz Kolonószban leül a padra és várja a halált. Lolához fűződő kapcsolata, mint egy Philemon és Baucis-remake. Önként vállalt száműzetés és sírig tartó szerelem. Az író öngyilkossága a romantikus párhuzam ellenére sem kapcsolódik közvetlenül a felesége halálához. Mi vezette akkor Márait?
D. I.: Márai tragédiája több dologból tevődik össze, amit a film is próbált nyomon követni. Az egyik az öregedéssel, a betegséggel és a halállal való szembenézés traumája. Márai érezte, hogy elfogy az életereje, de azt nem akarta megvárni, hogy testileg kiszolgáltatottá váljon, hogy elveszítse az emberi méltóságát. Sokan betegségére akarják visszavezetni öngyilkosságát, pedig egy ilyen tett a legritkább esetben történik egy okból. Márai történetének van egy politikai síkja is. Fogadalmat tett, hogy amíg egyetlen orosz katona csizmája tapossa a szülőföldet, addig nem megy haza, és egyetlen sorát sem publikálhatják. Ehhez eltökélten ragaszkodott. 1986-ban azt írta: „A nagy birodalmak súlyuknál fogva jutnak a kritikus massza állapotába, hogy önmaguktól szétesnek. Történik valami a Szovjetunióval is...” 1989 februárjában követte el az öngyilkosságot. Pár hónappal ezután Magyarországon is elkezdődtek a változások. Márai tragédiája, hogy már nem volt ideje ezt megvárni, életét legyűrte az idő és a betegség.

Márai magát kényszerítette magányba: egész élete szökések sorozata


Sz. Gy.: Márai nem pusztán a kommunizmus, hanem minden önkényuralmi rendszer ellen lázadt az emigrációval. A fasizmust éppúgy elítélte.

D. I.: Márai magát kényszerítette magányba: egész élete szökések sorozata. Szándékos visszavonulás. Márai nemcsak Magyarországról ment el, hanem értelmiségi kapcsolatait is megszakította, és nem keresett újakat. Az olaszországi Salernóban legjobb barátja egy bokszoló lett, akinek később utolsó levelét is címezte San Diegóból.

filmhu:Sokan hasonlították Márai alakját Thomas Mannéhoz, aki szintén emigrált. Mégis a német író pályája töretlenül folytatódott az Egyesült Államokban. Márai miben volt más, mint írói példaképe?

D. I.: Márai se a polgári létet, se az ideális Európát nem találta sehol, ezért száműzte magát. Sündisznó volt, így vélte megvédeni belső lényegét. Ehhez kellett az, hogy meg legyen győződve arról, hogy ebben a hermetikus világban is képes alkotni. A kérdés az, hogy Márai számára az emigrációnak ez a radikális formája zsákutca volt-e. Az én személyes válaszom erre az, hogy igen.

Sz. Gy.: Az enyém pedig az, hogy nem. Márai nem tudott volna úgy lavírozni, ahogy például Illyés Gyula tette.

„Rosszabb voltam mint ezek...?”

filmhu: Szabó B. István mondja azt Márairól, hogy az 1947-48-ban íródott regényének címe jellemzi őt a legjobban: Sértődöttek. Igaz-e ez Önök szerint?
Sz. Gy.: Márai egykori barátaival, ismerőseivel beszélgettünk a film készítése folyamán. Többen mondták róla azt: olyan, mint egy világítótorony – vagy mint egy jéghegy. Olyan karizmatikus ember lehetett, aki azzal a tudattal létezett, hogy kiemelkedik a többi ember közül.

D. I.: Egész életét sértődésben élte le. Ez érthető, hiszen a 30-as években a legnagyobb írónak számított. Aki ezt megélte, annak a sikertelenség nagy csapás. Márainak hihetetlen írói ambíciói voltak. Dac élt benne, hogy ezeket nem valósíthatta meg.

filmhu:Bár a film az utolsó naplót választja vezérfonalnak, nem pusztán annak megfilmesítése. Más Márai-művek is beleszövődnek az alkotásba?

Sz. Gy.: Nem is igazán a többi műre, mint inkább Márai életére esik utalás emlékek, álmok formájában. Megidéződik Olaszország, a fiatalkor, Kassa, Párizs, Berlin, a régi Budapest... A napló monológjai a filmben belső hangként, kihangosítva hallhatóak. Az álomjelenetek szintén szorosan kapcsolódnak a naplóhoz. Ez a film persze nem dokumentumfilm: a naplóban utalásként felbukkanó konkrét álmot mi kibontottuk, vizuálisan megalkottuk.

A napló monológjai a filmben belső hangként, kihangosítva hallhatóak


D. I.: A film álmokat és emlékeket megidéző rétege a San Diegó-i utolsó hónapok kontrasztját nyújtja. Az ifjúkori emlékek színesebb, idillibb képi világba vezetnek bennünket. Az ellenpontozást a tudatosan felépített színdramaturgia is szolgálja.

filmhu: Az idei szemlén bemutatásra kerülő játékfilm mellett dolgoznak a Márairól szóló dokumentumfilmen, sőt tévéfilmen is. Ezek hogy születnek?

D. I.: A játékfilm készítése során számos érdekes beszélgetést örökítettünk meg, melyeket kár lenne veszni hagyni. A dokumentumfilm műfaja lehetőséget ad, hogy különböző nézőpontok ütközzenek. Gazdag Márai-képet lehet dokumentálni. Márai nincsen helyretéve, hiszen a világsiker sok esetben nemcsak tartalmi kérdés. Választékossága, íráskészsége, nagystílű stílusa foglyul ejti az embert, bár jellegzeteses modorán ő maga is viccelődött, amikor azt mondta: „Unom már ezt a Márai-stílust.” Népszerűségéhez hozzájárul, hogy üzletileg felismerték a hallgató emigráns íróban rejlő lehetőségeket.

filmhu: Márai külföldön, például Olaszországban is sikeres. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy – ha csupán kis mértékben is – de támogatta a film elkészítését egy olasz partner. Mi lehet az olasz siker titka? Az olasz kapcsolatok? Az az évtized, amit az író Salernóban töltött?

D. I.: Filológusnak kell lenni ahhoz, hogy a rejtett szálakat megtalálja az ember.
Sz. Gy.: Salernóban nemrégen avattak Márai-szobrot. Ez a dokumentumfilmben már benne lesz.