„Minden Lynch jó, még a Dűne is.”

Új sorozatot indítunk Eszpresszó rovatunkban. Zacc. Hét naponta összeültetünk két filmest, gyakorlatit - esztétát, öreget - fiatalt, hívőt - nem hívőt, s egy kávé mellett vitára eresztjük őket a hét legizgalmasabb filmjéről. Indításként magát kínálta az év legellentmondásosabb mozija, David Lynch Mulholland Drive-ja. Aki hisz benne: Horváth Antal Balázs Lynch-szakértő, aki kevésbé: Fliegauf Benedek filmrendező.

- Mikor először megnéztem a Mulholland Drive-ot, rendkívül dühös voltam, mert egész egyszerűen nem tudtam hová tenni ezt a filmet. Sokak szerint ez a mozi egy őrült álom, egy halál előtti skizoid pillanat, mások szerint a film az ördög, a gonosz működéséről szól, de többen állítják, hogy mindössze Lynch öncélú ködösítéséről van szó. Rövidre vágva: mi ez a film tulajdonképpen?

- Fliegauf Benedek: Én úgy gondolom, hogy Lynch részéről ez az egész blöff már egy ideje. Először a Lost Highway esetében éreztem, hogy nincs épkézláb forgatókönyv, hanem csak szabad asszociációkat, régebbi Lynch-rímeket láthatunk, melyek nem állnak össze koherens egésszé. Ezt a blöfföt lenyelik és díjazzák a fesztiválokon. Mindezt úgy mondom, hogy nagyon tisztelem és szeretem Lynch-et, és a Lost Highway előtti filmjei a kedvenceim közé tartoznak, de úgy érzem, hogy ezzel a mozival valami végleg eltűnt belőle. Azt megkérdezném, hogyha ti az ABC dirijei lennétek, akkor adtatok volna-e Mulholland Drive-ra pénzt, hogy egy olyasmi sorozat legyen belőle, mint a Twin Peaks?

- Horváth Antal Balázs: Ha egy épeszű ember ott ül az ABC-nél, akkor teljesen egyértelmű, hogy nem ad pénzt egy ilyen sorozatra. Eleve öngólt rúgtak, hiszen mint azt a New Yorker cikkében olvashattuk, Lynch szinte hasból mesélt el nekik egy teljesen nyitott végű szinopszist, a maga modorában: nagyon jó helyzetek, nagyon jó figurák, totál bizarr az egész – majd csak lesz belőle valami. Emlékezhetünk, a Twin Peaks is így indult, a jó és gonosz kétpólusú világát bemutató alapképlettel, ugyanakkor egy hiányzó befejezéssel, amit a sorozat közben találtak ki. Vakon bíztak benne, ami szép gesztus, de aztán felébredt a kontroll, és így nem megy.

A Radírfejtől kezdve teljesen világos, hogy Lynch a tévészintű narratívával abszolút össze nem egyeztethető módon próbál csinálni valamit, ami leginkább képzőművészeti eredetű összhangzat. Ha egy ilyen dolog bekerül egy kereskedelmi televízióba, akkor a kockázat száz százalék. De ezt lehetett tudni előre! Egyébként Lynch szerint a lefújás jót is tett a filmnek, mert így játékfilmként legalább kénytelen volt kerek egésszé összerántani a laza pilotot.

- Tehát szerinted ez egy kerek egész?

- H.A.B.: Ezzel el is árultam, hogy én többé-kevésbé elégedett vagyok a vízió-interpretációval. Mikor másodszor láttam, úgy éreztem, összeáll, narratíva tekintetében még jobban, mint egyes korábbi filmjei. Például a Radírfejet nem tudom megközelíteni két mondatban összesűríthető valamiként. A Mulholland Drive esetében talán tényleg a következő van: valaki a halála előtt, a tudata felszínén lebegő, valós életéből származó emlékfoszlányokat, helyzeteket, szereplőket új elrendezésben vizionálja. Ennek a szubjektumnak a vízióját látjuk a film kétharmadáig, amikor érdekes mód visszakerülünk a valóságba, s onnantól kezdve ugrálunk ide-oda – de az egyre inkább összeolvadó rétegek végig nyomon követhetők. Egyébként nem ezt mondja Lynch, amikor azt a meghatározást adja, hogy „szerelmi történet az álmok városában?”.

