Az eredeti címben megemlített Pohárnok (Gálvölgyi János) ízig-vérig a Király (Bajor Imre) embere. Minden vágya, hogy egyszer végre feljebb kerüljön azon a fránya társadalmi létrán: üsse már végre valaki lovaggá. A cél elérése érdekében azonban lovagi tornákon kellene részt vennie, erre azonban már nem mutat hajlandóságot főhősünk. Ehelyett furcsa kalandba keveredik: „A király egy készülő puccs alapos gyanúja miatt egy időre inkognitóba kényszerül. Nincs más megoldás, mint hogy Harun Al-Rasid vagy Mátyás, az igazságos példájára egy koldus ruhájába öltözik, és így vegyül a nép közé. Az ideiglenes tartózkodás helyszínéül pedig a Pohárnok nyugalmasnak és jelentéktelennek tűnő házát szemeli ki. A mi Pohárnokunk nem leplezheti le hiú főnökét, mert azzal még messzebb kerülne leghőbb vágyától, a lovaggá ütéstől. Úgy kell bánnia a királlyal, mint egy valódi koldussal, ez a magatartás viszont halálra sebzi a Pohárnok végletekig szervilis lelkét”- olvashatjuk a film ismertetőjében. Nos, ez a bonyodalom képezi a film cselekményének kiindulópontját, hiszen a uralkodónk prekoncepcióival ellentétben a Pohárnok háza minden, csak nem nyugalmas: látogatóba érkezik a húszéves testben élő, papit csótánnyá változtató anyós-pajtás (Murányi Tünde), anyuci (Hernádi Judit) a sztárhóhérral (Ganxsta Zolee) készül lelépni, a kisebbik lánynak (Csonka Szilvia) nagyon viszket a micsodája, az idősebb fiú (Széll Estván) pedig legszívesebben minden szembejövőnek lenyisszantaná a fejecskéjét. Úgyhogy fordulatok adódnak bőven a film sztorijában, hogy kitöltsék a játékidő mintegy kilencven percét. A történet valahol az ezerháromszázas években játszódik – mivel külsőkben több, mint nehéz lenne felvenni jeleneteket: maradt a műterem, a Fóton épített középkori díszlet.
Fót felé kanyarogva az M3-as autópályán az időjárási helyzet percenként változik, egy pillanatban fú, a másikban esik, a harmadikban szikrázik a napfény. Fóton azonban masszívan szürke égbolt és farkasordító hideg fogad. Fót mókás város. Látszólag egy normális kisváros, utcák, kisbolt, vendéglő, benzinkút, aztán egy jobb kanyar és megnyílik egy másik világ: különböző díszletek mellett visz az utam, a viktoriánus kisváros ablaka a sötét középkorra nyílik. A forgatókönyvet jegyző Szekér Andrással egy autóban utaztam, statisztáló lányait kísérte ki a forgatási helyszínre, úgyhogy tudom, hogy itt van valahol a „városban”, de sehol sem találom. A játékváros tróntermében leltem rá – a változatosság kedvéért írás közben találtam.
Szekér András, a forgatókönyvíró - A mindenkori Kabos a középkorban
filmhu: Egy írót mi másról is faggathatnék, ha nem a film sztorijáról. Hogyan született meg a Le a fejjel! története?
Szekér András: Az eredetileg A pohárnok háza címet viselő sztori először egy színdarab volt, ebből írtam meg a forgatókönyvet - az ember takarékoskodik az ötleteivel. A forgatókönyvvé válásban nagy segítségemre voltak Siklósi Szilveszter és Pajer Róbert filmrendező barátaim, és nem hagyhatom ki Divinyi Réka dramaturgot sem, aki szintén sok ötletet adott. Jelenleg úgy néz ki, hogy készül a mozifilm, és később esetleg lesz belőle egy tévésorozat, mellette párhuzamosan pedig egy színházi előadás.
filmhu: Gondolom, a sztorit nem szívesen foglalnád össze.
