Ezzel egyidőben megkezdődik a konszolidációval járó gyászmunka: a tanári kar tagjai gyanusítgatni, vádolni, fúrni kezdik egymást, hiszen az elvhűség, ami tegnap erény volt, ma már cinkosságnak minősül. Mintha az egész társadalom számonkérését testesítené meg az Emmát kipécéző angoltanár: annyiszor elmondat vele egy szót, hogy az a sok ismétléstől értelmét vesztve puszta hanggá torzul, mint a bulvárlapot kínáló aluljárói rikkancs repetitív szólamai.
Emma félállásban takarítónőként dolgozik és hiába várja a megváltást a házas iskolaigazgatótól, akibe reménytelenül szerelmes, míg Böbe titokban a jobb élet reményében tehetős férfiak után kajtat az éjszakában. Egy film háremjelenetéhez készülő statisztafotózás alkalmával fájdalmasan nyilvánvalóvá válik a pedagógusok – sajnos máig aktuális – teljes anyagi kiszolgáltatottsága. A két nő első generációs értelmiségiként azonban még ehhez az ingatag státuszhoz is görcsösen ragaszkodik. Rettegnek a mindenkit fenyegető lecsúszástól, miközben szeretetre és egy jobb életre vágynak.
A történet tragédiába torkollik: Böbét prostitúció és valutával való üzérkedés vádjával letartóztatják, majd börtönbe zárják, ahonnan reményvesztetten szabadul, és kint már csak a halált választhatja. Emma elveszti tanári állását, és ő lesz az új rikkancs az aluljáróban. A film a a rendszerváltást követő nehéz átmenetetinterregnum állapotot örökíti meg a két átképzésre ítélt orosztanárnő alakján keresztül.
Ugyanakkor, ahogy Szabó István egy 1992-es interjúban kiemelte, közben akaratlanul a magyar filmipar átalakuló helyzetére is reflektált: “A magam szakmája különben ugyanolyan helyzetben van itt, mint Emmáé. A most elkövetkezendő időkben tehát valami lezárul a magyar filmmüvészetben, újra nulláról kell indulni, és másképp, mint korábban. Aki ezt nem bírja, az bajba kerül. Aki viszont változtatni képes és észreveszi az újabb világot, annak talán sikerül. Igen, most nálunk is Emmák kerestetnek...”
Ahogy a vázlatok, aktok alcím is utal rá, a film szándékosan félkész, szilánkszerű jelenetekkel dolgozik; az időigényes kidolgozottság és teljesség helyett kimondottan egy torzót kívánt létrehozni. Ez a megközelítés illik az átmeneti korszakhoz, hiszen 1991-ben, a forgatás idején még bizonytalan volt a társadalmi folyamatok kimenetele.
A film alapötletét Szabó István egy gyors-portrékat rajzoló férfinak köszönhette, akivel a Vörösmarty téren elegyedett beszélgetésbe. Kiderült, hogy általános iskolai tanár, de nagyrészt a rajzokból származó bevételből él. Ő vitte el a rendezőt a pedagógusszállásra, ahol a film előkészületeként először szociológiai kutatást végeztek: kérdőíveket töltettek ki az lakókkal, így derült fény többek között az itt történő öngyilkosságok gyakoriságára. “Körülbelül egy hónappal korábban látjuk, hogy ki fog leugrani...” – mondták Szabónak hátborzongató tárgyilagossággal.
A rendező több interjúban is kiemelte, hogy mint szinte minden filmjében, a fő motívum itt is a szolidaritás: “A közös együtt dolgozásban való feloldódás biztonságérzete; […] erről szól az Édes Emma, Drága Böbe is.” Ilyen szempontból pedig Emma küzdelme nem hiábavaló, és nem ítéltetett kudarcra. Szabó István más, magukra maradó hőseiben, mint például a Mephistót alakító Hendrik Höfgen alakjában “túl sok […] a megalkuvás vagy az árulás, így nem nyerhetik meg az életük biztonságáért folytatott harcot. Illetve, ha valaki bármi áron érvényesíteni akarja magát – abba bele fog bukni. De Emma nem tartozik közéjük; ennek az emberségben méltatlanul megsértett embernek van és lesz ereje talpra állni, akár újságárusként, ha kell, a saját hajánál fogva, de kiemeli magát.”
