Metropolis

A ’20-as évek filmtermésére reflektáló szekcióban (Üzenet a palackból) szerepelt a Fritz Lang klasszikusa, a Metropolis ihlette japán anime, mely Osamu Tezuka mangája alapján készült. Magyarán: a némafilm egy képregényt inspirált, ami viszont eme rajzfilmet ihlette meg. Töredelmesen bevallva, manga-ügyben banga vagyok, így nem tudván megítélni, hogy a mangák között mekkora filmtörténeti jelentőséggel bír a Metropolis, árva gyermekként szemléltem, így viszont alkalmasnak találtam az örökbefogadásra. Látványos, magával ragadó, helyenként megható, néhány üresjáratát leszámítva kifejezetten élvezetes mozi, mely igazodva a cyberpunk mozgalom egyik visszatérő motívumához, gép és ember viszonyát állítja középpontjába.

A Vörös Herceg cyborgot készített halott lánya, Tima mására, kinek azt a feladatot szánja, hogy majdan átvegye tőle a metropolisz irányítását. A robot azonban emberi tulajdonságokat mutat, a pusztulástól őt megmentő Kenichi és közte definiálhatatlan kötődés alakul ki, a cyborg a fiút apjának hiszi, aki pedig megfeledkezve arról, hogy Tima gép, a rajongásig megszereti a lányt. Mi sülhet ki ebből? Jó néhány elektróda, a város összezavarodott számítógép-hálózata, és befejezésül a könnyes búcsú a huzaloktól, aki egykor Tima volt.

A vámpír árnyéka

Vámpírok között viszont otthonosan mozgok (szívta már néhány a véremet), fokozott várakozással tekintettem ezért a szekció másik filmje, a Friedrich Wilhelm Murnau klasszikus Nosferatu inspirálta A vámpír árnyéka elé. A némafilm posztmodern újraértelmezése azonban nem igazolta túlzott elvárásaimat – ez az a filmélmény, amiért, ha fizetünk, nem bánjuk meg ugyan, de néhány nap elteltével már semmire sem emlékszünk. A vámpír árnyéka lényegében fikciós werkfilm, alcíme akár ez is lehetne: “így készült a Nosferatu”. Posztmodern metafikció pereg a vásznon: a színes kerettörténet mellett a színészek a film klasszikus képsorait játsszák újra digitálisan lerontott fekete-fehérben. A Max Schrecket alakító William Dafoe “valóban” vámpír, akivel egy filmtörténeti klasszikus megszületése érdekében a Murnaut játszó John Malkovich lepaktált, az alku tárgya Greta Schröder, aki az eredeti Nosferatuban Ellen szerepében írta be magát a filmtörténetbe. A Faust-Mephisto átiratok közül Thomas Mann Faustus doktora közelít leginkább a mozihoz (a művész, aki eladja lelkét az ördögnek, csakhogy a Klasszikus Művet létrehozhassa).

A színészek nagyon elevenek (amíg nem találkoznak Schreckkel), a húszas évek színjátszási stílusában valósággal tobzódnak, sőt Dafoe a vámpír szerepében még rá is dob néhány lapáttal, igaz, a film egyik legjobb poénját idézve, Sztanyiszlavszkijnál tanulta a realizmust.

A fantom


A portugál realizmussal viszont A fantom című film kapcsán szembesülhetünk. Hősünk, Sergio, köztisztasági alkalmazott. Munkája önazonosnak mondható – nem, nem Kuka ő a hét törpéből, bár kukának elég kuka, csupán egy főállású szemetes, másodállású szexuál picaro, aki az éjszakai Lisszabonban grasszálgat fényes bőrmaszkban és lasztexruciban, itt-ott maga alá gyűr egy-egy rendőrt, szájhagyomány útján is terjed, ha pedig a város éppen nem hemzseg az alkalmi szexuális kapcsolatokra kiéhezetten vadászgató populációtól, saját kezébe veszi a boldogságát. Ezt a film alatt többször meg is teszi (nagyvárosi elidegenedés metaforája!) a háztartási hulladék, a motorbicikli és a fürdőszobacsempe kihívó viselkedésének példának okáért sosem tud ellenállni.

A film egy szemétbányában történő húszperces bolyongással zárul, ahol hősünk ismét lasztexbe borulva botladozik közüzemitől a lakosság hulladékig; bőrszerkós látványa tálcán kínálja a kritikusnak a Pókember-reminiszcenciát, aki azonban ellenáll a kísértésnek, és érteni véli a finom metaf(l)orát: az élet egy nagy szemétbánya, ahol mindannyian magányosan kapirgálunk…

Jó tanács: toleráns nézők számára a film kihagyhatatlan (én speciel végig röhögtem), azoknak azonban, akik valami fajsúlyosabb élményre vágynak csupán annyit: kerüljék el nagy ívben a portugál filmgyártás eme gyöngySzemét.