A Csúf halál négy epizódból szerkesztett, bandaháborúnak álcázott vágóhídi történetében a néző variációkat láthat az erőszakos halálra –akad itt minden, mi szem-szájnak ingere, a teli sörösüveggel kettészelt koponyán keresztül, a szemkinyomáson át egészen a tömeges péppé verésig. Miután a szereplők ötpercenként átszabják egymást, az európai nézőre a film kilencvenöt perce alatt komoly szellemi munka vár: mire végre sikerrel beazonosítja az egyik ázsiai szereplőt, azt már a felismerhetetlenségig összeverték, így véres, verejtékes szellemi munkáját kezdheti elölről.

A film a katalógust idézve, John Woo és Quentin Tarantino örökségét hivatott folytatni –e sorok írója bármennyire igyekezett, a két rendezőt csupán kilúgozott állapotában érte tetten, sem a Tarantinót jellemző pörgős, gyakran a morbiditás határát súroló dialógusokat, sem a Woo sajátjának tekinthető már-már költőinek mondható erőszak-jeleneteket nem láthatjuk viszont a vásznon. A párhuzam maximum a halottak számában mutat némi egyezést, bár statisztika hiányában a kijelentés felelőtlennek tűnik, lehet, hogy ebben túl is szárnyalja...

A történet, mely az unalomba fulladó bunyókhoz képest másodrangúnak mondható, két valamikori iskolatárs életútját követi nyomon, a rablóét és a pandúrét. A rabló egy gyilkosság után a börtönből szabadulva újra a bűn útjára lép, és bármennyire igyekszik is megakadályozni, ide, a családi összetartás megható példájaként, öccse is követi őt. A rendezőség, mintha nem bízott volna a dél-koreai gyöngyszemben, saját speciális effektjével tovább árnyalta a film rendkívül finoman cizellált jelentését, az opus java része, bár nem a ’20-as évek szellemét idéző Üzenet a palackból szekcióban került bemutatásra, némán pergett a vásznon…

A vér és a verejték után jöhettek a könnyek, a norvég dalos pacsirták mindennapjait bemutató Cool and Crazy –Jégmezők dalnokai. A zenés dokumentumfilmben egy halászfalu férfikórusának mindennapjait követhettük nyomon, miközben a dalárda repertoárjába is belehallgathattunk, sőt a nagyon várt murmanszki turnéra is elkísérhettük a fiúkat. Szó se róla, helyesek, kedvesek, egyik-másik a könnyekig megható (akad köztük gyógyult kábítószeres, elkötelezett kommunista, kilencven felé közelítő nyugdíjas testvérpár, keménykötésű halászlegény, orosz medve, egy sima, egy fjordított) a film dramaturgiája azonban a 105 perchez képest túlzottan kiszámítható: a dalok, kórusrészletek közé egy-egy életképet ékelt a rendező, a “dalban élek” elvének alapján, így a néző az első még érdekesnek is mondható óra után már fészkelődni kezd: remélhetőleg nem mind a harminc tag életútját kell végigülnie két norvég népdal közé ágyazva.

A fesztivál folytatása remélhetőleg jobb szelet ígér, és a Titanic az első napok megtekintésre érdemes kikötői után, újból izgalmas(abb) partokon vet horgonyt.