.jpg)
Szabó István a nagy költségvetéssel dolgozó, Európa-tetralógiaként összegzett nemzetközi koprodukciók (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen, Találkozás Vénusszal) sikere után tért haza, hogy filmet forgasson a magyar aktualitásokról. “Az Édes Emma, drága Böbe olyan olcsó film volt, hogy külföldön el se hiszik. Szerintük ennyi pénzből nem lehet filmet csinálni.” Ebből a szűkre szabott keretből egy jellegzetesen hazai témájú és hazai közönség számára releváns filmet képzelt el. “Amikor belekezdtem [a film] munkálataiba, arra gondoltam, hogy ezúttal egy magyar filmet csinálok, ami kizárólag a mi hazai gondjainkról, problémáinkról szól. Azzal számoltam, hogy ez a munkám senki mást nem fog érdekelni, csak a társadalmi kérdésekre fogékony, hazai nézőket.”
Ez az elvárás azonban nem teljesült: a film Ezüst Medvét nyert az 1992-es Berlinálén, Szabó a forgatókönyvért Felix-díjat kapott, az Emmát alakító holland színésznő, Johanna ter Steege (akit a nézők már ismerhettek a Találkozás Vénusszal című filmből) pedig megkapta a magyar filmkritikusoktól a legjobb női alakításért járó díjat.
“Egyszer csak, számomra is váratlanul, kiderült, hogy ennek a két orosz szakos magyar tanárnőnek a sorsa Berlinben és Párizsban is érdekli a nézőket. […] mert olyan ember a fõhöse, aki mindent elvesztett, és mégis tovább harcol. Ilyen helyzetbe a világ bármely részében kerülhetnek emberek. A történet, ebben az értelemben, velük is megeshet. […] Valóban, ez nem csak magyar mentalitás. Ez egy emberi vonás, hogy kiszakad valahonnan, és már nincsenek meg a gyökerei. Hogy elveszti az állását, vagy akár a tanult mesterségét, és ugyanakkor megrendülnek az emberi kapcsolatai is. Otthagyja a szerelme, bajba kerül, mert elárulják a barátai... Ez minden rendszerben, minden társadalomban, mindenkivel megeshet. De ha ebbe a személyes csődhelyzetbe még a politika is belejátszik - ez már egy közép-európai történet. És ha mindezt még egyfajta nagyon is ismerós, feudális, türelmetlen, minden másságot durván elutasító modor is befolyásolja, akkor, sajnos, úgy érzem - otthon vagyok.”
Várakozásai duplán meghiúsultak, mikor a célközönségnek szánt magyar társadalom egy része elutasította a filmet, amely több éles kritikát kapott itthon. Ezek egy része teljesen független volt bármilyen esztétikai szempontrendszertől: “[az oroszról angol nyelv tanítására való átképzést] a film súlyos, már-már tragikus, kész helyzetnek mutatja. Nyilván az is, ha Emma kommunista. De nem az. Akkor mi a baja, miért szörnyű megpróbáltatás számára az angol nyelv elsajátítása?” Illetve: “a forgatókönyv a kádárizmus főbenjáró vétkeit csúsztatja a jelen alá.”
A tény, hogy találhatunk kritikát, melyben Szabó Istvánt egy kortársa a Kádár-rendszer mentegetésével vádolja, hősnőitől pedig megtagad mindenfajta empátiát, arra látszik utalni, hogy az Édes Emma, Drága Böbe legalább részben félreértett remekmű. A tanárszakma anyagi és társadalmi értelemben vett kellő megbecsültségét itthon sajnos a film bemutatóját követő 30 évben sem sikerült elérni. Talán ma, a tanársztrájk árnyékában tisztábban láthatjuk erényeit, miközben csalódottan konstatálhatjuk, hogy 2022-ben is ugyanolyan aktuális, mint 1992-ben volt.
Az Édes Emma, drága Böbe március 30-án látható lesz a Cinema MOM-ban.
