Mi a kultuszfilm?

Egy kellemes, rugalmas gumikategória, amely kedvenc szófordulata minden fantáziahiányban szenvedő televíziós szövegírónak. "Izé, nem túl sikeres, meg olyan kicsit nehéz nézni, de egy csomó köcsögnek mégis tetszik? Mondd, hogy kultfilm, na."

Mi most mégis megpróbálunk valamit körvonalazni, elméletileg aládúcoljuk és körülépítjük ezt a kategóriát, hogy aztán majd jól eltérhessünk az általunk felállított definíciótól. Kezdjük
ott, hogy mi a kultusz: olyan, kollektív tisztelet valamilyen tárgy, eszme, személy stb. iránt, amelyet az  értelem tartományában nehéz megokolni. A vallásos áhítathoz hasonlít, szembe megy a rációval és az ok-okozati rendszerrel - a kultusz azért tenyészik, mert lelki szükség van rá. Ahol pedig kultusz tenyészik, ott közel vannak az angyalok.

A kultfilmek a hivatalos kánon ellenében léteznek: a filmtörténetírások lábjegyzeteiben találhatók, a blockbuster történetek (persze, kit érdekel ma, hogy mi kaszált a legnagyobbat 1982-ben?) szintén ritkán emlékeznek meg róluk. A kultfilmeket a nézők teszik azzá, amik - ritkábban a kritikusok, még ritkábban maguk a filmesek is kult-státuszba rajonganak pár fel nem fedezett alkotást (ld. francia új hullám vagy Quentin Tarantino). A hardcore kult-rajongók szerint az az igazi kultuszfilm, amit bemutatásakor (is) egyforma lelkesedéssel fogadott a kritika, a szakma és a közönség. Mi megengedőbbek vagyunk: nem baj, ha másnak is tetszik az, ami nekünk.

Az általános ok, hogy miért ragadnak le - vagy emelkednek fel? - a kult-státuszba bizonyos filmek, nagyon egyszerű: olyan értékekkel bírnak, amit az aktuális kánon nem tekint értéknek; illetve olyan tulajdonságokkal rendelkeznek (ez lehet a történet, lehet a színészi játék, lehet a megvalósítás módja, a zenei anyag, stb.), amelyek csak bizonyos idő eltelte után válnak különlegessé a nézők és a kritikusok szemében.

A konkrét ok, ami miatt egy-egy film vagy alkotó kultikus tiszteletnek örvend, sok helyen gyökerezhet. Lehet a korérzés. A film olyan problémára tapint rá, amelyek sokakat foglalkoztat, és ez a probléma máshol nem artikulálódik csak egy-egy ilyen alkotásban. Lehet generációs film. Kordokumentum, amely, az ifjú, permanens Sturm und Drang-ban élő nemzedékek lángolásának állít emléket, máig és a jövőig hatóan. Lehet extravagáns, tabusértő vadulás, amely periferiális témákat vezet fel, a széles közönség számára emészthetetlen formában, mégis érvényes módon. Lehet a színész. Lehetnek a forgatási körülmények.

Kultfilm lehet bármi, ami a határon mozog, ami ismeretlen tartományok felé visz. Lehet trash, ami annyira borzalmasan rossz, hogy már tökéletes. Lehet művészfilm, lehet B-film, kivételes esetben elfeledett blockbuster is. Zsánerfilm. Alkotói onánia. Egy biztos: a kultuszt a közönség teremti.

Az internet korában a kultusz iránya és terjedése olyan, mint a pletykáé - feltartóztathatatlan és alattomos. Valamely eldugott fesztiválon valaki lát egy C kategóriás, minimalista techno-thrillert. Tetszik neki. Elkezdi telenyomni a netet infókkal, leírja, miért jó, miért izgalmas, egyre többen keresnek rá a filmre, ami aztán titokzatos módon feltűnik a fájlcserélő rendszereken is. A legtöbb, amit a film elérhet, hogy nagy fesztiválok éjszakai szekciójában információs vetítés keretében levetítik. Addigra persze már mindenki látta. Felülről - pl. forgalmazói részről - kultuszt generálni egy filmnek lehet, de minek. Ha jó a film, magától is kialakul körülötte, ha pedig rossz, akkor mindegy - a nézőket csak egyszer lehet becsapni.


