A tüntetés azok nyelve, akiket nem hallanak meg” – hangzott el Martin Luther King 55 évvel ezelőtti beszédében. Addigra, azaz a 60-évek közepére a társadalmi feszültség forráspontig emelkedettaz Egyesült Államokban. Párhuzamosan zajlott a polgárjogi mozgalom és a vietnámi háború, a fekete lakosság egyre elviselhetetlenebb körülmények között nyomorgott a városokban.

1967 „hosszú, forró nyarán” egymástól függetlenül, nagyjából 150 amerikai városban alakultak ki látszólag spontán, erőszakba torkolló zavargások a feketék lakta környékeken Atlantától kezdve Detroiton keresztül egészen New Yorkig. Az amerikai közvélemény és a média teljesen értetlenül állt a történtek előtt.

Sierra Pettengill dokumentumfilmje ugyan igyekszik kontextusba helyezni, hogy mi vezetett a zavargásokhoz, de nem erre koncentrál. Azt próbálja megragadni, milyen eszközökkel reagált az amerikai kormány, amely a társadalmi különbségek felszámolása helyett az erőszakszervezetek megerősítésében látta a megoldást – ezzel pedig precedenst teremtett arra, hogyan lép fel a rendőrség világszerte a tüntetőkkel szemben a mai napig. Mindennek szimbolikus helyszínei a film címét is adó, tucatnyi Riotsville (Zavargásváros), gyakorlatokra szolgáló modellvárosok, melyeket az amerikai hadsereg hozott létre, hogy megtanítsák a rendőröket és a katonákat a tüntetések hatékony leverésére.

Western-díszletekhez hasonló, csak homlokzatokból álló Patyomkin-falvak szimbolikus erejét csak növeli, hogy jobbára konföderációs tábornokok és rabszolgatartó ültetvények után elnevezett hadi támaszpontokon húzták fel őket. A szimulált városokban zajló szimulált lázadások során a tüntetőket és rendőröket is katonák alakították, miközben hosszú lelátókon tábornokok és rendőrségi vezetők foglaltak helyet és szórakoztak látványosan a bizarr szabadtéri színházban.

Pettengill fejest ugrott az amerikai hadsereg által készített felvételek szabadon elérhető archívumába, amelyek megörökítették az ország minden szegletéből érkező tisztek jelenlétében zajló gyakorlatokat, és ehhez korabeli híradókból és vitaműsorokból származó bevágásokat társított. Szándékosan nem mutat meg szinte semmit a valódi zavargásokból, a detroiti vagy New York-i lázadásokból, melyek képsoraival a korabeli média folyamatosan riogatta az ország lakosságát. Hogy mennyire jól sikerült a megfélemlítés annak idején, remekül példázza a riport, amelyben kertvárosi, a forrongó gettótól igencsak messze élő nagymamák jelentkeznek lőgyakorlatra. „Rosszul vagyok a gondolattól, hogy emberre lőjek, de ha kell, akkor nincs mit tenni" — nyilatkozza az egyik idős asszonyság, aki láthatólag készen áll a fegyverhasználatra, hogy megvédje az ablakban hűlő almáspitét a sötét kezektől.

A híradó-bevágásokban felbukkannak az első páncélozott, kifejezetten zavargások kezelésére tervezett rohamkocsik, és kiderül az is, hogy a könnygáz vietnámi bevezetését azzal indokolták, hogy Amerikában az utcán is használják – tehát nem számít biológiai fegyvernek.

Lyndon B. Johnson elnök sebtében vizsgálóbizottságot állított fel, hogy még 1968 nyara előtt megfejtsék, mi okozta a zavargásokat. Ahogy a narrációból kiderül, az elnöknek megvolt a saját elképzelése, amit szeretett volna visszahallani: a tüntetéseket külső provokátorok szították. A bizottság ezzel ellentétben a rohamléptekben növekvő társadalmi különbségeket, a fekete lakosság egyre nagyobb leszakadását nevezte meg kiváltó okként. A jelentés szerint, ha így haladnak tovább a dolgok, az Egyesült Államok két, független társadalomra fog szétszakadni, egy jómódú fehérre és egy szegény feketére.

Javaslatuk szerint a legrosszabb forgatókönyv elkerülésére az amerikai kormánynak a fekete lakosság körében fejlesztésre, munkahelyteremtésre, az iskolázottság növelésére és felzárkóztatásra legalább annyit kéne költenie, mint amennyit a vietnámi háborúba öl bele. A jelentést könyv formájában is kiadták, bestseller lett belőle, de az amerikai kormány szinte semmit sem valósított meg a tanácsok közül.

A Riotsville-ben készült felvételekből az is látszik, hogy még a jelentés azon részeit is figyelmen kívül hagyták, amelyek a zavargások kivizsgálása során derültek ki. Szó sem volt külső agitátorokról és nem voltak mesterlövészek sem - a katonák azonban mindkét nemlétező ellenség lekapcsolását gyakorolták modellvárosban. A tényleges zavargások során viszont a nemlétező mesterlövészek helyett a rendőrök ártatlan emberek ablakán lövöldöztek be és polgárjogi vezetőket bilincseltek meg.

A film nem használ klasszikus, beszélőfejes interjúkat és szakértőket sem szólaltat meg, de a Charlene Modeste színésznő által előadott narráció mögött érezhetően nagy kutatómunka áll. Ugyanakkor a fátyolos, hideg hang néha elveszik a filozófiai magaslatokban, ami kifejezettenl elidegenítően hat, ellentétben mondjuk azzal, ahogy Werner Herzog narrálja a saját munkáit.

Pettengill filmje kihagy egy ziccert azzal, hogy kronológiailag sosem hagyja el a 60-as éveket, és nem is próbál meg kimondottan párhuzamot állítani az Egyesült Államok jelenlegi helyzetével, az elmúlt évek Black Lives Matter-mozgalmának tüntetéseivel. Ugyanakkor egy érdekes és szokatlan szemszögből mutatja be a 20. századi amerikai történelem egy zavaros időszakát, amelynek hatásai a jelenben is érzékelhetőek.

A Riotsville, U.S.A. a 19. Verzió Dokumentumfilm Fesztiválon látható november 13-án 21:00-tól a Toldi Moziban.