A Macskafogó – kultfilmhez méltóan – sokszor nem konzekvens. Legékesebb példa erre a méretarányok olykori elcsúszása, például, amikor a tengeren lebegő Grabovsky-t egy patkányok által kidobott üdítősüveg menti meg. Szuperhősünk belebújik, majd felvillan a nézőben a kérdés, hogy időközben mutálódtak-e a rágcsálók, mert a négy gengszter korábban Grabovsky kocsijában utazott (ergo ugyanakkorák). Aztán a Macskavilág-Egérvilág közti kulturális szakadék, amely feltételezi, hogy az egerek nehezen építhettek maguknak metropoliszokat a túlélésért folytatott mindennapos harcban. Persze ez nem számít, sőt, ha posztmodern olvasatban közelítjük a kérdést, még direkt erény, dekonstruáló kikacsintás, satöbbi. Ha pedig egyszeri nézőként közelítünk, akkor diszkrét báj, mesei apróság.
A mese és a költőiség, az irónia és a posztmodern idézőjelesség olvad egybe minden idők legpoposabb és legelegánsabb magyar rajzfilmjében. A Macskafogó lokális klasszikus, azon kevés magyar film-remekművek egyike, amely kilóg a szerzői filmezés honi tradíciójából. Bár több ilyen lenne.
