10. Tiszta napfény (Sunshine Cleaning, 2008)

A halkszavú Tiszta napfény a főszereplők játékának mély személyessége és az ebből fakadó, megbújó, de annál többet jelentő félmosolyok miatt olyan kedves darab. Blunt legkarizmatikusabb alakításai (Sicario) és ragyogó mellékszerepei (Az ördög Pradát visel) mellett általában feledésbe merülnek függetlenfilmekben nyújtott remeklései, pedig itt is bizonyítja, milyen jót tesz neki, amikor a lehető legtávolabb megy a makulátlan angol kisasszony figurájától.

Filmográfiájának rejtett drágakövében Amy Adamsszel alakít testvérpárt, akik a nagyobb gázsi reményében extrém takarítást vállalnak. A két színésznő fogkefével dörzsöli a falra fröccsent vért, Blunt egy erősen fekáliafoltos ágymatracra bukik – kétségtelenül emlékezetes pillanatok, de mindennek a fő erénye mégis az, hogy az emberi maradványok takarításának groteszksége nem öncélú, valódi értelmet kap az önállóság felé vezető narratívában. A diszfunkcionális családi trió, az elfuserált üzletember (Alan Arkin), a még mindig nála pecózó, Avril Lavigne-szerű egyik lánya (Blunt) és a kisiskolás fiát egyedül nevelő, nős középiskolai szerelmével hetyegő másik (Adams) igazi indie-csodacsapat. Blunt itt is bizonyította, milyen jól, és mindent szentimentalitást nélkülözve tudja megcsillantani a kemény külső (és meló) mögött megcsillanó érzékeny szívet. (KK)

 

9. Sorsügynökség (The Adjustment Bureau, 2011)

Öltönyös ügynököknek kinéző angyalok finomhangolják az emberek sorsát. Ez a sci-fi része a Philip K. Dick novellája által inspirált romantikus thrillernek. Az viszont teljesen valószerű benne, hogy miután Emily Blunt bűnbánó tekintettel kilép a férfi WC fülkéjéből, egy perc múlva már vadul csókolóznak az eleinte meglepett, élete legrosszabb napját élő Matt Damonnal. Nagyon ritka az ennyire összeillő színészpáros, akiknél elég egy-két nevetés és zavart-vágyakozó összenézés, és magától értetődővé válik, hogy az általuk eljátszott karaktereket egymásnak teremtette a sors.

Bluntban megvan az a megnyerő huncutság, ami miatt akkor sem lehet rá haragudni, ha úgy hívja fel magára a figyelmet, hogy forró kávéba ejti a telefonod. És egyáltalán nem túlzás, hogy valaki a legfelsőbb hatalmakkal is szembeszáll, csak hogy vele lehessen. Szabad akarat vagy eleve elrendelés dilemmáját számos film bontotta ki ennél mélyebben, de nagy kihívás olyat találni, amely ennyire elbűvölő módon. (VD)

 

8. Looper (2012)

Rian Johnson akciódús sci-fijében a jövő bűnszövetkezetei nyomaik elfedésére a jelenbe küldik vissza ellenségeiket, hogy ott tegyék el őket láb alól a szindikátus bérgyilkosai, a looperek. Az alku része viszont, hogy a busás jelenbeli fizetségért egy nap minden loopernek meg kell ölnie saját jövőbeli énjét is. Ez történik Joseph Gordon-Levittal is, aki egy átlagosnak induló munkanapján azzal szembesül, hogy Bruce Wilissé öregedett. A kavarodásban az idősebb én meglép azzal a szándékkal, hogy meggyilkolja a felesége haláláért felelős – ekkor még csak kisgyerek – maffiafőnököt.