A filmtörténet nagy kultuszai

Érdekes megfigyelni, hogyan hat, és hatott a kultusz-építés a filmtörténetre, egész alkotói csoportokra és mozgalmakra - amikor maguk az alkotók definiálják, hogy mi kell nekik. A leghíresebb és kétségkívül legeredményesebb kultuszteremtők a francia új hullám teoretikusai és kritikusai voltak – akik közül többen aktív filmkészítőkké váltak. Az André Bazin vezette Cahiers du Cinema fedezte fel az amerikai B-filmek értékeit, a film noir-ok sejtelmes világát, Alfred Hitchcock suspense-univerzumát, Samuel Fuller kőkemény társadalomvízióit, vagy Orson Welles zsánerfilmbe oltott remekműveit. Az idézett alkotók ma már a filmtörténeti tananyag részét képezik (mint ahogy a Cahiers volt kritikusai, a későbbi új hullámos rendezők, Francois Truffaut, Jean-Luc Godard, Alain Resnais is). Az ötvenes években viszont, a Cahiers-n kívül a szakma, a kritikusok és a közönség jó része is lesajnálta az idézett filmeket és filmeseket, értéktelen tucatszemétként definiálva például Alfred Hitchcock krimijeit.  

A francia új hullámtól egészen máig ugorva ismét feltűnik egy aktívan alkotó filmes, aki sikeresen generál kultuszt a maga fékevesztett rajongásával bizonyos filmek, régiók iránt: Quentin Tarantino. Az amerikai rendező filmjeit ehelyütt nem méltatjuk, nem is kritizáljuk – személyiségének, filmjeinek népnevelő hatása viszont vitathatatlan. Az, hogy idén a velencei filmfesztivál programjában egy egész szekciónyi euro-trash került a nagyérdemű elé, az hogy a távol-keleti hardcore nem csak néhány ínyenc privilégiuma ma már, hanem szinte fősodor – jórészt az ő érdeme. Azért pedig, mert életművével és „közéleti” tevékenységével folyamatosan betart a mainstream szemetet árasztó stúdióknak és az art-filmekbe bódult sznoboknak egyaránt, külön respekt neki.


Kiknek szól a rovat? És hogy néz ki?

A rovat mindenkihez szól. Ahhoz, aki szereti a filmeket és ahhoz, aki nem (majd most!), ahhoz, aki nézőként bolyong a filmtörténet ingoványában, és ahhoz, aki ízlésének és ítéleteinek biztos magaslatáról tekint alá a filmkészítők játszadozásaira. Ha már itt tartunk, terveink szerint a rovat az aktív filmkészítőknek is szól, persze azoknak, akik nem csak csinálni szeretik a filmeket, hanem nézni is.

A filmhu kultuszrovata egyenlőre három alrovattal indul: a filmek alatt a filmekről lesz szó, az arcok alatt a kultarcokról (rendezőkről, színészekről, producerekről), a zsáner fül alatt pedig a különböző kultfilmtípusok, kult-hullámok és kult-örvények rejtelmeibe vezetjük be az olvasót.

Időbeli, nemzeti, tartalmi és stiláris megkötés nincs. Skandináv némafilm, thaiföldi horror és amerikai indie-dráma egyaránt kedves nekünk. Természetesen kiemelten foglalkozunk majd a magyar kult-alkotásokkal, még ha a választék meglehetősen csekély is – azért akad bőven vizslatni való.

Nagyfokú interaktivitást várunk el Kedves Olvasóinktól, be lehet szólni bátran, ha kell, ha nem. Ígérjük, válaszolunk.

Ebben a bevezető cikkben szándékosan nem írtunk film-példákat. A rovat hétfőnként frissül majd, izgalmakkal, filmekkel, rajongással és áhítattal. Majd meglássák.