Nem véletlenül hívják Hurrikán Billynek. A Hollywood perifériájára szorult, temperamentumos sztárrendező  egója akkora, hogy az űrből is látni. Voltak hatalmas anyagi sikerei (Francia kapcsolat, Az ördögűző), kritikai elismerései (Portyán, Élni és meghalni Los Angelesben, Bug, Tizenkét dühös ember), kínos bukásai (A varázsló, Jade, A bevetés szabályai), és érdektelen próbálkozásai (Az évszázad üzlete, Antiterrorista csoport, A vérszomjas dada, Sátáni megszállottság, Veszett vad). Az elmúlt tíz évben több projekt forgott a neve körül, eredménytelenül. Legutóbb maga állt fel a Coco Chanel és Igor Sztravinszkij szerelméről szóló film rendezői székéből.


A(Z ÁL)DOKUMENTARISTA

filmhu: Élő műsorok százait készítette a chicagói tévében. Aztán Hollywoodban a realista stílust képviselőjeként futott be.

William Friedkin: Imádtam az élő televíziózást! Sosem akartam filmet rendezni. De aztán véletlenül hallottam egy chicagói fekete férfiról, akit gyilkosság vádjával halálra ítéltek. Valami megfogott a történetében. Fogalmam sem volt, hogyan kell filmet rendezni, de meg akartam menteni az életét. Dokumentumfilmemnek, a The People vs. Paul Crumpnak köszönhetőn életben is maradt! Az más kérdés, hogy utána beperelt engem. Azóta is minden filmemet úgy készítem, mintha dokumentumfilmes lennék. De egy kissé feltupírozott realizmus ez.

Francia kapcsolat

Le akartam dönteni a negyedik falat. Ezért mentem ki a kamerával az utcára: a Francia kapcsolat híres autós üldözését magam vettem fel, mert az operatőrünk már családapa volt. Amit ott lát, az maga a valóság. Az igazi autóforgalom, amelyen végigszáguldunk, mindenfajta figyelmeztetés nélkül. Csoda, hogy megúsztam ép bőrrel. A két filmbéli zsaru brutális, rasszista és durván bánik a nőkkel. De náluk van a jelvény. A drogkereskedő viszont kiköpött úriember, jól öltözött és udvarias a nőkkel. Olaszországban rám kiabáltak, hogy fasiszta filmet készítettem, amely ünnepli a brutalitást. Először azt hittem, csak viccelnek.

filmhu: Igaz, hogy Raoul Walsh a példaképe?

W.F.: Az összes filmjét imádom. Bár a 70-es években azt hangoztatta, mennyire utálja a korosztályom filmjeit. Úgy érezte, infantilisek vagyunk, és majd egyszer érettebb filmesekké válunk. Szerintem nem volt igaza. De sokat tanultam a technikájából. Ahogy felplánozott egy jelenetet: sosem mutatta meg a helyszín határait, mindig érzékeltette, hogy az különböző irányokba folytatódik. Gyakran forgatott külsőben, s a színésszel együtt mozgatta a kamerát.

filmhu: Ha visszatekint tizennyolc mozifilmjére, szerzői filmesnek tartja magát?

W.F.: Ezt a fogalmat túlságosan fontoskodónak találom. Nem úgy megyek le az utcára, hogy auteur vagyok. Nem nyomom rá a kézjegyemet mindenre. Megpróbálom a történetet olyan egyszerűen filmre vinni, amennyire csak lehetséges. Ugyanakkor mindig nagyon válogatós voltam, csakis azokkal a sztorikkal foglalkoztam, amelyek megragadtak. Még azon filmjeimet is nagy körültekintéssel választottam ki, amelyek végül nem sikerültek olyan jól. Akkor a választásom volt rossz. 

HAS BEEN DIRECTOR

filmhu: Peter Biskind Szelíd motorosok, dühöng bikák című, Új Hollywood rendezőiről szóló könyvében…

W.F.:  Nem olvastam! Nem az a fajta könyv, amire fecsérelném az időmet! Idióta dolog úgy elintézni ezeket a rendezőket, mint egyszerű kábszereseket. Alávaló pletykagyűjteményt írt, abból rakta össze, amit ex-barátnők szájából hallott!

Ördögűző

filmhu: A szakirodalom mégis Hollywood számkivetettjének titulálja Önt.

W.F.: Nem érzem magam annak! Sőt anyagilag nagyon is jól el vagyok eresztve, hála a jó Istennek! Minden filmemet komolyan vettem, csak némelyik nem volt hatással a közönségre.

filmhu: Az utcai valóság lefilmezéséről híres Friedkin mit keres manapság az opera világában, amelynek esztétikája a mesterkéltség köré épül?

W.F.:  Valóban, ott minden díszletben játszódik. De a gyakorlat, amit e háromdimenziós médiumban rendezésből szereztem, hatással volt arra, hogyan állítom be a filmsnitteket. Az opera esetében a zeneszerző szándékait kell szolgálnom, épp ez benne a kihívás. Az emberek alapvetően nem azért mennek el az Operaházba, hogy lássanak egy csodálatos rendezést, hanem a nagy műre kíváncsiak. A moziban ennek éppen az ellenkezője igaz, a rendező a legfontosabb figura, a film minden egyes eleme, a vágás, a sztori, a színészek, a látvány az ő elképzelését szolgálja. Bartóktól a Kékszakállú herceg várát is színpadra vittem, nagy siker volt! És csupa olyan jellegű művet, amiket általában nem szoktak a nevemhez társítani. Amikor tizennégy éve először rendeztem operát, életemben nem jártam operaelőadáson. Ma már úgy érzem, mintha új diplomát szereztem volna. A mozi meglehetősen dekadens művészeti formává süllyedt a szememben. Pontosan azt érzem, amit annak idején Walsh mondott rólunk: a mai mozik infantilisek, és remélem, hogy egy nap sokkal kifinomultabbak lesznek. 

SORS ÉS TÚLVILÁG

filmhu: A 80-as évek elején szívinfarktus következtében a klinikai halál  állapotába került. Mire emlékszik belőle?

W.F.:  A Warner telepére tartottam. Vezetés közben fájdalom hasított a mellkasomba. Akkoriban sokat sportoltam, azt hittem, izomlázam van. Az orvosoknak kellett újjáéleszteniük. Rám tették az oxigénmaszkot. Emlékszem, ahogy egyikük felkiáltott: „Nem kapok életjelet!” Megállt a szívem. Tudtam, itt a vég. Úgy éreztem, elfecséreltem az életem. Aztán valami azt sugallta: „Oké, nem számít, minden rendben van.” Nem egy hang volt ez, hanem érzés. Elindultam a fény felé. Gyermekké váltam, annak minden várakozásával és nyitottságával az új tapasztalásra. Rendkívül erősen él bennem a bizonyosság, hogy meghaltam, de a létem folytatódott. Vissza kellett térnem. Kaptam egy új lehetőséget.  A sürgősségi osztályon ébredtem fel. Megint a fénybe bámultam, de ezúttal azt hittem, a pokolban vagyok. Visszajöttek a rémes fájdalmak. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni.

Veszett vad

A fentről ránk mért végzet, a sors misztériuma, ez foglalkoztatott összes filmemben. Az ördögűző is erről szól – valós események alapján. Sosem tekintettem horrorfilmnek. Kedvenc íróm Proust, és hiába olvasok kortárs irodalmat, senki nem múlja felül őt. Rendezőként mégsem próbálnék meg a babérjaira törni. De ha mondjuk a rendőr-krimi műfajáról van szó, ott máris otthon érzem magam.