Színház a képek nyelvén

A TÁP Színház munkabemutatójának színilapján a szereplők névsoránál ennyi szerepel: "Nincsenek." A Kálmán Eszter rendezésében készülő darab arra tett kísérletet, hogy színészek nélkül meséljen el egy történetet. "A kiindulási pont az volt, hogy Angliában tanultam látványtervezést és rendezést és közben produkciós asszisztensként dolgoztam egy színházban és annyira elmerültem a gyakorlati részében, hogy szinte már csak azzal foglalkoztam. A színészvezetés se érdekelt és nehezen is ment és egyszercsak kíváncsi lettem arra, hogy a produkciós elemek mennyire lehetnek fontosak, illetve a fontosságuk hogyan tud megnőni a színész hiányával és el tudnak-e mesélni egy történetet egyedül is, ahelyett, hogy kisegítő személyzetként dolgoznak." - mesélt a munka kezdeteiről Kálmán Eszter rendező.

A színészek nélküli színdarabot persze nem úgy kell elképzelni, hogy egy üres színpadot nézünk kilencven percen át: a munkabemutató hossza mindössze harminc, igen sűrű perc. A legnagyobb szerep az aláfestő zenének van, de hullik alá sok-sok színes szirom, homok, szurok, sőt még 99 luftballon is lezúdul, és a műanyag galambok ekkor még hátravoltak. A szereplőket általában a jelmezeik keltik életre, a ruhákat dróton mozgatják a függöny mögötti alkotók. "Heiner Goebbelsnek van egy ilyen darabja, de én azt nem láttam, csak részleteket videón, de az teljesen mechanikus és gépek irányítják az egészet." (Nézd meg te is!)

Kálmán Eszter már korábban is próbálkozott a színészek nélküli színházzal: "A diplomamunkám egy Andersen-mese volt, jórészt teljesen ismeretlen történettel, amiből azt tanultam meg, hogy nagyon nehéz így mesélni. A hibákból tanulva nekiálltam a Hampupipőkének, azért is esett rá a választásom, mert egyrészt nagyon ismert sztori, másrészt pedig olyan tárgyi elemeket vonultat fel, amik már önmagukban mesélnek." A zene, az eszközök mellett a videó is komoly szerepet kapott a darab létrehozásában: Juhász András látványtervező készítette a darabban használt animációkat.

"A videó nem annyira a történetet mesélte, hanem a folyamatokat egészítette ki és kapcsolta össze, egy másik teret, egy másik dimenziót adott hozzá, egy többsíkú világot hozva létre. Így történet nem maradt a valóságban, nemcsak a színpadon történt meg, hanem kitágította a teret."- mondta a videók szerepéről Juhász András.

A munkabemutató már nevében jelzi: nem egy kész, befejezett művet láttunk, hanem egy készülő projektbe pillantottunk bele, egy folyamat egy állapotát láthattuk csak. "Az egyik animáció fél órával az előadás előtt készült el, így Eszter már nem engedte, hogy berakjuk, mert azt mondta, hogy nem láttuk egybe az egészet. Azt a hatást erősítette volna, amikor a mostohák lengenek az oszlopok körül - a teret nyitotta volna ki, sokkal veszélyesebb, vészjóslóbb hangulatot adott volna az egésznek." A munka azonban folytatódik tovább, dolgoznak rajta, hogyan lehet színészek nélkül színházat csinálni: Juhász András is ennek megfelelően indul tovább: "Többet játszottam volna azzal, hogyan lehet a díszletelemekhez videót kapcsolni, úgy, hogy ezek kiegészítik egymást és nem elválasztó snittek. Most elég sokszor volt az, hogy jelenet, videó, jelenet, videó - ezt szerettem volna jobban összedolgozni, de ehhez ez kellett, hogy teret egyben lássuk."

A Harmadik Hang Háza is a teret szeretné kinyitni: méghozzá három dimenzióban. Az ehhez szükséges technika azonban annyira megdrágítja a folyamaot, hogy a Temps D'Images fesztivál keretében tartott, féléves munka eredményét összefoglaló munkabemutató előtt is alig pár napot tudtak próbálni - erről már Bársony Júlia rendező mesélt a Peer Gynt bemutatója előtt. Pedig a legegyszerűbb, legolcsóbb, kék és piros szűrőket kombináló, anaglif technológiát alkalmazzák. "A Peer Gynt alatt a nézők végig szemüvegben ülnek, három dimenzióban látják a vetítést. Az összes vetítés ezzel az anaglif technikával dolgozik, illetve a fényeket is ehhez alakítottuk, és így az árnyjelenetek is három dimenziósak lesznek, mert kétféle színű lámpával hozzuk létre az árnyakat is, így egyben tudjuk kezelni ezt a két világot."- a Peer Gynt videóit is Juhász András látványtervező készítette.

A háromdimenziós színházat úgy kell elképzelni, mint egy háromdimenziós mozit, tehát egy nézőtéren ülünk, kék-piros szemüvegben, egy háromdimenzióban életrekelt háttérrel szemben - csak éppen élő, hús-vér, jelenlévő színészek érkeznek előadni a történetet. Bársony Júlia rendező a darab előtt elmondta, hogy megfordult a munkamódszerük, ammenyiben a technika adta lehetőségekhez keresik az elmondható történetet, így a dramaturgiára kevesebb hangsúlyt tudnak fektetni a munkának ebben a fázisában. Így Peer Gynt története helyett elsősorban ötleteket láthattunk a Gödörben, mi mindenre lehet alkalmazni ezt a három dimenziós színházi technológiát: a vetített kép színészekkel, tárgyakkal, sőt a közönséggel is kapcsolatba kerülhet. (Egy felvétel az előadásról)

A Temps D'Images fesztivál éppen az ilyen határterületekkel foglalkozó alkotókat, alkotásokat mutatott be: hogyan tud a film, a a mozgókép, a három dimenziós tecnhika létezni más műfajokban, hogyan tudja egy másik művészeti ág beépíteni ezeket az elemeket, mit tud hozzáadni és mit tud elvenni, ha egy hagyományos színházi előadás a film nyelvén kezd beszélni. A Hamupipőke és a Peer Gynt munkabemutatóiból is annyi derült ki: az ötlet nem biztos, hogy rossz, de a megoldáson még jó sokat kell majd gondolkozni.