Sas Tamás már első filmjével, a Presszóval bizonyította, kísérletező alkat. A rögzített kamerával egy helyszínen forgatott történet filmtörténelmet írt. A rendező új, Szerelemtől sújtva munkacímre keresztelt alkotásával most is borotvaélen táncol. A stáb állami támogatás nélkül, személyi hitelekből vágott bele a forgatásba, és ismét a rendhagyó forma mellett tette le a voksát. A harmadéves főiskolás, Kovács Patrícia főszereplésével a Szív utcai kis lakásban már forog 100 percben a huszonnégy éves lány hat napjának tragikus története. A kamerák mögött Sas Tamás egykori tanára, a világhírű operatőr, az Oscar-díjas Ragályi Elemér. A forgatókönyvet Can Togay-jal közösen írták, a producer Szekeres Dénes.

- Rendhagyó módon a sajtótájékoztatót a forgatás helyszínén tartotta meg a stáb. Hogyan találtak rá erre a lakásra, és milyen szempontok döntöttek végül mellette?

- Fél év óta keresek olyan lakásokat, melyek üresen állnak a forgatás ideje alatt. Végül egy szobrászművész barátom lakása bizonyult az ideális helyszínnek. A lakás felépítése, a sötét, meleg tónusú falak és a berendezés döntöttek mellette. Úgy gondolom, itt tudna egyedül élni egy nő, mert a lakás rengeteg apró, személyes tárggyal van tele, melyekből néhányat majd ki is viszünk. Ragályi Elemér, az operatőr, mikor meglátta a helyszínt, rögtön értette, miért esett erre a választásom. A legnagyobb döbbenetünkre, amikor a főszerepet játszó színésznővel először feljöttünk próbálni, kiderült, hogy a házat időközben renoválni kezdték. Valahogyan megpróbáljuk kezelni a szituációt, kénytelenek leszünk ezt is belekalkulálni a forgatásba.

-A Rosszfiúk és a Kalózok komolyabb költségvetésű, inkább a közönséget megcélzó mozijai után új filmjével mintha visszatérne a Presszó által jellemezhető kezdetekhez, a formai minimalizmushoz, a „szerzői filmhez”. Mennyire művészi hitvallás és mennyire a pénzhiány következménye ez a váltás?

- Ha másképp működne a filmek finanszírozása Magyarországon, lehet, hogy most nem ezt a mozit forgatnám, hiszen van két másik filmötletem is. Filmet mindenképpen jó csinálni, nekem ez az életem. Nyilván nem fogom leforgatni a Szabadság-híd történetét, de ambicionál, hogy sok pénzből szép kiállítású filmet készítsek. Évek óta dédelgetett álmom, hogy csináljak egy, a hetvenes években játszódó történetet, mely egy disszidens magyar manökenről szól, akit New York-ban meggyilkoltak. Ez a film sokszáz millióba kerülne, rekonstruálni a kor Magyarországát, díszletben, ruhákban, kellékekben, és Amerikában is forgatnom kellene. Nagyon reménykedem abban, hogy egyszer elkészülhet ez a film. Bármennyire közel áll is hozzám a Rosszfiúk vagy a Kalózok, ezek az alkotásaim nem lettek olyan sikeresek, mint a „szerzői filmem”, a Presszó. A korlátok mindig ambicionálnak, kényszerítik az embert arra, hogy pontosan gondolkodjon, hogy mindent precízen kitaláljon, hogy egyre mélyebbre ásson.

- A film főszereplője egy fiatal nő. Az utóbbi évtizedekben Magyarországon alig íródtak forgatókönyvek női karakterekre: Szabó Ildikó Csajok vagy Szabó István Édes Emma, drága Böbe című művei illetve a Presszó ritkakivétel. Mit gondol, hová tűntek a nők a magyar filmekből?

- Ahogyan a közéletben alig vannak jelen, úgy a filmekben sem láthatjuk őket. Pedig sokkal jobban örülnék annak, ha Magyarországnak miniszterelnöknője lenne. Azokban az országokban, például Skandináviában, ahol a parlamentben a nők aránya eléri az 50%-ot, könnyebb. A nők sokkal izgalmasabb, érdekesebb lények, mint a férfiak, politikai értelemben is higgadtabbak. Nem gondolják, hogy a hatalomvágyukat vagy a kis termetüket kompenzálniuk kellene. A Nő a mindennapok egyetlen olyan momentuma, ami miatt érdemes élni.

- Meglehetősen rizikós vállalkozás manapság Magyarországon filmet forgatni. Mi teszi Önt boldoggá ebben?

- Ma reggel volt egy „flashem”, megvilágosodtam, hogy mi az, amit filmrendezőként csinálok. A kínai cirkuszban van az a műsorszám, amikor húsz tányér pörög a botok tetején a levegőben, és az akrobata fel-alá rohangál, mindegyik botot megpörgeti újra, hogy mozgásban tartsa őket, hogy egyetlen tányér se essen le a földre. Pontosan ezt érzem én is. A filmezés nem más, mint pörgő tányérok közötti rohangálás. A boldog pillanat az, amikor látom, hogy minden tányér pörög, a legboldogabb pedig az, amikor vége van a számnak, és megjelenik a munkánk a vásznon.