SZA: Nem vagyok valami jó történetmesélő, inkább megírom a történeteket. A Le a fejjel! központi alakja a mindenkori kispolgár - a mindenkori Kabos. folytatás>>
Szavakkal leírhatatlan a főváros és Fót közötti hőmérséklet-különbség – ez a tájék minden valószínűséggel egy másik éghajlati övbe esik. A stáb tagjainak aggódó szeme az égen: „Nem eshet az eső, ez az utolsó forgatási nap, nem eshet az eső, egész egyszerűen nem eshet!” Márpedig az eső lába finoman szólva is lóg, de nincs hova halasztani a felvételt, vagy ma veszik fel a tegnap ragyogó napfényben felvett jelenetek ellensnittjeit, vagy soha. Még ha nem is pénzügyekről lenne szó, szeptember közepén járunk, ezerrel pörög a színházi évad (és a szereplők jelentős részét érintő Heti Hetes), nem olyan egyszerű időpontot egyezetetni a színészekkel. Úgyhogy nincs más hátra, szerezni kell egy Napot. Magad uram, ha szolgád nincs – égitest híján marad a reflektor. Ám még három reflektor is igen szerény teljesítményt nyújt, mint napimitáció, úgyhogy tovább folyik a tanácskozás – hogyan tovább. A Mafilmnek van ugyan egy óriási reflektora, de nem létezik autó, amibe az beférne, mire meg kihozná egy kamion, addigra „lemegy a nap”. A helyzet fokozódásával hirtelen már mindenkinek úgy rémlik, hogy „Dehogyis, tegnap nem is sütött annyira a Nap, én emlékszem, tök felhős volt az ég”, úgyhogy gyors ellenőrző telefon megy a laborba, ahol feladják az utolsó kenetet: igencsak erős fényben lettek rögzítve a tegnapi képek. Marad a kompromisszum, marad a reflektorral bevilágított közeli. Slusszpoénként az eső is cseperegni kezd – ez a stábot az idegösszeomlás, engem pedig lassan a fagyhalál szélére sodor. Mivel őket fűti az ideg, én a stáb összes kabátját magamra veszem, hiszen a jelmezes legnagyobb jóindulatról és segítőkészségről tanúbizonyságot téve is csak páncélinget tud felajánlani. A mintegy harminc statiszta az ún. melegedőbe (erős túlzás) húzódott ebédelni, amíg a díszletet átszerelik. Az öltözők felé veszem az irányt, hátha ott valami hő vagy sztár fellelhető lesz, és nincs is ez másként: Bajor Imre éppen zsebkendőket tömköd a csizmájába, nem mintha a lábbeli méretével lenne baj – a csepegő orr a probléma kulcsa. (Talán nem csodálkozunk, hogy gyakorlatilag mindenki meg van fázva a stábban.)
Bajor Imre, a király - Bajusz nélkül nem viccel
filmhu: Mit kell tudnunk erről az álruhás királyról?
Bajor Imre: Gyakorlatilag tök mindegy, hogy én mit gondolok a szerepről. Nem véletlen, hogy azt írják ki a plakátra majd, hogy Tímár Péter új filmje. Én csak egy ember vagyok, aki megvalósítja Tímár Péter gondolatait a filmről. A rendező kötelessége pedig, hogy ne hagyja, hogy én úgy játsszam a szerepemet, ahogy azt én akarom, ha ő ezt esetleg másképpen gondolta el. Szolgalelkűen meg kell csinálni a dolgokat, amiket kérnek az embertől.
filmhu: Miket kérnek?
BI: Számomra alapvetően az az újdonság, hogy ebben a filmben nem mondok igazán sok poént - mondanak helyettem mások. Én mint király, egy komolyabb figura vagyok. folytatás>>
Egy hosszú forgatás utolsó napján az újságíró többnyire csak láb alatt van. A végső erőbedobással dolgozik mindenki, a cseppet sem kellemes időjárás pedig csak olaj a tűzre – Tímár Péter arcán is feszültség tükröződik, valójában a közelébe sem merek menni. Utólag kiderül, jól tettem, a rendező ugyanis nem nagyon szeret forgatáson kutyafuttában nyilatkozni, főleg ha még helyzet is van. A forgatáson a kamerahang által felajzott rendező inkább a nyugodtabb, leülős beszélgetések híve, úgyhogy időpontot egyeztettem a Hunnia stúdióban egy interjúra - a forgatás utánra.
