Széphelyi Júlia forgatókönyvíróként és dramaturgként végzett az SZFE-n. Most egy újsághír hatására maga is rendezésbe fogott. Négy napon és három éjszakán át a liftbe zárva várta szabadulását egy 14 éves lány, míg végül erősen lehűlve, kiszáradva, de élve megtalálták. „Éhes voltam, fáztam, de volt egy kis fény és játszottam a cipőmmel, gondolkodtam, meg sokat aludtam”- válaszolta a lány az újságírók kérdéseire.
Az abszurd történet egy bérházban játszódik, ahol lakók napokig kerülgetik a beragadt lányt, és még a szerelők is rossz helyre mennek és véletlenül a hátsó lépcsőházbeli liftet javítják meg. A házban élők arra használják az alkalmat, hogy együtt sopánkodjanak és egy kis társasági életet éljenek, és eközben teljesen elfeledkeznek arról, hogy valamilyen megoldást is lehetne találni. A házban minden bölcsesség kútfeje István, a házmester, aki még egy lift használati utasítását is képes felolvasni. A történet végén a downkóros kis szomszéd, Győző - vakok közt a félszemű - találja meg Incellát.
(fotó: Farkas Christián)
Incellát Sinkó Réka alakítja, Győzőt pedig egy amatőr, valóban down szindrómás kisfiú, Szekeres Szabolcs. A többiek szinte mind egyenrangú szerepeket játszanak: a kissé lassú felfogású családot Szalontay Tünde és Sipos Imre alkotja, a monomániás szomszédasszonyokat Nagy Mari, Csonka Ibolya és Czakó Klára, a házmestert Borbiczki Ferenc, a ház lakót pedig Tóth Anita, Cserna Antal, Fritz Attila, Incze József és Ódor Kristóf játsszák.
A film operatőre Gosztola Ábris, producere Schneider Ákos (AZT-Media), díszlettervezője Kutas Dia, jelmeztervezője Sinkovics Judit, zeneszerzője Alpár Balázs, vágója pedig Papp Vivi.
(fotó: Farkas Christián)
Filmhu: Mi inspirált pont ennek a történetnek a megírására és megfilmesítésére?
{extrainfo} Széphelyi Júlia: Egy újságcikk, ami ugyan egy francia lapban jelent meg eredetileg, de nagyon magyarnak éreztem. Mindenben ezekre az abszurd, magyar jellegzetességre harapok rá. A legfőbb ilyen jellemző a változásra való képtelenség, a nehézkedés. Igen, már többen figyelmeztettek, hogy a passzivitás nem valami hálás film téma... A cikkben először a környezet teljes autizmusa ragadott meg: hogy fordulhat elő, hogy valakinek az eltűnését a környezete több napon át ne vegye észre? A beragadt lány autizmusa csak ezután tűnt fel: hogy lehet, hogy valaki ennyi ideig ne vetesse észre magát a környezetével? Kínálta magát, hogy ebből az abszurd helyzetből kiindulva bemutassam annak a háznak az életét, amelyik békésen együtt él a liftbe ragadt lánnyal, anélkül, hogy felismerné az elromlott lift és a lány eltűnése közötti összefüggést.
(fotó: Farkas Christián)
Filmhu: Mi volt a legjobb élményed a forgatás alatt?
Sz. J.: A ház, ahol forgattunk, egy utópia volt. Ha nem tudnám, hogy csak egy jelképes összeget kaptak tőlünk azért, hogy négy napig a házban dúljunk, feltartva a lakókat, a vendégeket, a külföldi bérlőket és a tériszonyos kutyákat, azt hinném, csúnyán le lettek fizetve, hogy mindezt hagyták. Állandóan használtuk a lakásajtóikat, ki-be jártunk rajtuk, ötszázszor indítottuk újra a liftet, tele volt a cuccainkkal az udvar, és amikor lakó érkezett, ő kért elnézést, hogy feltart minket, amikor megpróbált bejutni a lakásába.
(fotó: Farkas Christián)
Filmhu: Mi volt a legrosszabb élményed a forgatás alatt?
Sz. J.: Az időhiány. Meg az „Akkor felvesszük tacskó nélkül. - Nem vesszük fel tacskó nélkül!!!” kötélhúzás. Utolsó nap ugyanis elszökött a tacskó (vagyis a gazdája, aki megelégelte a forgatást), ezért még aznap tacskódublőrt kellett találni. A gyártási szekció, de a stáb minden tagja is felváltva telefonált tenyésztőkkel, vidéki rokonokkal és gyerekkori szomszédokkal, miközben – mint korábban említettem – minden perc aranyat ért. Pár óra alatt kellett pontosan ugyanolyan tacskót szerezni. Legközelebb bichon-nal forgatunk (kis szőrös, fehér), abból rengeteg szaladgál az utcákon, és nem is különböznek annyira egymástól.
Széphelyi Júlia, a film rendezője (fotó: Farkas Christián)
Filmhu: Kinek szánod ezt a filmedet?
Schneider Ákos: Forgalmazási szempontból természetesen leginkább fesztiválokon fog megjelenni a film, illetve a köztévén lesz látható, de erről még folynak az egyeztetések. Másfelől, olyan témákat érint a film és olyan formán, hogy azt bárki meg tudja érteni. Szeretnénk, ha minél többen meg tudnák nézni.
Filmhu: Mi a kedvenc mondatod a filmből?
Sz. J.: „Na mindegy.” – de kivágtuk.
(fotó: Farkas Christián)
Filmhu: Mi fog meg a kisfilm műfajában?
Sz. J.: Hogy nagyon nagy munka előállítani, de pár perc alatt meg lehet nézni, és még gyorsabban elfelejteni.
Filmhu: Dramaturg és forgatókönyvíróként végeztél az SZFE-n. Mióta érdekel a rendezés?
Sz. J.: Az SZFE előtt óta.
(fotó: Farkas Christián)
Filmhu: Az Incella kenyérért megy című kisfilmedet egy újsághirdetés inspirálta. Gyűjtöd a megfilmesíthető híreket?
Sz. J.: Igen, most már elég tisztességes gyűjteményem van. Megnéztem, az utolsó a „Sonkával ütötte le Rezső a rablót” című – ez még nélkülözi a drámát. Ez is mutatja, hogy a cikkek nem mindig szállítják a komplett történetet, olykor csak egy-egy mozzanattal segítenek ki.
Filmhu: Groteszk hangvételű kisfilmet készítetek. Mi volt a legabszurdabb helyzet az életedben, ami vászonra kívánkozna?
Sz. J.: Kínosan sokat felhalmoztam. De nem kerülnék ki jól belőlük, úgyhogy majd inkább a vásznon, amikor már úgy tűnik, valaki mással történtek meg.
(fotó: Farkas Christián)
Filmhu: Min dolgozol éppen? Mi a következő forgatókönyv-, vagy filmterved?
Sz. J.: Nemrég tértem vissza az évekre félretett diplomamunkám, a „Magyarok békeidőben” című forgatókönyv fejlesztéséhez, ami társkereső magyarokról szól, hasonló groteszk kontextusban. Mivel mint az Incella, ez is bővelkedik a tablókban, először is a hömpölygő szereplőgárdát kell megfékeznem.
