Mivel az idei szemlén nagyon spórolósan bántak minden információval a filmekkel kapcsolatban, elkezdtem úgy érezni magam, mint egy kisgyerek a +18as videótékában és csak a címek alapján kiválasztani azokat a filmeket, amiket meg akar nézni. A Szovjet-magyar koprodukcióról viszont felülmúlta elképzeléseimet, Forgách Iván filmkritikus dokumentumfilmje egy Criterion-lemezre való extra, egy részletes és mindenbe belemenő vizsgálata annak, hogyan, miért, kikkel sikerült leforgatnia Jancsó Miklósnak a Csillagosok, katonákat, hogyan fogadták ezt a két országban. Az októberi orosz forradalom 50 évfordulójára készült film vicces filmelméleti játszma volt két ország között, Nemeskürty és a Moszfilm annyira más platformon létezett, hogy a filmnek két különböző változata is készült, ráadásul az orosz színészek még soha nem is látták a magyar változatot. Forgách - és alkotótársa, Kodolányi Sebestyén - viccesen osztott képernyővel mutatja be a kettő közötti különbséget, míg a magyarban egy nő vetkőzik, addig a prűd oroszok bevágtak egy lovasrohamot.
De a legérdekesebb az egészben tényleg a betekintés Jancsó filmezési technikáira, a kívülálló külföldiek rálátása arra, hogyan is dolgozott együtt Somló Tamással a film belső montázsán a jelenetek felvétele alatt, hogy lett nagy orosz színészekből tömegjelenetekben statiszta, vagy éppen fordítva, hogy lett egy hadifogolyból a film kíméletlen hadnagya. És ami még egy réteget az a dokumentumfilmnek, az Jancsó Miklós maga, aki a film elején még nem emlékszik semmire pár anekdotán kívül, aztán ahogy a készítők megmutatják neki az Oroszországban forgatott interjúkat vagy a Mucsi-Scherer páros által felolvasott moszkvai jelentéseket, kezdenek neki összeállni a részletek.
Pálfi György: Final Cut - Hölgyeim és uraim
Német egység @ Balatonnál
Erre a dokumentumfilmre esküszöm csak azért ültem be, mert egy kukac van a címében, ráadásul az egységből sem rögtön az NDK-NSZK együttállásra asszociáltam, hanem valami akciódúsabb szemesi kalandra. De nem, a film Forgách Péter két évvel ezelőtti, a berlini Collegium Hungaricumban bemutatott kiállításának a továbbgondolása, ami már akkor is a szocializmusban a Balatonra utazó németekkel foglalkozott, ezt pedig annak a kiállításnak a kibontása. A hatalmas médiaháttér meglátszik, Forgách néha annyi információt tuszkol be egy képkockába (bal oldalon oszlopban futó képsorok, jobb oldalt dokumentumrészlet, feliratok, narráció), hogy nehéz követni, de mindenképpen megéri. A film, akárcsak a kiállítás, kelet-németek visszaemlékezéseiből áll, akik a hatvanas évektől kezdve a Balatonhoz jöttek nyaralni, de egy titokzatos Stasi-tiszt is nyilatkozik, aki azért érkezett az Aranypartra, hogy pont azokat a turistákat megfigyelje.
A Német egység... legnagyobb erőssége, hogy a beszélő fejek kivételével Super 8-as archív turistafilmeket, kém-oktatófilmeket és kikockázott Stasi-videofelvételeket használ, amivel rögtön képes megteremteni egy kort a maga fullasztó, megfigyeléseken alapuló politikájával anélkül, hogy a Balaton Retró mézes-mázos nosztalgiájához nyúlna. (Nincsen semmi baj a Balaton Retróval, de a Német egység...-nek sokkal jobban állnak a fakó, elmosódott, kiszívott képek.) Nem, hülyeségeket beszélek, nem az a legnagyobb erőssége, ahogy kinéz, hanem a tartalma. A németek visszaemlékezései ugyanis egytől-egyig érdekesek, a romantikus magyarországi eljegyzéstől a körömrágós csomagtartós csempészésen át az evangélikus német-német találkozóig kapunk mindenféle emléket arról, hogy milyen lehetett az a kor, amikor valaki Németország egyik részéből idejött ebbe az országba, és a Paradicsomot látta meg benne.
Krumpliangyal
A Krétakör a Krízis-trilógiához kapcsolódó mozgóképeivel a dokumentumfilm és a fikció határát már nem csak áthágja, hanem úgy jár-kel keresztül rajta, mintha egy műanyag függöny lenne egy vidéki kisváros kocsmájában. A jp.co.de egy nagyszabású prágai workshopnak volt egyszerre rögzítése és megfilmesítése, miközben talaja volt egy egészen más játékfilmnek, ami pedig egy, később operában és színházi darabban kiteljesedő eposznak volt az első része. A Trilógia harmadik része, a színpadra állított Papnőben azonban ugyancsak szerepelt mozgóképes elem, aminek egy változata lett a Krumpliangyal.
Akkor ezt az első bekezdést felejtsük is el, mert Schilling filmje ezt mind nem mondja el nekünk. A Krumpliangyal alcíme szerint Dokumentum és Fikció, ettől zavarbaejtő lesz a mondanivalója és a felépítése is. Egy román határ menti kis falu nevelőotthonában egy drámapedagógus (Sárosdi Lilla) radikális módszereivel teljesen más hangulatot teremt az óráin, mint az addigi tanítók, ezért mennie kell, a kirekesztő hangulatban pedig szerepet játszik az otthon testnevelés tanára is (Terhes Sándor). A történetet persze csak nagyvonalakban tudjuk meg, azokat is az otthoni gyerekek szájából, gyönyörűen megkomponált képekben.
De mi mindebből az igaz? A két színész jelenléte arra utal, hogy igenis megtervezett jelenetekről van szó, de a gyerekek fésületlen amatőrsége pedig az ellenkezőjéről. Ráadásul a Krumpliangyal első felében eljátszik azzal, hogy megmutat egy helyzetet, majd miután megismertük, azonnal leleplezi az igazságát és megmutatja, hogy csak gyakorlatokról van szó. De akkor mi az igazság? Hol ér véget a fikció? A beszélő gyerekek viselkedése természetes, de akkor az is, amiket mondanak? A különösen összeszedett és kerek gondolatokat teljes bizonyosággal mondó kislány színész vagy csak egy tehetséges helyi? Nyilván amikor Sárosdi Lilla történetét mesélik, akkor egyértelműen a fikció felé billen a mérleg, de akkor a többi jelenetükben is? Vagy számít ez egyáltalán? Amikor Terhes Sándor levezényel egy többperces testnevelésórát a szemünk láttára, akkor tényleg arról lehet szó, amit Tarr Béla mondott egyszer, hogy felvette a kamera, tehát igaz.