Tímár Péter, a rendező - A balsorstól a fulladásos röhögésig
Tímár Péter a Le a fejjel! című történelmi komédiájáról, a magyar abszurdról, az érzékletesség fokozatairól és az egyszemélyi felelősségről mesél.
filmhu: A forgatás utolsó napján adódott némi gond az időjárással. Végül sikerült megoldani?
Tímár Péter: Éppen, hogy nem vertük le a lécet. Beilleszthető az anyag, de nagyon nehéz lesz összehozni fényben. A megelőző napon ugyanis napfényben vettük fel a jelenetek ellensnittjeit. De amikor azt kérdezik, hogy nem lesz-e ebből gond, mindig az a válaszom, hogy ha a néző észreveszi, akkor cseszhetjük ezt a filmet. A nézőben megvan az evidencia, nem veszi észre, hogy az egyik oldalon nap süt, a másik oldalon meg mesterséges a fény. A mese (jó esetben) átlendíti ezen. Ha rossz a mese, akkor tűnnek fel az ilyen hibák.
filmhu: Egyszerű a recept: jó mese kell.
TP: Az embereknek hihetetlen vágyuk van a mesére. A hétéves fiam hiába tud olvasni, még mindig igénye van arra, hogy olvassanak neki. Ez egy mítikus, ősi, transzcendens vágy a mesére. folytatás>>
Az este közeledtével a kedélyeket inkább már az esti buli gondolata borzolja – mivel a tűzrakóhely az éjszakai esőben elázott, azon cél érdekében, hogy estére bármi is égni tudjon, a nap folyamán mindvégig egy disznópörkölésre is alkalmas eszközzel szárítják a máglyát. Több mint furcsa látvány. A teljes képzavar érdekében hirtelen Ganxsta Zolee lépked mellettem egy bárddal a vállán teljes középkori puccparádéban. A díszletben káposztával dobálja meg az álruhás királynak öltözött Bajor Imrét, majd miután egy erősebb káposzta löket alatt beszakad a díszlet, a kényszerszünetben kötélnek áll Lothár, a sztár-hóhér.
Ganxta Zolee, a hóhér - A díszletromboló dalospacsirta
fimhu:Hogyan kerül Ganxsta Zolee egy kosztümös filmbe?
Ganxsta Zolee: Sándor Pál, a film producere még a nyáron felhívott engem, hogy „Zolikám, van egy beteg ötletünk, éppen egy középkori komédiát csinálunk, és azt akarjuk, hogy te legyél a hóhér.” És nem fogod elhinni, hogy ki ajánlott be! Garas Dezső bácsi! Garas Dezső elolvasta a forgatókönyvet (ő alakítja Nostradamust – a szerk.), és rögtön azt kérdezte „Hóhérotok van már?” A Péterék különben akkor már gondoltak valakire, de a Garas mondta, hogy nyugodtan hívjanak csak fel engem. folytatás>>
SZA: Nem vagyok valami jó történetmesélő, inkább megírom a történeteket. A Le a fejjel! központi alakja a mindenkori kispolgár - a mindenkori Kabos. Mindannyiunk fejében él egy kép az örök kisemberről. Ez a Pohárnok sem nem lovag, sem nem szolga - a kettő között lébecol. Mint általában a kispolgároknak, a mindennapi túlélés a célja, a mindenkori hatalommal szemben próbálja megtalálni az elviselhető létezés formáit. Az, hogy ezt a figurát a középkorba helyezzük, már önmagában véve is mulatságos. Ez az anakronizmus segít a végletekig élezni a kisember élet-halál harcát: mert itt a középkorban tényleg mindennek halálos tétje van.
filmhu: A műfaját meg tudod határozni?