Hadd emlékeztessek, hogy mennyire korrekt ilyen szempontból a film eleje: egy táncversenyt látunk rózsaszín pacsmaggal átitatott, nem valóságos térben, utána valaki – a haldokló? – szemével nézzük a lepedőt, zihálást hallunk, s közben fénybe fúló arcok bukkannak fel, mint valami szimbolikus halálélmény során. Lynch tehát már az elején odateszi nekünk, hogy ez a film nem valóságos térben játszódik, innentől kezdve így tudjuk nézni, s tetten érhető az, amikor visszatérünk. De máris túlmagyarázzuk! Szerencsére van néhány motívum, ami ezen is túlmutat – ettől lesz a film egy része mégiscsak misztérium. És legyen is az! Lehet, hogy papíron, Lynch saját kódrendszerében, jelképekkel, szójátékkal, ezzel-azzal megvan, hogy például mi is az a kék doboz. De lehet, hogy csak blöff, vagy az egyik kedvenc doboza otthon – teljesen mindegy – a lényeg, hogy a filmen egy fel nem fejthető misztériumot képes létrehozni belőle.

- F.B.: A Radírfej nekem azért tetszik sokkal jobban, mert ott egy teljesen „koherens érthetetlenség” van, a misztikum olyan experimentális tálalása, ami megfoghatatlan. Ott rögtön egy absztrakt képletben vagy benne, az első kockától az utolsóig. A Mulholland és az egy tőből fakadó Lost Highway esetében viszont az a játék, hogy van a realitásnak és az irrealitásnak is egy síkja, ugyanakkor folyamatosan azt érzem - amit a Radírfejnél nem éreztem -, hogy valamit össze kell raknom, meg kell fejtenem. Ez engem irritál, s szerintem sok más nézőt is eltávolít ezektől a filmektől.

Lynch nagyon jól megvédi magát, hisz azt mondja, hogy a titokról nem szabad beszélni, mert ha beszélünk róla, a titok megszűnik. Ez egy egyszerű képlet, csak épp nem jutunk vele sehova. Magyarul: sose tudjuk meg, hogy csak egy blöffről van szó, vagy van neki megfejtése. Meggyőződésem, hogy neki sincs. Tudom, hogy transzcendentális meditációban utazik mostanában, amit én is csinálok néha – ebből ilyenek látomások jöhetnek, de ő még azt is melléteszi, hogy: figyelj oda, mert ha odafigyelsz, akkor össze tudod rakni. Ez azonban szerintem csak egy marketing-trükk, mert nem áll az ő fejében sem össze semmi.

A Kék bársony, a Veszett a világ és a Twin Peaks esetében az volt a jó, hogy itt is volt a realitásnak és az irrealitásnak egy beteges viszonya, mégis borzasztó egyszerű populáris mesékre épültek, s ezekbe a már jól ismert toposzokba rombolt bele a Lynch-ből jövő transzcendens őrület.

- Lynch nem mond önmagának is ellent ezzel a hozzáállással? Hisz ő hangoztatja, hogy a nézőt nem szabad elveszíteni, hangoztatja, hogy a rejtélyesség nem lehet zavarosság – a Mulholland az én meglátásom szerint viszont rácáfol erre…

- H.A.B.: Úgy tűnik, hogy mindannyian ugyanazért szeretjük David Lynch-et, az absztrakciókon alapuló zsigeri megközelítésért. Olyan kódrendszerrel lépett elénk, ami elementáris volt, de nem éreztük folyton, hogy itt van valami, amit meg kell fejteni. Személyes kedvencemben, a Kék bársonyban például, bizonyos gyanítható mitológiai utalások ellenére semmiféle ezoterikus vagy misztikus réteget nem látok. Lehet, hogy időközben ez a kódrendszer változott, ugyanakkor abban én biztos vagyok, hogy a képlet továbbra is áll: a rejtély jó, a zavarosság nem, tehát minden motívumot megpróbálhatunk a helyére rakni. Valamelyik színésze említette egy forgatásról, hogy bármilyen hajmeresztő dolgot talált is ki Lynch, annak ellenére, hogy abszolút nem értették, egyöntetűen azt érezték, hogy a dolog valahogyan helyes.

- Ennyire erős lenne a személyes kisugárzása?

- F.B.: Szerintem másról van szó. Lynch már egy mítosz, akit nem szokás megkérdőjelezni, s nem kell megérteni…

- H.A.B.: Vannak olyan alkotók, akikben sokkal több van, mint amennyit kinézünk belőlük. Lynch is csak látszólag egy kócos hajú fickó, aki összevissza beszél, és soha nem mond semmit. Számomra a Mulholland Drive nagy érdeme éppen a szürrealizmus komolysága és feszessége. A való élet vágyai, félelmei, szereplői nagyon helyénvaló metaforákban vetítődnek ki a vízióban. Például az, ahogy a hollywoodi rendező a csillogó ékszereket rózsaszínbe pacsmagolja. Lynch valójában egy teljesen komoly ember, aki a konzervatív értelemben vett művészetet tiszteletben tartja, és nem hókuszpókuszokat akar nekünk csinálni. A nagy filmjei mindig ugyanazokat a konvencionális alaptémákat járják be: ártatlanság és tapasztalás, beavatások, fejlődéstörténetek. Egyébként talán éppen ez a mozgatórugó. Talán Lynch egy olyan ember, aki messzire keveredett, és valamit elementáris erővel vissza akar csinálni. Talán ez mozgatja a filmjeinek azt a végtelenül naív oldalát, ahol a nosztalgiája, a popzenéi, az idilljei mutatkoznak.

