FLIEGAUF BENCE
Béla filmjei hipnotikus, érzéki utazások az ő álmaiban. A falakat, az embereket, az éjszakát nemcsak látni lehet, hanem érezni is: a hozzájuk tartozó szagot, lüktetést. A főtéren fekvő bálnát mintha végig lehetne tapogatni ujjbegyünkkel. A vásznon megivott minden korty pálinka a mi nyelőcsövünket égeti. Ezek a filmek olyanok, mint valami hatalmas, sötét szinesztéziák.
„The shit is cosmical” – ezt ismerte fel Béla, és ezt fogalmazta meg olyan pontossággal, hogy közben meg is cáfolta azt. Tarral kicsit úgy jártunk, mint Schopenhauerrel, aki végtelen pesszimizmusát olyan akkurátusan fejtette ki, hogy az nagyon is nagy optimizmusra ad okot. Azért ezt nem csak viccből mondom.
Egyszer, amikor a Sátántangó megnézése után kiléptem a májusi napsütésbe, zúgtak a méhek, csobogott egy szökőkút, sakkoztak az öregek a parkban – szemtelenül buja volt a világ. Olyan tizenöt év múlva ezt kérdeztem Bélától:
– Milyen lenne egy Tarr Béla-film tavasszal?
Egy pillanatra érzékeny kisfiúvá változott, aztán elmosolyodott, és fáradtan azt mondta:
– Hagyjál a hülyeséggel.
Boldog születésnapot, Béla!
Tarr Béla és Fliegauf Bence
MUNDRUCZÓ KORNÉL
Tarr Béla alias Bela Tarr. Chicagóban találkoztunk először. Úgy emlékszem, nagyon be voltam állva (pssszt!!), amikor a szervezők bemutattak minket egymásnak. Ő steak-et evett, én narancslevet ittam. Nekem tudnom kellett volna, de nem tudtam. Hogy ki is ő. Akkor tartottam magamnak egy Tarr-maratont. Teljesen letaglózó erővel hatott. Akkor is, ma is. Azt mondják, hosszú filmek, pedig dehogy hosszúak - az élet van bennük, ami tudjuk, csak egy pillanat. Ma sokan hosszabban nézik a telefonjaikat minden nap, mint a Sátántangó. Senki nem tud annyit az emberi arcról, mint ő. Az ikon jelentése. Társadalom kirekesztettjeinek méltósága, a bennük jelenlévő feljebb való. Az isten? És az őket összezúzó rendszer. A sátán? Filmjei gótikus egyszerűséggel mesélnek időtlen történeteket nekünk, tagadjak a modernitás jelenlétét. Nem fontos milyen esztendőt írunk. A tragédia megállíthatatlan, de a vég sejtelme reményt ad. A sejtelem, az a láthatatlan szereplő, aki fogja a kezed és vezet. Erről a sejtelemről szólnak a filmjei - nekem. De elég ebből. Mindenki úgy néz és értelmez egy filmet, ahogy akar. A Delta című filmemnél, Bertók Lajos kiváló színesz halála utáni depressziómban már lemondtam a film befejezéséről, amikor Béla felnyitotta a szemem: végig kell csinálni! A film nem halhat meg. Film isten (Bela Tarr) nem engedi azt. És kirugdalt télből nyárba, szürkéből kékbe.
VERMES DORKA
Tarr Béla nem a tanításban hisz, hanem a felszabadításban. De abban rendíthetetlenül. Én lehetetlennek tartottam, hogy jelen kultúrpolitikai körülmények között az Árni című filmtervemből nagyjátékfilm legyen, de ő végig hitt benne. És bennem is. És ez nemcsak nekem szólt, hanem a magyar film jövőjének. Hogy éljen tovább - méltósággal.
És amit mellette mégiscsak meg lehet tanulni, az pontosan ez. A sziklaszilárd hit abban, hogy a film nem pusztán történetmesélés, hanem morális állásfoglalás. Hogy a kamera mögött nem elbújni kell, hanem jelen lenni. Hogy az alkotás nem kompromisszum, hanem kockázatvállalás. Hogy maradandót csak akkor hozhatunk létre, ha nem akarunk semmit eladni. És ahogy az igazság és az emberi méltóság sosem lehet alku tárgya.