SZA: A műfajt meghatározni én sem tudom. Inkább körülírom. A két kulcsszó: mulatságos és komoly. Nevezzük talán groteszknek.
filmhu: Egy történelmi korban játszódó kosztümös film mennyire tud groteszk vagy abszurd maradni?
 |
| A színésznek lélektanilag is jót tesz, ha tudja szidni a szerzőt Szekér András és Tímár Péter |
SZA: Ez nagy mértékben függ Tímár Pétertől, mert a film végleges formáját mindig a rendező adja meg. Tímár elég szuverén alkotó ahhoz, hogy nyugodtan lehessen mondani, ez egy „Tímár Péter-film" lesz.
filmhu: Hogyan történt meg Tímár Péterrel a kapcsolatfelvétel?
SZA: Sándor Pálon, a produceren keresztül, az ő ötlete volt az is, hogy mozifilmet készítsünk a sztoriból. De vannak olyan történetek, amelyek nem működnek, ha áttesszük őket egy másik környezetbe – mármint papírról vászonra. Ehhez egy olyan ember kell, akinek nagyon egyéni látásvilága van. Megfogja a történetet, átalakítja, átcsomagolja, saját magáévá teszi. Ehhez Tímár Péter kellett.
filmhu: Jól láttuk, hogy az előbb éppen egy jelenet áthangszerelése folyt? Az időjáráshoz igazítottátok a sztorit?
SZA: Az időjárástól függetlenül volt egy gond a könyvben: papíron működött, de a jelenetben már nem. Úgyhogy gyorsan kitaláltunk közösen egy megoldást – itt a helyszínen.
filmhu: Még szerencse, hogy kéznél volt egy forgatkókönyvíró.
SZA: Összesen három ilyen esetre emlékszem az egész forgatás alatt. De ez teljesen természetes dolog – a színházban ott a próba, hogy kiderüljön valamiről, működik-e vagy sem. A filmben erre sokkal kevesebb lehetőség van. Drága műfaj és nagyon sok külső körülménytől függ a megvalósítás, nem lehet annyit játszadozni az anyaggal. Struccpolitika lenne úgy felvenni, hogy majd a vágóasztalon eldől. Egyszerűbb, ha kitalálunk valami mást a nem működő dolgok helyett.
filmhu: Gyakran kijártál a forgatásra?
SZA: Igyekeztem minél kevesebbet zavarni. Egyrészt a színésznek lélektanilag is jót tesz, ha tudja szidni a szerzőt, kritikus helyzetekben ez kifejezetten hasznos. De szerintem a rendezőnek sem feltétlenül kellemes az író jelenléte – nekem kialakulhat a fejemben egy kép az általam megírt sztoriról, de teljesen szükségszerű, hogy a rendező fejében egy totál más kép alakuljon ki – ez kerül a vászonra. Nem láttam értelmét, hogy kijárjak a forgatásra és traktáljam az ötleteimmel a rendezőt. Inkább csak úri kirándulásokat tettem és nézelődtem. Ha szóltak, hogy szükség van rám, akkor természetesen segítettem.
 |
| Nem lehet drámát sem játszani humor nélkül Bajor Imre |
filmhu: Ez eléggé eltér attól, amit Bajor Imrétől eddig megszokhatott a néző.
BI: Ez volt a cél, hogy ne a megszokott legyek: ezért volt a paróka, ezért kellett levágni a bajuszomat – ami hát meglehetősen fémjelezett engem. Másmilyennek kellett lennem, mint amit eddig megszokhattak tőlem az emberek. Hogy ez mennyire sikerült, mennyire nem - az majd akkor derül ki, amikor készen van a film, és az utószinkronra kell menni. Addigra csak elmúlik ez a megfázás is.
filmhu: Gondolom ez a kis megfázás nem kis nehézséget jelent.
BI: Ez senkit nem érdekel. Mármint a nézőket. Ha én hétkor játszom a színházban, és előtte meghal mondjuk a kutyám, ami nekem történetesen egy hatalmas fájdalom, az a közönséget cseppet sem érdekli – ez az én magánügyem, nekem attól még ugyanolyan jól kell játszanom. Ezt a filmet betegen csináltam végig, a jóisten valamiért ezt így akarta, majd kiderül egyszer, hogy miért. Azért remélem, hogy mire az utószinkronra kerül a sor, elmúlik ez a nazalitás az orromból.
filmhu: Visszatérve a komolyabb szerepre: mennyiben más komoly szerepet játszani a sok komédia után?