Ekkor lép színre Emily Blunt Saraként, aki egy félreeső farmon egyedül neveli telekinetikus képességekkel megáldott fiát, Cidet. Blunt meggyőzően hozza az anyatigrist: fát aprít, sörétes puskával fenyegeti a nádasban bújkáló bérgyilkost, majd szövetkezik vele, hogy együtt védjék a farmot. Az érzékletes alakításban ellentétes hatások kristályosodnak ki, a feltétlen anyai szeretet (ami lényegében viszonzatlan, hiszen Cid azt állítja, Sara nem is az anyja) egyrészt saját gyerekétől való félelemmel, másrészt azzal a racionális elhatározással párosul, hogy a gondoskodása által főgonosz helyett hőst hagy majd a világra. (IL)


7. Szerelmem nyara (My Summer of Love, 2004)

Festői környezetben, ultravallásos vidéki közegben bontakozik ki Emily Blunt és Natalie Press, azaz Tamsin és Mona egynyári románca a 2010-es években komoly elismertségre, s hírnévre szert tevő, Oscar-díjas lengyel rendező, Pawel Pawlikowski filmjében. Blunt első filmes sikerét ezzel a szereppel érte el, amelyben a nyári szünetre hazaérkező, liberális gondolkodású egyetemista „bölcsészlány-ördögöt” alakítja, aki Nietzsche-t olvas, Édith Piafot hallgat, továbbá kifogástalanul csellózik és lovagol. A két fiatal lány idilli időtöltését azonban beárnyékolja Mona bátyja, aki a börtönben lehúzott évei alatt rátalált Istenre, s mindenáron igyekszik húgát meggátolni egy szerinte ördögtől való, erkölcstelen élettől. A gyökeresen más életmódot élő Tamsin próbálja kirángatni a toxikus közegből a lányt, de a végkifejletre a rendező valami igazán váratlan fordulatot tartogat…

Pawlikowski filmje egy archetipikus történetet képileg kifejezetten különleges, kísérletező módon mutat be. Emellett az is izgalmassá teszi a filmet, hogy Tamsin karaktere mennyire elüt a színésznő pályafutásának későbbi szerepeitől: a többnyire félénk, visszahúzódó karaktereket megformáló Blunt bármennyire is meglepő, de igazi szexszimbólumként kezdte. (KÁ)

 

6. Az angolok (The English, 2022)

Furcsa dolgokat képes művelni ez a vidék az ember lelkével. Az óhajtott szabadság sokszor csak a civilizációs máz alatt megbúvó rögeszméket, állati ösztönöket, kapzsiságot erősíti fel. Számos western árnyalta, vagy egyenesen megcáfolta már a vadnyugat újrakezdést és önmegvalósítás ígérő mítoszát, Az angolok a lebilincselő vagy éppen vérfagyasztó karakterek sokaságával és a több idősíkon futó, lassanként történelmi tablóvá terebélyesedő történetével tud újat mutatni.

Meg persze a főszereplőjével, a meglepetéseket halmozó Emily Blunttal, aki védtelennek tűnő angol úrinőként érkezik meg a pusztába, hogy aztán váratlan szívósságról és mániákus bosszúvágyról tegyen tanúbizonyságot. Eközben sosem egyszerűsödik rezzenéstelen arcú westernhőssé: bár ezúttal szembe tűnően élénk színekkel lett megfestve az Amerikai Nyugat, a legemlékezetesebb árnyalatokat az ő játéka, illetve az indián felderítővel egyre szorosabbá váló kapcsolata tartogatja. Az angolok erőszakossága és brutalitása a nihilizmussal kacérkodó spagetti westerneket idézi, a fehér nő és az indián között kibontakozó tiszta érzelmek mégis egy reményteljesebb hangulat felé mozdítják el a mini-sorozatot. (VD)

 

5. Édesnégyes (Your Sister’s Sister, 2011)

A jól ismert fordulatokat használó, közönségbarát romkom örök, az emberi kapcsolatokat fésületlenül bemutató, improvizatív dumálgatásra épűlö mumblecore amilyen gyorsan jött a kétezres évek elején, olyan hirtelen fel is szívódott, de a kettő sikeres nászából itt van nekünk az Édesnégyes. Három magányos ember kerülgeti egymást egy idilli környezetben megbúvó házikóban, ehetetlen vegán palacsinta szerez vidám pillanatokat, kukából kitúrt használt óvszer okoz konfliktust, meghittség váltakozik csapongó semmittevéssel, az egésznek van egy remekül eltalált, hétvégi elvonulós hangulata.