Tarr Béla azért ikon, mert sosem akart az lenni. Azért van ekkora jelentősége, mert mindig csak azt csinálta, amit igaznak érzett. Több korszak elnyomását, cenzúráját és kulturális zsarolását túlélte már – úgy, hogy közben soha nem hajolt meg. Nem szolgált ki hatalmat, nem igazodott esztétikai divathoz, nem alkudott meg a piaccal. És most is itt van nekünk referenciapontként – tartásban, gondolatban, jelenlétben.
És ma, amikor a magyar kultúra megint egy sötétebb korszakát éli, különösen nagy szükségünk van ilyen példaképekre.
Boldog születésnapot, Béla!
Tarr Béla és Vermes Dorka
KOVÁCS ANDRÁS BÁLINT
Megint eltelt tíz év, most már csak röviden: még sok boldog születésnapot kívánok.
(KAB A kör bezárul címmel írt könyvet Tarr Béláról. Ebben az interjúban beszélgettünk vele a Tarr életműről.)
BÁRON GYÖRGY
Tarr Béla művészetét ma már szükségtelen méltatni. Ehelyett két történetet mesélnék el róla, egy régebbit és egy vadonatújat. Derűs az egyik, megrendítő a másik. Előbb a derűset.
2025 forró nyara, Bologna. Hazafelé tartva a klasszikus filmek fesztiváljáról, a Cinema Ritrovato-ról, betérünk a sarki trattoria teraszára egy búcsúpohárra. Honnan jöttetek, kérdezi a pincér. Magyarországról. Megremeg kezében a tálca: Béla Tarr, kiáltja lelkesen. 21 éves, chilei. Hasonló élmények naponta érik a magyar filmest külföldön. Az amszterdami egyetem tanára ereklyeként őrzi az EYE nagy Tarr-kiállításán fölszedett falevelet, amelyet a menekültek ellen fölhúzott szögesdrótok között kergetett a szél. Nem mindig jó mostanában magyarnak lenni a nagyvilágban, de attól, hogy Tarr van, egy kicsit jobb.
Az amszterdami kiállítás témája átvezet minket a másik, megrendítő történethez, amelyet jó öt évvel ezelőtt láthattunk a budapesti BIDF egyik dokumentumfilmjében. Akkor írtam róla, de legszívesebben minden nap felidézném, emlékeztetőül és tanulságul a művészet hatalmáról. Készítője, az afgán Hassan Fasili feleségével és két gyermekükkel gyötrelmes úton menekült véráztatta szülőföldjéről Európába, pontosabban Európa kapujáig, Magyarországra. Megérkezésük után hosszú hónapokra szögesdrótok mögé zárták őket, könyörtelen, megalázó, embertelen bánásmódban volt részük. Fasilinak Tarr a kedvenc rendezője, a hosszú, veszélyes úton, ha tehette, az ő filmjeit nézte. „Volt, hogy feküdtem a tranzitzónában, a kerítés mellett, néztem az eget, és azt gondoltam: ’Látsz engem, Tarr Béla, itt vagyok Magyarországon. Bárcsak tudnád.’” Filmrendező ennél nagyobb díjat nem kapott, tán soha nem is fog.
Tarr Béla Báron Györggyel (illetve Babiczki Lászlóval, Hermann Krisztával, Kende Jánossal és Szomjas Györggyel a „fapados" Szemlén)
KOCSIS ÁGNES
Első találkozásom Tarr Béla filmjeivel gimnazista koromban történt, amikor a Kárhozat című filmjét bemutatták a mozikban. A film több szempontból is nagy hatással volt rám, az atmoszférája valahogy nagyon erősen megragadta számomra a nyolcvanas évek második felének egyfajta kelet európai életérzését; a szürkeségben, a lepusztultságban rejlő esztétikum különleges élmény volt számomra. A hangulatot meghatározta Víg Mihály zenéje - a Trabant az egyik kedvenc zenekarom volt akkoriban, rongyosra hallgattam a másoktól átmásolt kazettát. Felbukkant a filmben az a különleges ház is, amely mellett gyakran elmentem a Lajos utcában, és ha tehettem, meg is álltam egy kicsit. Akkor már filmrendező szerettem volna lenni, és azt a házat képzeltem el több történetemhez is, azt a furcsa képződményt, amely egymagában állt egy hatalmas üres telken és körülötte már mindent lebontottak.
