A tévés istenek emellett néhány elmés próbatétellel pluszban is szívatják őket, végül miután menetközben elhullt a férgese, illetve a játékosok szertartásosan kigolyózták egymást, az utolsónak megmaradt (illetve közönség által megszavazott) leakasztja a nagy lét, és boldogan visszafoglalja otthon az angol vécét.

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
A borzongás garantált: kopognak a szemek, borosta ütközik, fog csikordul, Darwin szelleme lebeg a puskamikrofon fölött. Valódi pálmáról igazi kókusz zuhan a hamisítatlan homokba, s szinte már várjuk, mikor jelennek meg Péntekék a fehér habon surranó fürge pirogokon, hogy nyársra húzzanak néhány parton bóklászó könyvelőt és okleveles műkörmöst. Vagy valami ilyesmi.

Akik kitalálták ezt a dramaturgiát, ismerik nézőiket. A „gazdag és kényelmes élet” (legyen az csupán egy magunkfajta keletnyugati ország kispolgári vagy középosztálybeli biztonsága) elszenvedőiben mindig ott kísért a kisördög, hogy azért az igazi élet biz’a a földbe kapaszkodó, ősösztönös természeti embereké, akiket nem rontott meg a civilizáció. A romantika „jó vadembereinek” sajátja, akiket nem bánt neuraszténia, menedzserbetegség, magas vérnyomás, mellrák és aranyér, hajuk mint az ében, foguk, mint a hó (vagy fordítva). Emellett a túlélés az elit katonai kommandók (az emberiség übermacsó géntartaléka) titkos tudása is, akik képesek parlagfűből gőzmozdonyt fonni és hónapokig kibírják a jég alatt úgy, hogy eledelük mindössze egy gyűszűnyi szárított karibuszar.
A Big Brother luxusdagonyáival szemben a Survivor típusú túlélő-showkban a természetesség nosztalgiája és a heroizmus utáni vágy kap szerepet, így a luxusvilla szélsőértéke az elíziumi tétlenség, míg a túlélő-showké az extrém teljesítménykényszer. A tévénézők nagy többsége számára persze egyik végpont sem napi tapasztalat, nem dől a spájzból a manna, de nem is kényszerülnek rá, hogy sáskát egyenek (vagy épp kukázásból tartsák fenn magukat). Ezeket a műsorokat mégis mint „valóságshowt” kapják és nézik. Logikus a következtetés: életünk, közös tapasztalatunk nem valóság, a valódibb valóság „odaát”, a tévé által mutatott helyeken és szituációkban van. A néző tehát nem él, nem létezik, világa és élete puszta látszat, káprázat, üres tojáshéj, amit kifújt a rutin és megtölt az elvágyódás. De a kereskedelmi formatok célja nem az, mint a művészeteké, hogy riadót verjenek, felébresszék a hétköznapokban elbóbiskolt személyiséget, nem azt sugallják: „változtasd meg élted!” Épp ellenkezőleg, a „kivétel erősíti a szabályt” alapon helybenhagyják és kijelölik mindennapjaink kutyaóljának helyét és leszabják hozzá a léceket.

Befordultam a konyhára
A valóságshowban való részvétel (szereplőként vagy nézőként – a különbség a látszat ellenére csupán árnyalatnyi) valójában a szerkesztetlen és ezért kiszámíthatatlan valóságról való lemondás nyugtázása – médiajobbágyság. A számára idegen terepre helyezett átlagember épített médiakörnyezetben való önkéntes téblábolása az emberi méltóság és lelki integritás szemszögéből nézve csüggesztő és szomorú. Ajándékba kapott királysága a villában pünkösdi, a valódi gazdagság szabadsága helyett házi őrizetben tartják (Big Brother, Való Világ), két tucat másik csajjal hajthat egy sosem látott pasira a flörtölés kölcsönös szimpátián alapuló, izgatóan bizonytalan és egyenrangú viszonya helyett (Nagy Ő), vagy épp - mint most a Survivorben -, független önállósága csak addig terjed, míg ételmérgezés miatt nem viszik kórházba, hogy a folytatásban is túlélhessen, vagy a műsorvezetők neki nem hajtják a sziget partján felépített mászókáknak. Míg a színész játszik a szereppel, viszonya vele egyenrangú és eleven, addig a játékossal játszanak, (papíron is) lemondatják önmaga képi kontrolljáról, személyiségi jogait, homályos „lehetőségek” pótolják. Az indiánok féltek attól, hogy a mások kezébe került fénykép kiszolgáltatja őket, ellopja lelküket – meglehet joggal.

Churchill megválasztásakor izzadtságot vért és könnyeket ígért a háborúban álló Angliának, Stohl Buci sem ígér kevesebbet a Survivorben, bár a megtámadott ángliusokkal szemben nem egészen világos, mit is kell túlélnie 16 konszolidált, egészséges fiatalnak, hacsak nem addigi életük hírnévtelenségben eltöltött „sivatagát”, melynek végén immár ott az oázis fényes logóval, Blikk-interjúval és lemezszerződéssel, a kor hírrel-pénzzel folyó kánaánja – a valódi élet.

A keret is csupa természetesség, a Survivor nem kukucska show, a 3-4 napot összefoglaló adás szerkesztett, vágott, effektezett, megzenésített valóság. Ha kell, egy-egy fontosabbnak ítélt jelenetet spontánul többször is eljátszanak, a derékig beásott, és a gödörből „épp az imént” kiemelt csaj shortja például ragyogó hófehér, premier plánt érzéki lassítás követ, művészi ellenfényben pucér kebel ágaskodik, a szereplők mini-interjúkban teszik le a mikrofonvizsgát modellpózban ülve a fatörzsön. A hazai kereskedelmi tévé saját egykor kiöklendett ötleteit is szívesen kajálja fel a földről: van ismét kisgyermekes anya, Kismocsok exbarátnője, sztriptíztáncosnő és kihirdetett szűz a csapatban (bevállalom, Robinson).

A helység kalapácsa
A szerkesztett valóság egyetlen gyönge pontját kizárólag a nem egyeztetett (szerződéssel kushadásra nem ítélhető) médiátlan valóság jelenti, az urbánus túlélő (s mellesleg szimpatikus) fiatalok – kis híján felborítva a forgatási rendet – például benyelnek pár talált bogyót, amitől hősietlenül úgy fosnak-hánynak mint a lakodalmas kutya, s hárman-négyen egy darabig a kórházban kénytelenek túlélni. Sajátos visszavigyorgása ez a pénzzé formatált valóságnak.

A médiavalóság keretein belül maradva: a maga műfajában a Survivor format dramaturgiájában, design-szempontból jól kitalált termék, aki ebbe fektet, épp úgy biztosra megy, mint aki dinamittal indul horgászni. Sokat az RTL Klub és a fancsali Stohl Buci sem tud rontani rajta, a stáb argentin, a sziget karibi, a vasárnapi túlélők pedig most éppen magyarok. Legfeljebb az zavarhat minket, hogy a leharcolt formatok vásárlásán túl idehaza jelenleg nemigen futja többre, megmaradunk kulturális dögevőknek, trendik vagyunk, mint a tavalyelőtti patacipő. Adyval szólva tovább statisztálunk A fajok cirkuszában:

„…Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért.

…

Céljainkat elcélozták,
Életünket már elélték.
Cirkusz-ponyvák
Bohóc-sorsa leng előttünk…”