BI: Egy színésznek tudnia kell mindent, ami a szakmájához tartozik. Butaság azzal dicsekedni, hogy valaki kitűnő drámai színész – nem lehet drámát sem játszani humor nélkül. Mindenhez kell érteni, nem ez az első filmem, vannak tapasztalataim: elvégre ez a foglalkozásom. De ez a dolog is túl van misztifikálva. Tehetségesnek kell lenni és kész.
filmhu: Nem nehezíti meg a színészi munkát a monitor hiánya?
BI: A film eleve egy olyan műfaj, hogy nincs igazán lehetőség olyan értelemben vett visszajelzésre, mint mondjuk a színházban. Ráadásul most egy olyan technikával vesszük fel, hogy nincsen lehetőség a visszanézésre – ugyanis nincs kontrollmonitor. Nincs olyan, hogy visszanézzük és hosszan kielemezzük, hogy itt ez nem tetszik, vagy ott az nem tetszik – és akkor ennek megfelelően változtatunk a dolgokon. Én a kamerába nem látok. Nekem abszolút mértékben Tímár Péterre, a rendező akaratára kell bíznom magamat, és hinnem kell az operatőrnek. – ugyanis ő az, aki látja. Én azt teszem ebben az esetben, amit nekem mondanak. Itt lehet nagyon nagyokat is bukni, mert mindig a színész viszi el a balhét, és lehet valaki nagyon sikeres is. Bízni kell a rendezőben, hogy ő egy jó ízlésű ember, tudja, hogy mit akar és mit csinál.
filmhu: De ez a bizalom ezek szerint megvan.
BI: Különben nem ülnék itt. Amikor Sándor Pali még nyáron megkeresett a könyvvel, azonnal igent mondtam, mert nagyon tetszett a történet. Én már előtte is szerettem Tímár Péter munkáit, a forgatás végére pedig nagyon megkedveltük egymást. Nagyon tetszett, hogy én sem ismerek tréfát a munkában, és Péter is ilyen szempontból nagyon igényes.
fimhu: Hogyan kerül Ganxsta Zolee egy kosztümös filmbe?
 |
| Tömegmészárló bármikor szívesen lenne Ganxta Zolee |
Ganxsta Zolee: Sándor Pál, a film producere még a nyáron felhívott engem, hogy „Zolikám, van egy beteg ötletünk, éppen egy középkori komédiát csinálunk, és azt akarjuk, hogy te legyél a hóhér.” És nem fogod elhinni, hogy ki ajánlott be! Garas Dezső bácsi! Garas Dezső elolvasta a forgatókönyvet (ő alakítja Nostradamust – a szerk.), és rögtön azt kérdezte „Hóhérotok van már?” A Péterék különben akkor már gondoltak valakire, de a Garas mondta, hogy nyugodtan hívjanak csak fel engem.
filmhu: Innen egyenes út vezetett a vérpadra?
GZ: Mivel Péterrel mi nem ismertük egymást, ezért be kellett jönnöm egy próbafelvételre. Kaptam egy kétoldalnyi szöveget, és a filmben is szereplő főiskolás lánnyal, Csonka Szilviával kellett összemondanom egy kis jelenetet. Csak úgy, hogy megnézzék, mégis hogyan viselkedek, mit csinálok a kamera előtt. Állítólag nagyon tetszett Péternek, hogy megtanultam azt a hat vagy nyolc sort – ez úgy látszik, óriási dolog. Mivel jól sikerült az így készült próbafelvétel, valahogy belekeveredtem a filmbe.
filmhu: Gondolom, a szerep ellen sem volt kifogásod.
GZ: Még jó hogy tetszett: egy igazi hóhér, ez azért illik ahhoz a figurához, amit kitaláltam magamnak. De Lothár nem egy vadbarom, ez egy kifejezetten retardált hóhér, mert hiszen ez egy komédia. Nem vígjáték, mert ettől Péterék szigorúan elhatárolódtak. Jópofa, nekem ez nagyon tetszik. Gálvölgyi János, Bajor Imre - ilyen csapatba keveredni eleve nagy dolog számomra.
filmhu: Nem tűnsz lámpalázas alkatnak.
