Míg a legtöbb „skinheadfilm” (Amerikai história X, Romper Stomper, Hazugság – fehér – igazság stb.) főhőse szépen megrajzolt, de kissé erőltetett és nagyon is kiszámítható pályát jár be a cselekmény során mindenképpen bekövetkező fejlődéstörténetében (hősünk kívülről érkezőként általában valamely trauma vagy sokkélmény hatására először azonosul a beteg ideológiával, majd később csalódik benne és megvilágosodik), addig az Ez itt Angliában jóval árnyaltabb a képlet. Sokáig nem is vesszük észre, hogy „skinheadfilmről” van szó, hiszen 40 perc is eltelik, mire elhangzik a ’bokszos’ és 45, amíg a ’skinhead’ szó.
Meadows filmjének központi figurája sem megszokott, hiszen egy 12 éves kisfiú áll az események középpontjában az 1983-as év Angliájában. Shaunt fokról fokra érik az ingerek és megerősítések, apró, finom jelekből vesszük csak észre, merre is tart: az édesapja halála miatt különösen sérülékeny fiút az iskolában sorozatos frusztrációk érik (társai állandóan csúfolják, bántják, megalázzák), a pakisztáni bevándorló kitiltja boltjából, majd jólelkű skinheadekkel találkozik, akik szárnyaik alá veszik.
|
| Shaunt fokról fokra érik az ingerek és megerősítések |
A skinheadbanda pedig, amihez Shaun csatlakozik, nemcsak a főhős, hanem a néző számára is szimpatikus. Mielőtt azonban ezen megütköznénk, tudni kell (amiről ha eddig esetleg még nem hallottunk, most a filmből világosan kiderül), hogy az 1969-ben megjelenő skinheadek eredetileg a munkásosztályból származó, a rend, a rendszer ellen lázadó, nem fasiszta, sokkal inkább anarchista (vagy ahogy jelen filmben is: liberális vagy teljesen apolitikus) beállítottságú fiatalok voltak, akik speciális divat szerint öltöztek (egyening, fehér nadrágtartó, felhajtott szárú szűk farmer, Marten’s bakancs), fejüket pedig kopaszra borotválták. A filmben mi sem szemlélteti ezt jobban, mint hogy a kopaszok között van egy fekete – mint később kiderül, jamaikai – fiú is.
A fordulat akkor következik be, amikor a csoport egy régi tagja néhány éves benttartózkodás után visszatér a börtönből, és hozza magával a nenonáci eszméket. A kisfiú maga azonban az ezt követő jelenetekben sem változik meg, nem lesz jobb vagy rosszabb ember. A balhékban ugyan benne van, de a gyűlésen nem ismételgeti a jelmondatokat. Nem azért lép tovább (pontosabban megy messzebb), mert egyetért az ideológiával, hanem azért, mert szüksége van egy apafigurára. Woody, az előző bandavezér liberális, „laissez-faire” elveivel nem pótolhatja azt, amit/akit Shaun elvesztett – neki ugyanis nem báty kell, hanem egy apa. Amikor pedig a kisfiú rátalál új családjára, az addig több jelenetben is szereplő anya alakja el is tűnik a kép(let)ből, hogy csak a legvégén jelenjen meg ismét.
Shaunnak az „apai” szigorra és támogatásra, a tekintélyelvűségre épülő újraszerveződött bandával való azonosulását vizuálisan az a rövid bevágás szimbolizálja, amikor alsó kameraállásból mutatják a fiút, ahogy szinte menetelve megy az utcán. A kis skinhead-növendék valójában nincs is tudatában annak, hogy mi történik vele – ezekben a jelenetekben már nem is annyira főhős, mint inkább a nézővel együtt külső szemlélője az eseményeknek. Ez pedig összecseng azzal a fent már említett körülménnyel, hogy Shaun maga nem, csak a körülötte lévők változnak, pontosabban cserélődnek és járnak be egy-egy bizonyos pályát.
|
| Shaun maga nem, csak a körülötte lévők változnak |
Ennek ábrázolásakor a forgatókönyvíró-rendező szerencsére nem megy bele túlzottan a politikába. Igaz ugyan, hogy a film elején és végén archív dokumentum-felvételeket láthatunk a korabeli Angliáról, a háttérben pedig markánsan ott van Margaret Thatcher alakja és a falklandi háború (a kisfiú édesapja katonaként a Falkland-szigeteken vesztette életét), de a skinhead bandából mindenkinek személyes indokok motiválják tetteit (Shane Meadows saját bevallása szerint személyes élményei alapján készítette a filmet).
Ezen természetesség és keresetlenség mellett az Ez itt Anglia legfőbb erejét az adja, hogy nemcsak pszichológiai szempontból, de a környezet, a tárgyak szintjén is figyel a részletekre. Formailag a film nagyon egységes: nemcsak az összes ruha, smink és frizura hűséges (minden korabeli divat- és zenei irányzatot rekonstruálhatunk belőle), de a képi világ, a színek, még az operatőr által használt szűrő is megidézi a nyolcvanas éveket.
Shane Meadows filmje azért hiteles, mert nem akar didaktikusan tanítani, nem akar meggyőzni arról, hogy amit látunk, az rossz – ennél sokkal intelligensebb. Stílszerűen szólva nem csak fekete és fehér, hiszen (percekre) még az antagonistával is lehet benne azonosulni (lásd a szerelmi csalódás kocsibelsőben játszódó jelenetét). Meadows csupán bemutat egy gyereksorsot (ha a tengerparti zárójelenetre gondolunk, néha egyenesen Truffaut Négyszáz csapására emlékeztető módon), a tanulságok levonását már nézőjére bízza. Az Ez itt Anglia nem több lebilincselő történetnél, de még így is az idei Titanic (eddigi) legjobb filmje.