Blunt sokoldalúságát bizonyítja, hogy ugyanolyan meggyőző tud lenni a Brit Birodalom fejenként (Az ifjú Viktória királynő), mint egy teljesen hétköznapi nőként, aki egy lehetetlenül kusza helyzetben küzd az érzelmei kimutatásával: egyszerre próbál az egyéjszakás kalandját rejtegető nővérén eligazodni, és szerelmet vallani a srácnak, aki lefeküdt a nővérével, és aki az elhunyt barátjának az öccse. Igen, tényleg lehetetlenül kusza, ezért is különösen fontos az egyöntetűen természetes, egymást erősítő színészi játék (Mark Duplasst és Rosemarie DeWittet illeti még dicséret), amelytől még a néha felbukkanó romkom panelek is életszerűnek tűnnek. (VD)

 

4. Az ördög Pradát visel (The Devil Wears Prada, 2006)

Ha egy filmben szerepel Meryl Streep, általában el is lopja a show-t. És mégis, ez a mára kultikussá vált, humoros és megunhatatlan karriertörténet hozta el a nemzetközi áttörést és sikert Emily Blunt számára. Alakítása egyszerre fénypontja és nélkülözhetetlen komponense a filmnek: pökhendi stílusban, elegáns magassarkújában lépkedve vezeti be az Anne Hathaway által alakított laikus főszereplőt – és persze a nézőt – a divat- és szépségipar kegyetlen és érzelemmentes, ugyanakkor lebilincselően színes világába.

A munkáját halálosan komolyan vevő, szarkasztikus divatőrült lány szerepét könnyű lett volna túljátszani, színpadias mozdulatokkal karikatúrává egyszerűsíteni, de Blunt nem csúszott bele ebbe a hibába. A türelmetlen csettintések és a lenéző pillantások mellett képes érzékeltetni az álarc mögött megbúvó érzelmeket, amik nem csak őszintén emberivé teszik a karaktert, de végső soron szerethetővé is. Elérte, hogy a kórházi ágyon fekvő, csalódottságát csokis pudinggal enyhítő, tele szájjal kifakadó asszisztens bájos legyen. Nem hiába nyilatkozta a későbbi férje, John Krasinski, hogy megközelítőleg hetvenszer választotta ezt az alkotást az esti filmnézéshez, ami az elképesztően eltalált ruhaszettek mellett döntően Emily játékának volt köszönhető. (KJ)

 

3. Hang nélkül (A Quiet Place, 2018)

Hangos zene, léptek dobogása a padlón, a villa és a kés halk egymáshoz koccanása a vacsoraasztalnál; az Abbott család kénytelen ilyen hétköznapi alapzajok nélkül, néma csöndben túlélni, miután ugyan látásképtelen, de hangokra hiperérzékeny szörnyetegek lepték el a Földet és pusztítottak el körülöttük mindenkit. A Hang nélkült számos összetevő tette kirobbanó horrorsikerré; egyik a ravasz húzás, hogy az első tíz perc mély csendje után a nézőt a legapróbb nesztől is kiveri a víz, de a film háttere, a kis büdzséből készült „családi projekt” fűszere is olyan ízt ad neki, ami kapásból megkülönbözteti a többi hollywoodi horrorfilmtől. Emily Blunt férje és rendezője, John Krasinski oldalán játszik, így karakterének valódiságát nem csak kétségtelen tehetsége adja, de anyaságának ténye is.