- Visszanézi időnként a régi filmjeit? Melyik a kedvence közülük?

-Tartok tőlük. Változtathatatlanok, és az ember folyton arra gondol, hogy mit kellett volna másképpen csinálnia. Ha véletlenül lemennek a tévében, akkor bele-belenézek. Ha egyszer valami már megszilárdult, roppant kínos, hogy nem tudom tovább alakítani. A főiskolán készítettem egy vizsgafilmet, ami egy zongoráról szólt, a mai napig azt gondolom, ez a film vagyok én. Sajnos elveszett a kópia, de tudom, hogy ennek a filmnek a forgatása volt az egyik legszabadabb és legalapvetőbb élményem.

- Hogyan talált rá Patríciára? A karakterekhez keresi a szereplőket vagy már eleve adott színészekben gondolkodik a forgatókönyv megírásakor?

- Bárcsak megtehetném, hogy színészekre írok egy-egy szerepet! Szívesen írnék egy filmet Fullajtár Andreára, akit nagyon nagy színésznőnek tartok. Hogy ezt egy magyar filmes megengedhesse magának, nagyon sok filmet kellene forgatnia. A rendezőnek inkább saját történetei vannak, amelyeket megpróbál tárgyiasítani, ehhez keresi meg a szereplőit. Patrícia, a női főszereplő harmadéves főiskolás, jó pár év az életéből már a színjátszás körül forgott. Gyerekszínészként kezdte, tizennégy volt, amikor a Raszputyin című amerikai-magyar koprodukcióban szerepelt. Nagyon okos nő, aki pontosan látja a problémákat. A tanárai szerint is nagyon tehetséges, a próbafelvételek alatt érzékenyen reagált az instrukcióimra, eddig minden jól ment vele. Sok színésznőt megnéztem, amíg végre megtaláltam őt.

- Mivel kevés film forog, a színészeknek főként a színházakban nyílik lehetőségük a szerepelésre. A filmes gyakorlatuk hiánya nem okoz gondot egy filmrendezőnek?

- Alapvető problémára világított rá. Azokkal a színészekkel, akiknek nincsen filmes rutinjuk a felvételek előtti próbák nagy része, arról szól, hogy elmagyarázom, miben más a filmjátszás a színházi alakításokhoz képest. Egyébként nem egy bonyolult dolog. A színházban kifelé játszik a színész, mert messze van a közönség, nagyobb, szélesebb gesztusokra van szükség. A filmben a legkisebb rezdüléseket is látni lehet, ezért a színésznek a belső történéseket kell érzékeltetnie. Önmagára kell rátalálnia, nem nagyon szabad játszania. A színészek nagyon nem szeretik, de forgatáskor az egyik leggyakoribb instrukcióm az, hogy „Vegyél vissza!”, „Legyél kevesebb!”. A színész szakma legnagyobb gondja, hogy megszűntek a tévéjátékok, és még a nagyon jók is évente csak egy-két alkalommal jutnak munkához. Elszakadtak a filmtől, alkalomszerűvé vált a kapcsolatuk a mozival, ezért mindig újra kell tanulniuk a dolgokat. A filmjeimben sokszor szerepelnek amatőr szereplők, nekik másféle a viszonyulásuk mindenhez. A professzionális színészeket az amatőrökkel keverni kockázatos dolog. Ha egy filmben játszik egy amatőr, az egész filmet hozzá kell idomítani. A professzionális színész alakítható, mindig az, amit a rendező kihoz belőle. Az amatőr azonban önmaga, nem tud több lenni annál. Rendezőként oda kell figyelnem arra, hogy kitől mit várhatok.

- Ön a filmes pályafutást operatőrként kezdte. A kamerák mögött most egykori főiskolai tanára, Ragályi Elemér áll.

- Elemérrel mindig is jó volt a kapcsolatom, számomra inspiráló ez a helyzet. Remélem az, hogy meg szeretnék felelni neki, a film hasznára válik. Úgy gondolom, hogy minden rendezőnek el kellene sajátítania operatőri ismereteket, hiszen a film elsősorban kép. A direktornak tudnia kell, hogy amikor az operatőr belenéz a kamerába, amikor a tér bizonyos pontján lerak egy lámpát, mit lát. Sokkal egyszerűbbé válna így a kommunikáció. Egyébként sem operatőrnek, sem filmrendezőnek nem tartom magam. Beszűkítené az életemet. A „filmes” már valamivel tágabb fogalom, de úgy hiszem, még ez is korlátozza a személyiségemet.

- Milyen elvárásai vannak a filmjével kapcsolatban?

- Úgy gondolom, hogy komolyabb nemzetközi karriert futhat be a Szerelemtől sújtva. Csendben, titkon erre vágyom. A magyar filmnek nagyon fontos volna, hogy integrálódhasson a nemzetközi filmiparba, hogy megszűnjön végre a kelet-európai régió elszakítottsága. Európa részévévé kell válnunk, ebben talán ez a film is segíthet.
(fotók: Burger Barna)