Kapcsolódó anyagok

Titanic: Megismételhetetlen együttállás

Titanic: Gomorra

Titanic: Az üldöző

Titanic: Borzasztó boldog

Manijeh Hekmat rendezőnő dicséretes vállalkozása, hogy női portrékon keresztül reflektál a mai társadalmi valóságra, ami kétszeresen is nehéz feladat. Egyrészt az iszlám kultúrában a férfidominancia miatt a nők szerepe, ábrázolása eleve háttérbe szorul, másfelől a kemény cenzurális eszközök lehalkítják a politizálás és a társadalomkritika hangjait. Ezzel is magyarázható, hogy a női figurák kevésbé élnek, kissé sematikus a lázasan nyomozó anya vagy a sivatagi pusztaságban céltalanul utazó leány karaktere. Esetenként nem többek, mint az alkotók mondandójának szócsövei. Nem sikerült túllépni a közhelyek szintjén akkor sem, amikor a városi nők alakját szembeállítják a vidékiek sanyarú sorsával, a természettel folytatott kemény küzdelmükkel, gondoljunk csak a hóesés vagy az abortusz motívumára. A falusi folklór mégoly jelzésszerű árnyékában a realizmus kicsorbul, az egzotikum megsemmisíti a kimódolt ellentétpárt, visszaűzi azt a fehér papírlapokra. A férfiak még inkább elnagyoltak és egysíkúak, a lehetséges társadalmi feszültségből itt semmit sem érzünk.

A rendezés a lineáris dramaturgiát követi, az egyszerűséget a triviális történet és néhány visszatérő dokumentarista eszköz, a nagylátószögű optika vagy a véletlenszerű svenkek alkalmazása jelzi. A stílus mellett a koncepció is nélkülözi az eredetiséget, hiszen a szőnyeg szimbolikus értelmezését, a tradicionális, ősi kultúra és a modern, mai élet közötti összekapcsoló szerepét már Mohsen Makhmalbaf Gabbeh című filmjében is láthattuk, sokkal színvonalasabb tálalásban. Manijeh Hekmat munkája viszont a szentimentális hangulatokat erősíti fel, az időről időre felcsendülő, beszédes és melankolikus dalok pedig észrevétlenül a jelentéktelenségbe ringatják ezt a többre hivatott produkciót.