- Tényleg tekinthetjük ezt a filmet az eddigi Lynch-életmű összegzésének?

- H.A.B.: Semmiképpen sem, hisz ennek már a film keletkezéstörténete is ellentmond. Ez ugye egy hamvába halt munka újraélesztése. Ráadásul, ha elfogadjuk a vízió-teóriát, akkor ez valójában a többinél egyszerűbb film. Nincs olyan filmje Lynchnek, amiben összegezne. Furcsa, de a Radírfej és a Kék bársony mellett ez még csak a harmadik filmje, amit teljesen saját maga írt, és ha belegondolunk, mindegyik egészen más.

- Mit várhatunk ezek után David Lynch-től?

- F.B.: Lynch azok közé a ritka zsenik közé tartozik, akik alkotói életükben előtte járnak mindenféle trendnek. Ha ő csinált egy filmet, akkor a világ egy picit elkezdett valamit úgy csinálni, ahogy ő, elég csak a Twin Peaks-et felemlíteni. A Lost Highway és a Mulholland esetében ez teljesen megszűnt nála, egy kicsit mintha kínos módon megragadt volna a nyolcvanas évek ízlésvilágában, az általa alkalmazott filmes technikák tekintetében is.

- H.A.B.: Én itt kettősséget látok. Szerintem ő experimentális hajlamú, konzervatív rendező. Nyitott, de nem egy-egy technika érdekli, hanem, hogy a fejében lévő absztrakció hogyan mutatható meg a legjobban. Klasszikus művészeti iskolázottságú alkotó, aki ezen nem biztos, hogy túl akar lépni, bár próbálkozott internettel, komputerjáték tervezésével is. Nagyon érzékeny, és időnként úgy csatlakozik rá a korszellemre, mint például a Veszett a világ esetében, hogy tényleg olyasmit csinál, ami két lépéssel előbb jár mindenkinél. Ezzel a több mint tíz évvel ezelőtti filmmel szemben a Mulholland Drive-nál nem érzem, hogy bármiféle új minőség kezdete lenne, persze ez lehet, hogy csak a tévéfilmes kereteknek és költségvetésnek köszönhető. Talán Lynch már megelégszik a saját kis világával, s ezt próbálja újra-újra megfogalmazni.

- Mi volt akkor ez a Straigh Storys kitérő, ami annyira unikum, hogy sokan nem is tudják, hogy létezik?

- H.A.B.: Annak idején azt mondtam, hogy ez a film éppen annyira hozzátartozik a lynch-i világhoz, mint a Veszett a világ brutalitása vagy a Radírfej szortyogó csecsemője. Ez az ember nem csak borzalmas, hanem keserű és szelíd is. Valaki, aki haza akar menni, és erre kínálkozott egy nagyon szép történet, amit mások meg is írtak neki forgatókönyvben – ez volt a Straight Story.

- F.B.: Vannak állandóan visszatérő szimpatikus hülyeségei, mint az ötvenes évek, a nehézipar, a természettudományos gondolkodásmód…

- H.A.B.: … a tudományos forradalom, az űrkutatás, az az Amerika, amikor minden a helyén volt, és a jövő izgalmasnak tűnt. ő ekkor volt gyerek. Érdekes megnézni a Lynch-család akkori fotóit, mintha valami katalógusból estek volna ki: szőke gyerekek, hipernormális szülők. A barátnőjével egyszer ő lett a középiskola legszebb párja, és hasonlók… Aztán erre jönnek a borzalmas ötletei, amiket a magánéleti és művészi kalandozásai hoztak. Szinte gyermeteg lélek, aki ugyanakkor jártas az önkifejezésben, és bizonyos pontokon nem állítja le magát, amikor le kéne, hanem megy tovább.

- Már-már pszichoanalitikus módon megfejtettük Lynch-et?

- H.A.B.: Én nagyon-nagyon nem szeretném őt megfejteni. Szerintem senki nem akarja igazán tetten érni, csak nézzük, s ha már úgy érezzük, hogy nem tetszik, hogy nincs helyén, amit csinál, akkor nem kell tovább nézni, de mindig lesznek, akiknek Lynch a helyén lesz. Egy barátom mondta valamikor: minden Lynch jó, még a Dűne is…

- F.B.: Ahogy most összefoglaltad Lynch-et, az borzasztó szeretetteljes volt, s én ezt érzem az amerikai filmszakma és a fesztiváldíjazások oldaláról is. Ez inkább az ő szimpatikus monomániájának és a művek mögött lévő embernek szólhat, mint ennek a filmnek.