Később, már filmrendezőként, Tarr Béla felkért, hogy vegyek részt a Reneszánsz év kapcsán tervezett, tíz rendező tévéfilmes pályázatán, melynek ő volt a producere. Ez a terv sajnos nem tudott megvalósulni, mert nemsokára megszűnt az MMKA, ám ebből az ötletből készült el végül a harmadik nagyjátékfilmem, az Éden. Amikor bedőlt a filmtámogatási rendszer, sokat beszélgettünk a helyzetről, sokszor éjszakákon át telefonálva. Béla radikálisan elutasít mindent, ami számára erkölcsileg nem elfogadható, és ez a fajta hajthatatlan radikalizmus, az elvekhez a végletekig való ragaszkodás – és nála valóban az, nem csak felszín, mint sokaknál – mindig tiszteletet ébreszt bennem iránta.
Emellett azt is tapasztaltam, hogy rendkívül empatikusan ráérez bizonyos dolgokra, belelát emberekbe a közös munka során. Talán a legmeghatóbb élményem vele kapcsolatban, amikor a 2011 Magyarország című szkeccsfilmet készítettük tíz másik rendezővel, nulla költségvetésből, s én egy gyermekotthonban készültem forgatni, egész kicsi gyerekekkel. Amikor elmondtam, mi a tervem, ő csak annyit mondott mosolyogva: „Te jobb, ha nem mész oda, mert lesz olyan gyerek, akit nem fogsz tudni otthagyni”.
Azt hiszem, hogy a radikalizmusa és az emberek iránti érzékenysége emelte őt a kortárs filmművészet egyik legérdekesebb és egyénibb filmrendezőjévé.
VÍG MIHÁLY
Tarr Bélával a nyolcvanas évek eleje óta dolgozom együtt. Akkor még nagyon fiatal, nagyon radikális rendező volt, akit sokan szerették, de nagyon sokan akkor még nem értették. Nem volt könnyű a korabeli viszonyok között kiharcolni, hogy a filmeket elkészíthesse. Szerencsés vagyok, hogy ezeket a küzdelmeket láthattam, hogy vele lehettem az elmúlt negyven évben. Szerencsés vagyok, hogy eközben sok értékes művésszel is megismerkedhettem.
Ma már vitathatatlanul a nagy, ősz mesterek közé számolják az egész világon, aminek én őszintén örülök. Életem legjobb élményei közé sorolom az együtt töltött időt.
Drága Béla. Jó egészséget és sok boldog születésnapot kívánok!
Tarr Béla és Ladányi Jancsó Jákob
LADÁNYI JANCSÓ JÁKOB
Béla egyik workshopján, ahol az asszisztenseként dolgoztam, konfliktus alakult ki az egyik rendező és a főszereplő között. Béla késő este felhívott, hogy másnap hajnalban ki kell mennünk a helyszínre, ami a szigetcsúcson volt. Reggel nyúzottan, idegesen jött le a kocsihoz, nem aludt semmit. A helyszínt csak gyalog és nehezen lehetett megközelíteni, ráadásul sár és hó volt. Próbáltam lebeszélni, hogy ne menjünk, veszélyes, könnyen el lehet esni és fölösleges, minden rendben lesz, de nem lehetett meggyőzni. Azt láttam rajta, hogy neki ez most a világ legfontosabb ügye. Ezt ültette mélyen belém és velem is mindig így bánt, hogy a projekt, amin éppen dolgoztunk, az a legfontosabb a világon, és semmilyen kompromisszum nem fér bele, ha az a művészi érték rovására menne.
Boldog születésnapot, Béla, és köszönöm a rengeteg támogatást és tanítást, amit tőled kapunk.
