A vallási fanatizmus, megosztottság erőszakhoz vezet. Erőszak pedig további erőszakot szül. Bár a közönség jó része ezekkel a tételekkel vélhetően tisztában van, nem árt őket újra és újra kimondani. A Menj békével, Jamil! ezt az üzenetet folyamatosan, megállás nélkül sulykolja a nézőbe szituációkon, jellemábrázoláson és sajnos dialógokon keresztül.
A kíméletlenül durva akciójeleneteket filozofálástól terhes beszélgetések kötik össze az erőszak és mesterségesen szított vallási ellentétek értelmetlenségéről. Minden egyes történetmesélői eszközt alárendel Shargawi és társírója, Európa talán legprominensebb gyakorló filmírója és forgatókönyvírás oktatója, Mogens Rukov e premisszák minél erőteljesebb megfogalmazásának. A film túlzott didaktikusságával együtt katartikus élmény, és ez nagyrészt a robbanékony rendezésnek és operatőri munkának köszönhető.
A cselekmény végtelenül egyszerű. Egy koppenhágai arab nagymenő, Jamil egy nem éppen egyhangú napját követjük végig. A történet kezdetén épp végzett egy férfival, ezzel beteljesítve a rá rótt kötelességet; az áldozat ugyanis évekkel korábban megölte Jamil édesanyját. Mivel a szunni Jamil tudja, hogy áldozatának bátyja, a shia Mahmoud folytatni fogja a vérbosszú ördögi körét, elhatározza, hogy feleségével és kisfiával elmenekül a közösségből. Helyette azonban véletlenül legjobb barátja, Omar – a rendező maga játssza, remekül – kerül a bosszú célpontjába, így Jamilnak maradnia kell.
|
| A film túlzott didaktikussága ellenére a robbanékony rendezésnek és az operatőri munkának köszönhetően katartikus élmény |
Bölcs és jóságos édesapja – őt a rendező Shargawi apja alakítja tiszteletet parancsoló természetességgel – igyekszik lebeszélni fiát a további vérontásról, a körülmények mégis erőszakra kényszerítik Jamilt, és innentől az események egy gyorsvonat erejével és kiszámíthatóságával száguldanak a tragédia felé.
A jellemábrázolás szintén másodlagos szerephez jut a fő mondanivaló sulykolása mögött, így nagyon keveset tudunk meg a dán muszlim közösségről, ami végső soron csalódást jelentett számomra. A szűk képek miatt már jócskán a film kétharmadánál járunk, mire egyáltalán világossá válik, hogy az események egy európai nagyvárosban történnek, és nem valahol a Közel-Keleten.
Omar Shargawi mégis zseniális módon képes végig fenntartani a feszültséget. A már említett szűk beállítások, ideges, kézikamerás operatőri munka, a gyors vágások és a fojtogató színvilág sürgősséget, élt adnak az amúgy is vészterhes cselekménynek. Az író-rendező színészeiből is kihozza a legtöbbet; a címszerepben Dar Salim – kiköpött Vin Diesel – hihetetlenül meggyőzően játssza a társadalmi elvárások és a józan ész között őrlődő fiatal apát, de rajta kívül mindenki erős alakítást hoz a teljesen arab szereposztásból.
Bár nem sokat tudunk meg a film világáról, Shargawi nagyszerűen csomagolta be szélesebb közönség számára fogyasztható formába, egy thriller keretei közé mondanivalóját. Meglepődni nem fogunk, de talán elgondolkozunk egy számunkra idegen, mégis izgalmas világ szokásairól.
