Thomas Vinterberg

film.hu: A Kedves Wendy-ben Lars von Trier vagy az ön Amerika-képét látjuk?

Thomas Vinterberg: Amerika álomszerű mását. Származik némi előny abból, hogy Lars -velem ellentétben- sosem járt arrafelé. Mert egy szexuális aktus sokkal izgalmasabb, ha csak a fejünkben történik meg! (nevet) Hát így van ő Amerikával. Az ő képe az országról talán izgalmasabb, mint az igazi. Hatalmas mítoszként él benne. És van ebben egy nagy adag Dogville-i vízió. Eredetileg ez is színpadon játszódott volna, de én kivittem a való világba. A narráció ugyancsak az ő ismertetőjegye.

Egy férfi szerelmes a fegyverébe, s a fegyverkultusz rabja Kedves Wendy

film.hu: Változtatott Trier  forgatókönyvén?

Th.V: Megállapodásunk lényege, hogy Lars teljes mértékben rám bízza a projektet. Máskülönben nem vállaltam volna. Csak úgy nem töltök el egy évet az életemből akármivel. A film ugyanabba a családba tartozik, mint a Kóla, puska, sültkrumpli és az Elefánt, bár nem hiszem, hogy Lars látta volna őket, amikor a könyvet írta. Az Elefánt valóságos kristály ehhez a vulgáris mozihoz képest. Azzal összevetve a mi művünk csak egy kis pornófilm. Félreértés ne essék, nagyon büszke vagyok a munkánkra. Átírtam néhány dolgot, de az alapötlet, hogy egy férfi szerelmes a fegyverébe, s a fegyverkultusz rabja, ez nem változott. Az ötlet önmagáért beszél.

film.hu: Szóval egy bizarr szerelmi történetet látunk: férfi és pisztoly között.

Th.V: A lövöldözés nagyon szexuális jellegű. Azt hiszem, Lars az ő bizarr gondolatvilágában úgy vélhette, a lövés a legtökéletesebb „elsülés”! De a lényeg az, hogy egy kétségbeesett és magányos fiatalember portréját kapjuk. Az első dolog, amit módosítottam a könyvben, az életkor volt. Tíz-tizenöt évvel fiatalabbak lettek a főszereplők. Eredetileg a harmincas éveik közepén jártak volna. De úgy éreztem, fontos, hogy arról a csalódásról beszéljünk, ami a húszas éveiben éri az embert. Amikor fordulóponthoz él: többé-kevésbé kialakult az élete, és azt vagy elfogadja olyannak, amilyen, vagy megpróbál elmenekülni előle. A mi hőseink határozottan az utóbbit választják. Megpróbálnak együtt létrehozni egy olyan valóságot, amely sokkal nagyszerűbb az unalmas hétköznapi életnél.

film.hu: Az élet elfogadása vagy az elmenekülés tőle – önéletrajzi ihletésű e dilemma?

Th.V: Inkább úgy fogalmaznék, minden karakter én vagyok ebben a moziban. Csak így tudok filmet készíteni. Balos kommunában nőttem fel. Igazi aranykor volt az. Talán ezért vonzódom a filmjeimben is a közösségek ábrázolásához. A szüleim elváltak, ám én úgy döntöttem, ott maradok. Vagyis előbb mentek el ők a „szülői házból”, mint én.

film.hu: Mit gondol, a főszereplő Jamie Bell generációja mennyire érti meg ezt a filmet?

Th.V: Pacifista főszereplők fegyverrel – ez nem olyasmi, amit csak úgy figyelmen kívül lehet hagyni. Úgy hiszem, a Nyugat egyszerű, könnyen befogadható allegóriáját hoztuk létre. A középiskolás tinédzserek, akikkel eddig beszéltem, megértik, mire gondoltunk. Elvégre ők is állandóan politikáról meg Amerika kulturális imperializmusáról beszélnek, és az amerikai kultúrán nőttek fel, akárcsak én.

A Születésnap úgy robbant, mint egy kézigránát

film.hu: Nem érezte úgy, hogy a Dogma után Lars von Trier árnyékában ragadt?

