Megbűvölve
„Miért?” Szegezték a kérdést Philippe Petit-nek, mikor bilincsben, rendőri kísérettel, a fölajzott média gyűrűjében távozott a Világkereskedelmi Központ (World Trade Center) épületéből. Nem sokkal előtte az objektum ikertornyai között, egy kifeszített kötélen táncolt (a „sétál” pontatlan kifejezés), nagyjából 412 méter magasan. Az 1974. augusztus 7-én végrehajtott művészi-aktivista tettről, annak kiterveléséről, és az ádáz „pacifista bűncselekmény” előkészületeiről szól James Marsh angol dokumentumfilmje.
Az Oscar-díjas opus az autodidakta zsonglőr, bűvész, kötéltáncos, kiforrott zsebmetsző, zárfeltörő az Egyesült Államokban 2002-ben megjelent memoárján alapul; mely magyarul is olvasható írás (Felhőkkel táncoló – Drótkötélen az ikertornyok között; Partvonal Könyvkiadó, 2008) annak idején bekebelezett, legyűrt, megigézett. Elragadtatottságom dacára azonban: a megátalkodott krónikás cseppet sem bírta rokonszenvemet. Csodáltam, ámde…; taszított az önzése. Egyebek mellett ezen a magánvéleményen változtatott Marsh műve.
Az archív anyagokkal gazdagon kistafírozott dokuban Philippe Petit mellett reflektorfény övezi a hajdani barátokat (Jean-Louis Blondeau, Jean-Francois Heckel, Jim Moore, Barry-Greenhouse), egykori szerelmet (Annie Allix), bűnsegédeket (előzőek), és „árulókat” (Albert, Donald). Azokat, akik rövidebb-hosszabb ideig, de mind egy megszállott bűvöletében éltek; akárha hipnózis alatt álltak volna. Idejüket (értsd: 24 óra, non-stop), képzeletüket, szívüket, eszüket egy lidérc, és/vagy egy véghez vihetetlennek tűnő küldetés szolgálatába helyezték. Szó sem esik arról, hogy „miért”.
 |
| Az autodidakta zsonglőr, bűvész, kötéltáncos, kiforrott zsebmetsző |
Az 1968-ban tizenkilenc esztendős vándorló énekes, utcai bűvész egy fogorvosi váróban pillantotta meg – a majd’ elcsórt, és egy dobozba rejtett - újságcikket a metropolisz fölé magasodó tornyok tervéről. Három évre rá Petit a Notre-Dame-hoz, majd '73-ban a sydney-i Kikötőhídhoz feszített ki drótkötelet; közben pánikban, véletlenszerűen értesül a Paris Matchból, hogy már áll a vágy titokzatos tárgya. Nem tétovázik, a helyszínre repül. Ezzel kezdetét veszi a közel hét hónapig tartó, kriminális lázálom.
Petit fölött az Ég
James Marsh jól szerkesztett, szellemes, feszes-pörgő tempójú alkotása megmutatja e mellbevágó és torokszorító mutatvány abszurditását, költőiségét, drámaiságát; mely utóbbi hangulathoz jelentősen hozzájárul Michael Nyman muzsikája. A direktor skizoid kettősséget ábrázol: egy mérnöki pontossággal, hűvös racionalitással kigondolt, hidegrázós esztelenséget. Amely már részleteiben is tébolyító, mi több: sátáni kacajra ingerel. Ám a végeredmény eloszlat minden kételyt, megalázó vereséget mér a hitetlenkedőkre.
A kötet fekete-fehér fotóinak (gyakori) nézegetésekor is eluralkodott rajtam az érzés: olyan magasztos pillanatot kaptak lencsevégre, amelynek szavakba öntésekor zavar lesz rajtam úrrá. (Filmfelvétel, szomorú, végül nem készült a performance-ról; ennek okairól a könyv számol be.) Részint, mert minden verbális kísérlet közönségesnek, frivolnak tetszik. Számomra korántsem meglepő, hogy az önmagát ateistának valló, „deviáns” Petit a New York-i St. John the Divine katedrális állandó művésze. Mert, amit képvisel, amiben hisz, erős szakrális tartalommal bír. Petit, ha úgy tetszik: közvetítő Ég és Föld között. Mindaz, amit tesz, elemelt és megfoghatatlan; egy másik tartomány felé tör.
 |
| Petit, ha úgy tetszik: közvetítő Ég és Föld között |
Amikor a hajdani cimbora, Jean-Louis, és a néhai nőtárs, Annie a Petit-hez fűződő, legvisszafogottabban is intenzív kapcsolat megszűnéséről, végéről beszél(ne), hirtelen megdermednek, majd összeomlanak: érzik, ilyesminek itt nincs helye, ez nem való; főzelékszagú otrombaság. Mindketten olyasmiben ve(het)tek részt, amitől nem lehet szabadulni, és ami bizonyos privát történéseket (szakítás, elválás, elhidegülés) fölülír, póriasan hétköznapivá szürkít. Számomra ez a legmegrendítőbb pillanat: Petit, mint „civil” ember, nem létezik.
A stáb- és főcímlista végén, apró, alig látható betűkkel ott árválkodik egy név: Cordia-Gipsy Fasula-Petit. 1974 és 2002 (az emlékirat publikálása) között két, sosem gyógyuló veszteség éri Petit-t: kilenc és fél esztendős korában, váratlan hirtelenséggel elhunyt egyetlen lánya, Cordia-Gipsy; neki, a „kis cigánylány”-nak ajánlja a filmet. A másik katasztrófa közismert: 2001. szeptember 11. Petit egyik tragikus eseményről sem beszél. Csak hevesen gesztikulál, bohóckodik, játszik, szórakoztat, mesél, lázban ég; behúz minket a kozmoszába.
Philippe Petit megállította az időt; kijelölte a múltat és a jövőt; himnuszt írt az irracionalitáshoz. Ha őt nézzük az észak-déli torony között, a kötélen, kételkedni kezdünk a „lehetetlen” szó értelmében. Amikor elvigyorodik (észleli a rendőröket), az egyenesen földöntúli.
Ő, a kortalan clown teszi kivételessé James Marsh ügyes, tisztes, megindító filmjét; ő pumpálja bele az érzést, szenvedélyt. Miatta, hogy ez a rendkívüli népszerűséget kivívott, lírai mű több, elevenebb, hevesebb, mint azok a biztos mesterségbeli tudással elkészített, színvonalas dokuk, amilyeneket hetente vetítenek a televíziós ismeretterjesztő csatornák.
|
| Ha őt nézzük, kételkedni kezdünk a „lehetetlen” szó értelmében |
(Technikai jellegű bírálatként jegyzem meg: mivel az alkotás hazai moziforgalmazásba kerül, bizakodom, hogy megoldódik az esztétikus magyar föliratozása. A vásznon éktelenkedő fekete alapú „gyászkeret”, benne a szöveggel ugyanis hátborzongató, bosszantó eljárás; elcsúfítja a képet, a látványt.)
