Enyedi Ildikó filmjének nyitójelenetében egy hím és egy nőstény szarvas látható, amint a csendes, sűrű havas erdőben figyelnek, táplálékot keresnek, összebújnak, isznak a kristálytiszta hegyi patakból. Később kiderül, hogy a bámulatosan szép, tiszteletet parancsoló állatok a két főszereplő, Mária (Borbély Alexandra) és Endre (Morcsányi Géza) közös álmának megtestesítői. Mindkét hős vágóhídon dolgozik, Mária, mint minőségellenőr, Endre, mint gazdasági igazgató.

Forrás: Mozinet

Hőseink látszatra egymás szöges ellentétei: Mária fiatal, szőke, mindig világos színű ruhákat visel, Endre idősebb, őszülő hajú és rendre sötétebb színű öltözetekben látható. Ám közös bennük, hogy mindketten sérültek (Endrének bal karja bénult, Mária mentális problémái miatt képtelen bármilyen közösségbe beilleszkedni), és minden éjjel ugyanazt álmodják.

Az eddigi életművében mindig is céltudatosan alkotó és főképp szimbólumokkal kommunikáló Enyedi esetében a szarvasok jelenléte nem meglepő. Nemcsak azért, mert az álmokban felbukkanó emlősök zavartalanul, szabadon élhetnek, ellenpontozva ezzel a vágóhídon elzárt, később lemészárolt teheneket. A szarvasok a legtöbb népi mitológiában (példaként elég csak a germánokat és keltákat említeni) a Nap, a fény jelképei. Márpedig a fény kardinális szerepet tölt be Enyedi szimbolikájában. Mária és Endre egyaránt zárkózott, félénk emberek, valamennyi közös jelenetük – legyen a helyszín a munkahely kantinja, egy belvárosi utca, netán villamosmegálló – sötétben, árnyékban vagy félhomályban játszódnak. Egyetlen „fényes” közös jelenetük az első együtt töltött éjszakát követő reggeli. Előző éjjel nem álmodtak semmit, a szarvasok eltűntek.

Enyedi csendes, visszafogott, a feszült jeleneteket finom humorral oldó, meditatív hangulatú műve azonban nemcsak szimbolikája, hanem a részletek kihangsúlyozása miatt is említésre méltó mű. Felhívja a figyelmet arra, hogy a modern ember mennyire elfeledkezett az érzékeivel könnyen befogadható környezet szépségeiről, az apró, mégis sokatmondó, lélekmelengető részletekről. Nem véletlen, hogy mindkét főszereplő számtalan olyan jelenetben látható, melyben a rendező és Herbai Máté operatőr lélegzetelállító – eddigi munkái közül talán legszebb – képei az emberi érzékeket hangsúlyozzák. Mária zenét hallgat, elfekszik a park füvén, belemarkol a krumplipürébe, Endre szereti megízlelni a finom ételeket és egy-egy pillanatban mindketten a napfény simogató melegségét élvezik.

A közvetlen környezetükben élőket ellenben kizárólag saját kisszerű gondjaik és ösztönös vágyaik irányítják, és negligálják az érzékek nyújtotta szépségeket. Jenő (Schneider Zoltán) nagyszájú, ugyanakkor megalázkodó papucsférj, Sanyi (Nagy Ervin) a vágóhíd önimádó, érzéketlen szívtiprója, a nyomozó (Mácsai Pál) bélszínnel könnyen korrumpálható, Klárát (Tenki Réka), a pszichológusnőt pedig jobban foglalkoztatják szakmai eredményei, mint páciensei mentális állapota. Pedig a zene hallgatása, a nap melege, a tavaszi fű illata, egy finom étel íze, vagy egy szerelmes érintés mind a lélek kiemelkedő jótevői. A szerelmet sem testileg, hanem lélekben lehet teljességében megélni. Enyedi filmje ennek kihangsúlyozása, apró megfigyelései és remek szimbolikája miatt válik emlékezetes művé.