VINCZE TERÉZ
Valószínűleg filmtudós és filmrajongó karrieremnek is Tarr Béla a legfontosabb hőse. Például, ha megkérdezik, mi a kedvenc filmem, akkor általában nem kertelek, nem mondom, hogy "ó, hát nincs olyan", meg hogy "ez olyan értelmetlen kérdés", vagy hogy "nehéz lenne egyet választani" – én tudom, mi a kedvenc filmem, a Sátántangó. Eddig hét alkalommal láttam teljes hosszában, azonban az utolsó nézés már elég régen volt, szóval lehet, hogy a kerek születésnap alkalmából itt az idő, hogy újra elcsípjek majd valahol egy nagyvásznas vetítést...
Természetesen első, valamire való filmtudományos írásművem is a Sátántangóról szól – a Metropolis folyóirat indulásának évében, 1997-ben, második számának egyik blokkját rögvest Tarr életművének szentelte, és máig nagy büszkeséggel tölt el, hogy zsenge filmszakos egyetemistaként ide írhattam egy szöveget kedvenc filmemről. Azóta aztán számtalan konferencián és mindenféle cikkekben tárgyaltam Tarr filmjeit, és természetesen idén megjelent könyvemben is az egyik fejezet Tarr Béla és a "lassú film" kapcsolatáról szól.
A legkedvesebb szürreális tudományos élményem is (természetesen) Tarr Bélához, az ő életművéhez kapcsolódik. 2014-ben, amikor egy fél éves ösztöndíjjal Dél-Koreában kutattam a "lassú filmek" ottani nyomát, a Jeonju Nemzetközi Filmfesztivál éppen vetítette az akkor friss Tarr-dokumentumfilmet (Tarr Béla, I Used to Be a Film Maker, 2013). A film vetítése után kísérőprogram is volt, egy koreai professzor tartott másfél órás tudós előadást Tarr életművéről koreai nyelven. Én akkoriban nagyjából egy szót sem értettem koreaiul, de lelkesen végighallgattam az előadást, és máig fontos tudós tapasztalataim között tartom számon az élményt.
Arról azonban, hogy miért Tarr filmjei nyújtották számomra a legalapvetőbb, legfontosabb filmes élményeket, sokkal nehezebb ilyen rövid terjedelemben írni – arról tanúskodjanak inkább a róla szóló szövegeim. Nagyon sok boldogságot és jó egészséget kívánok a Mesternek születésnapján!
Tarr-dokumentumfilm plakát Dél-Koreában (fotó: Vincze Teréz)
OLASZ RENATO
Köszönöm, hogy nem alkudtál meg soha.
Köszönöm, hogy engem is erre tanítasz.
Az egész életműved erre tanít, nem csak engem, mindnyájunkat.
Azt mondtad nekem, hogy a jó az nem elég és az a legfontosabb, hogy szabad legyek, hogy megtaláljam a saját hangom. Meg azt is mondtad, hogy nincsenek szabályok és le kell szarni mindent és csinálni kell és, hogy soha ne hagyjam abba. Így lesz, soha nem fogom abbahagyni, ahogyan te sem tetted - bár új filmet már nem csinálsz, de a szemed most is éles, amit pedig mondasz az önazonos és őszinte. Szabad. Így akarom én is, mert csak így érdemes. Köszönöm minden fiatal filmes nevében a bátorságot, amit tőled tanulhatunk.
A díjhoz pedig egy saját mondatoddal szeretnék gratulálni - azért a sajátoddal, mert valahol minden összeér - így mondtad: ''Fuck off the film industry.'
(A köszöntő nyár elején a kolozsvári TIFF-en hangzott el, amikor Tarr Bélát a fesztivál életműdíjjal tüntette ki.)
JANISCH ATTILA
Egy ember 70 életéve szinte mérhetetlenül csekély az emberiség egész történetéhez képest, de Tarr Béla 70 éve - sőt, ha csak az aktív alkotói, produceri éveit számoljuk még kevesebb idő - hatalmas előrelépés nem csak a magyar, de az egyetemes filmművészetben is. Isten éltessen Béla!
Frissítés (07.22.)
CARLOS REYGADAS
Köszönöm neked, Béla, hogy költőket, festőket, szociológusokat és minden érző lelkű embert inspirálsz. Hiányoznak a napok, amikor együtt ettünk, ittunk és beszélgettünk Boszniában, Magyarországon és Mexikóban. Szerencsés vagyok, hogy a barátomnak tudhatlak, és hálás vagyok az érzékenységedért, a melegszívűségedért.