GZ: A kamera nem volt igazán probléma, hiszen azért videóklipekben már szerepeltem, és egy-két kisebb filmszerepem is volt már itt-ott, lámpalázam tehát egyáltalán nincsen. Na de az, hogy itt most tényleg színészkedni kell, a profik között, nekem, mint műkedvelőnek – azért az komoly dolog. Néha elcsodálkozom, hogy mit is keresek én itt? Nem, nem, tényleg nagyon aranyosak voltak a lányok is: Fullajtár Andrea és Hernádi Juci is rögtön befogadtak. Mindenki tündérbogár volt velem – szavam nem lehet.
filmhu: Ezek szerint ezentúl ne lepődjünk meg, ha vásznon látunk?
GZ: A legközelebbi szereplést már alig várom. Mondjuk egy bérgyilkos, vagy egy tömegmészárló bármikor szívesen lennék. Tudod, van az a fazon, a Danny Trejo, aki a Desperadóban a késdobáló volt, az Alkonyattól pirkadatigban a csapos, ilyen harcsabajszú mexikói fazon. Sámson Gabi barátom mondta nekem: „Busásan magyar hóhér leszel! Nagy tetoválásokkal és hatalmas harcsabajusszal”. Ami ebbe a képbe beleillik, azt el tudom játszani.
filmhu: De ebből a megjelenésből nem adsz.
GZ: Ebből voltak is viták. Először mondták, hogy hát, a hajamat azt csapassam le – mondtam, hogy na azt, nem, az kell. Akkor kezdték a szakállammal. Mondtam, hogy jó, a közepét hajlandó vagyok, de legalább körben maradjon meg. Külsődleges jegyeket nem szívesen adok fel egy-egy szerepért. Ha ezzel a fazonnal valahova jó vagyok, már szaladok is. Így ülök otthon a telefon mellett. (rágja a körmét)
filmhu: Csak nem váltasz át a színészkedésre?
GZ: Sándor Pali valamelyik nap kint járt a forgatáson, és mondta, „Na hallom, egész jól megy.” Nevetve kérdezte, hogy nem gondoltam-e rá, hogy abbahagyjam ezt a dalospacsirtaságot, hogy átnyergeljek a filmiparba valami komoly állásba. Nézd, ha van elég feladat, beszélhetünk bármiről. De nem, nem, a dalospacsirtaságot nem adom, az muszáj, az szívből jön. Mondjuk ez is, mert jó szerepem van. Azért nem szívesen lennék balett-táncosnő.
filmhu: Sokat kéne fogynod a szerephez.
 |
| Élő emberben nem tett kárt Forgatás közben |
GZ: Az külön tök jó volt, hogy a hóhérok kövérek voltak, így még az sem kellett, hogy most innen egy-két kilót, onnan egy-két kilót. Persze, láttál már sovány hóhért? El se bírja a bárdot.
filmhu: Ha jól hallom, a bárddal neked is volt némi összetűzésed.
GZ: Igen. Három bárdot összetörtem, ledobott a ló és most betörtem a díszletet.
filmhu: Imádhat téged a gyártás.
GZ: Élő emberben nem tettem kárt. Sőt, még engem dobott le a ló. Én ültem rajta, és egy ember vezette be a díszletbe, ahol tapsoltak meg éljeneztek – szerencsétlen megijedt a tömegtől. Pedig a felszállás, az nagyon profin sikerült, tudtam, hogy ez most olyan, ahogy a nagy könyvben meg van írva. De éreztem, hogy sunyít hátra a ló. Láttam, hogy az ellenző mögött néz hátra. Aztán a jelenetben felágaskodott, én meg mint a győzelmi zászló levágódtam, és nyakon landoltam. Nyakkal és háttal tompítottam az esést. De a forgatás nem állhat le: betöltöttem egy új gerincet, és ültem is vissza. Nem vagyok nagy lovas, amikor a Helldorádót forgattuk és cowboyok voltunk, akkor is kellett lóra ülni, de számoltuk, hogy hú, mikor lehet már leszállni. Most is autóval szívesebben jöttem volna be abba a jelenetbe. Vagy valami jó kis vasparipával.