A dialógba itt nem lehet kapaszkodni, maradnak az érzelmek. Blunt szavak nélkül is képes megalkotni a melegszívű, bohókás, de védelmező anyát, aki bármit megtenne a családjáért. Nemcsak hangtalanul szenvedi végig a gyermekszülés megpróbáltatásait, máskor némán zokogva gyászol, de lebilincselő játékának minden mozdulatából sugárzik az őszinte anyai ösztön. Evelyn Abbott szerepe úgy passzol Emily Bluntra, mintha csak rá szabták volna; és a házaspárral készült interjúk alapján ez tulajdonképpen így is volt. (SV)

 

2. A holnap határa (Edge of Tomorrow, 2014)

 

Földönkívüli invázió, robotpáncélos katonák, emberméretű fegyverek, rengeteg lövöldözés, kaszabolás, verekedés, robbanás. Eddig csak a kötelező összetevők egy hollywoodi producer bevásárlólistáján. Ám mindezt megfűszerezték egy elmés időhurok dramaturgiával és hozzáadták Tom Cruise-t, aki miközben újból és újból meghal, idegesítő műmájerből önfeláldozó hőssé nemesül. A holnap határát már ez jócskán kiemeli az átlagos popcornmozik tengeréből, de igazán emlékezetessé és végtelenszer újranézhetővé az teszi, hogy a káosz kellős közepén ott tündököl Emily Blunt.

Rita Vrataski (már a nevéből is sugárzik az őserő) parancsnokot alakítja, aki a Földet megszálló lények elleni harc egyik vezéralakja. Rengeteget edzett, komolyan vette a szerepét, mégis leplezetlenül jól szórakozik azon, hogy egy olyan filmben játszik, ami az Idétlen időkig, a Ryan közlegény megmentése és A függetlenség napja szkriptjeinek összekeveréséből jött létre. Sosem volt ennyire acélos és kemény, a film legtöbbet idézett, ikonikus jelentében két kinyújtott karján tartja meg az egész testét, de szerencsére drámai színészi képességeit is beleszövi a folyamatos pörgésben lévő akciófilmbe. A történet előrehaladtával a tökéletes katonának, aki kezdetben akár egy Terminátor is lehetne, felvillantja az érzelmi vetületeit is. (FB)


1. Sicario (2015)

Melyik Denis Villeneuve legjobb filmje? Rettenetesen nehéz kérdés, de nyomós érvek szólnak a Sicario mellett. Amennyire csak egy politikai thriller eszköztára ezt megengedi, átélhetővé teszi a drogháború testet és lelket felzabáló mocskát, az USA és Mexikó határrégiójának fojtogató paranoiáját. Ezt úgy éri el, hogy állandó bizonytalanságban és félelemben tart, hosszú kocsiutakra és még hosszabb gyaloglásokra küld el minket ellenséges területeken, még egy lövés sem dördült el, de a feszültség már gyakorlatilag elviselhetetlen. Roger Deakins képei sokszor olyanok, mintha a pokol sötétségébe ereszkednének le az emberi alakok, Jóhann Jóhannsson zenéje pedig mintha egy szörny gyomrából törne elő.

Ebben a kiismerhetetlen világban kell a nézőknek egy kalauz, őt alakítja Emily Blunt, aki FBI-ügynökként balga módon ott próbál értelmet találni, ahol nincs. Kezdetben megingathatatlan akcióhős, ő az, aki a tömegsírnak használt ház bejárásakor kiküldi a hányingerével küzdő ügynöktársát. Az már A holnap határából tudható volt, hogy nagyszerű választás a morális iránytűjéhez ragaszkodó, konok akcióhősnek, itt viszont még ambiciózusabb feladatot teljesít hibátlanul, ennek a karaktertípusnak a korlátaival szembesít.

Az átélt borzalmak hatására személyisége acélkeménynek hitt burkán egyre nagyobb repedések nyílnak, a kétségbeesés egyre nyilvánvalóbb, ezzel párhuzamosan egyre lehetetlenebb dilemmák elé állítják a földrajzi, egyúttal erkölcsi határátlépések. Bizonyosan értelemben kevésnek bizonyul a harchoz és elbukik, szánalmasan esendővé válik, de pont ezáltal képes megőrizni valamit az integritásából és emberségéből. Szívét-lelkét, minden porcikáját beleadta ebbe a megterhelő szerepbe, egyértelmű csúcspont a karrierjében ennek a szédítő ellentmondásnak az ábrázolása. (VD)

A toplistát Forró Boldizsár, Imre Lukács, Kovács Kata, Kristóf Álmos, Kriza Júlia, Sas Virág és Varga Dénes állította össze.