Th.V: Nem. Élvezem a társaságát. Mindig találkozunk, ugyanott van az irodánk. És hát együtt csináltuk a Dogmát, szóval sok őrültséget követtünk már el. A Dogma tisztító hatással volt rám. Csapdában éreztem magam. A professzionalizmus nagy akadály tud lenni. Mert a film elkészültéig túl sok mindennel kell törődnöd, ami valójában nem annyira fontos: kiválasztani a kísérőzenét, a stábhoz a részlegvezetőket, a sminkest, a kellékest, és mindegyiknek kell valami okosat mondanod. Ez megöli a játékosságot. A Dogma pontosan ezt volt hivatva visszaszerezni. Egyeseknek még mindig aktuális a kiáltvány. Ez a felelőtlen csíny. De nem nekem. Mert amint nagy siker lett belőle, számomra elvesztette a forradalmi erejét. A burzsoá-világ elfogadott része lett. Ma már stílusfogalomként is használják. Márkanév lett belőle. Még Dogma-bútor is létezik! Persze elképzelhető, hogy egy nap készítek ismét egy Dogma-filmet…

film.hu: De nagyon jól profitált a Dogmából.

Th.V: Őszintén szólva a nagy siker összezavart. És ez máig nem oszlott szét a fejemből. Ami azért is furcsa, mert szerénynek neveltek – ez olyasmi, amire ez a biznisz nem nagyon fogékony. Mindig emlékeztetnem kell magam rá, hogy ne szálljak el. Naná, hogy simogatja az egómat az, ha például a Végső megoldás: Szerelem után nők jönnek oda hozzám könnyes szemmel, és azt mondják, hogy a filmem megváltoztatta az életüket. A fesztiválszereplések veszélyesek: akár három évet is tölthetek ön-ünnepléssel, egy film ennyi ideig utazik a világban. Most is úgy kezelnek, mint a cári családot – persze 1917 előtt! Ez pedig, úgy érzem, káros rám nézve. Mert hajlamos vagyok büszke lenni magamra, amivel rám irányítom a kamerát, ahelyett, hogy én vizslatnám a körülöttem lévő világot, hogy milyen az élet, miről lehetne filmet készíteni. Egyszóval produktívnak kell maradnom. És kíváncsinak. Az élet odakint egy csomó filmet rejt magában.

film.hu:Fesztiválutazásai adták az ötletet A Végső megoldás: Szerelem-hez, amely már a sikertől való kijózanodás időszakában készült.

Th.V: A Születésnap úgy robbant az életemben, mint egy kézigránát. Repülőgépeken megismerkedtem ezzel a folyton úton lévő, kozmopolita társadalmi réteggel, akik a modern élet modelljei. Egyik nap New Yorkban vannak, másik nap a világ túlsó felén. Nekem teljesen újszerű felfedezés volt, hogy léteznek emberek, akik állandó mozgásban vannak. „A test gyorsabban utazik, mint a lélek”, tartja egy régi mondás. Nekem erről szól a globalizáció. A sok utazás megakadályoz abban, hogy igazán, alaposan megismerj embereket, helyeket. Megcsalja az érzékeinket is. A kozmopolita élet a magány, a szomorúság és az üresség életét keltette bennem. Összhangot kell elérnem a testem és lelkem között. Ha külföldön vagyok, folyton a családom, feleségem és a lányaim járnak az eszemben.

A kozmopolita élet: a magány, a szomorúság és az üresség Végső megoldás: Szerelem

film.hu: Nem alkot többé a Dogma szabályait követve. A határok áthágása hajtja?

Th.V: Igen, ugyanakkor függök is a szabályoktól, mivel zavarodott ember vagyok. A szabályok áttörése inspirál. Minden filmhez önálló szabályrendszer szükséges, de nehéz megtalálni a megfelelőket. A Kedves Wendy-t például éjt nappallá téve próbáltuk, egyfolytában a karakterek kidolgozásán szorgoskodtunk, így az improvizált részeket is bele tudtuk építeni a végleges jelenetbe. Aztán a forgatás kezdetén befejeződött a további variálás, már szilárd alapokkal indultunk neki a melónak.

film.hu: Milyen alkotóként jellemezné Lars-t?

Th.V: Nagyon éles eszű. Matematikus gondolkodású. Mindig kalkulál, mindig precíz. Formalista értelemben valóságos zseni. Konceptuális elme, szabályrendszerekben gondolkodik, amelyek nagyon kidolgozottak. Talán szüksége lenne egy kis zavarodottságra. Én sokkal intuitívabb rendező vagyok. Mindig a szereplők érzelmi életéből indulok ki. Ezért gondoltuk, hogy a munkamódszerünk jól kiegészítené egymást egy filmen belül. Következő munkámat Dániában fogom elkészíteni. Egy ártatlan kis filmecskét. Tisztát, szépet. És szerényet.