A kortárs amerikai film veterán kaméleonja ugyan sosem a kiszámíthatóságáról volt híres, de az idén tízéves Magic Mike még Steven Soderbergh kacskaringós pályáján is meglepő húzásnak számított. A férfi sztriptíz különös világa utólag persze gond nélkül odailleszthető a rendező népszerű műfaji köntösbe öltöztetett művész-allegóriái és kifordított zsánerjátékai közé. A színpadon vonagló tangás férfiak keserédes tablója 2012-ben egészen váratlanul robbant be, és nemcsak komoly kritikai- és közönségsikert aratott, de hamisítatlan popkulturális jelenséggé nemesedett.

A Magic Mike immár két folytatást és számos (köztük egy inkább feledésre érdemes magyar) másolatot ihletett, de ami talán beszédesebb, a tematikus klubok egy része a mai napig a film címével azonosítja a kínált élményeket. Ezért fogadhatjuk kissé kétkedve azt a címbéli ígéretet, hogy a most bemutatott Magic Mike utolsó tánca valóban le fogja zárni a történetet. A trilógiává bővült Mike-saga egyes darabjai mindenesetre izgalmas kontrasztban állnak egymással, különösen a Soderbergh által jegyzett első és harmadik etap.

Magic Mike utolsó tánca

A rendező szédítően heterogén filmográfiájában rendre előfordulnak a szélesebb közönséget akarva-akaratlanul eltaláló, hamisítatlan midcult darabok. A Magic Mike helye pontosan itt van, valahol a Mint a kámfor, a Fertőzés és az Ocean’s-trilógia között, miközben természetesen a tampai „férfi szórakoztatók” csillogó világa, hogy stílszerűek legyünk, minimum duplafenekű. A felszín egzotikus csillogása a mai napig tökéletesen szórakoztatja a közönséget, a hiphop lágyan masszírozó basszusaira izmos férfitestek kígyóznak az aláhulló dolláresőben. Aki viszont közelebbről is bepillant Soderberghék látványos kulisszái mögé, jóval összetettebb karakterdrámát kap. Egy empatikus látleletet a showbiznisz hamiskás látszatáról, illetve a nagy ambíciók és álmok keserű valóságáról.

Az első vetkőzés

A Magic Mike az eltelt évtizedben kifejezetten jól öregedett. Az agyonhasznált sztriptíz-közhely érzékeny megfordítása (itt férfiak élnek a testükből és próbálják kitalálni a nők vágyait) ma kifejezetten aktuális, az akkor trendi zenék vékony patinát kaptak, a táncok továbbra is látványosak. Soderberghék a film címével ellentétben nem is egy, hanem rögtön három főszereplőt és több karakteres mellékszereplőt árnyalnak sikerrel, miközben képesek a pénztárcákat célzó szórakoztatás és az alkotói önmegvalósítás kínzó ellentmondásait megvillantani. Soderbergh bravúrja, hogy miközben megértő és empatikus a szereplőivel, a helyzetük kilátástalanságát és ürességét is hatásosan megmutatja.

Mindezt elsősorban azzal éri el, hogy a három előtérbe tolt karaktert három lehetséges stációként helyezi egymás mellé, majd fokozatosan eltér a szokásos hollywoodi dramaturgiától. A film eleje még klasszikus expozíció, a néző egy kezdő táncos szemén keresztül nyer bebocsátást ebbe a különös mikrovilágba. Adam (Alex Pettyfer) amolyan „white trash bro”, aki a véletlenül megtalált sztriptízben ismeri fel útját, ami számára elsősorban pénzt, nőket és némi hírnevet jelent. A fiatal fiút a húsz évvel idősebb rutinos Dallas (Matthew McConaughey pályafutása egyik legjobb, legönkritikusabb alakítása) ellenpontozza. Ő már csak néha lép színpadra és inkább vezeti a csapatot, ennyiben tehát ő az elérhető cél, a dörzsölt vén róka, aki uralja a terepet és a legtöbb pénzt szakítja.

Magic Mike

E két karakter között pedig ott a címszereplő Mike (Channing Tatum karrierje meghatározó szerepében), aki tehetséges táncos, mégis valami többről, valami másról álmodik. Soderberghék kezdetben amolyan jóságos mentor-figuraként mutatják Adam mellett és szembeállítják Dallas ravasz impresszáriójával, de a három férfit nagyjából ugyanolyan mélységben látjuk. A film a játékidő nagyjából felétől azonban finoman nézőpontot vált és egyre inkább arra fókuszál, miként döbben rá Mike arra, mennyire üres a nonstop tengerparti bulikkal, nőkkel és drogokkal fűszerezett világa. Amit egyébként olyan különös fényekbe burkolva látunk, mintha a kamerán folyamatosan egy képzeletbeli napszemüveg lenne.

Ha a különféle táncokat és színpadi produkciókat nem számítjuk, a Magic Mike valójában meglepően eseménytelen film. A cselekmény nagyjából három hónapot ölel fel, ami alatt Adam táncolni kezd és elindul a lejtőn, Dallas nagyobb helyre költöztetné a cirkuszt, Mike pedig kénytelen szembenézni azzal, ha hű akar maradni az álmaihoz, ideje tovább lépnie. A férfi dilemmája, hogy miközben szeret ebben a falkában lenni és élvezi a színpad jelentette figyelmet, nem akarja úgy végezni, mint Dallas. Mindezt azonban a film nem holmi drámai csúcspontokkal vagy látványos rádöbbenésekkel mutatja meg, hanem szépen kiüresíti a főszereplő addig vonzónak tűnő világát.

Magic Mike

Talán nem kell elvetemült filmelemzőnek lennünk ahhoz, hogy mindebben az örök és egyetemes nagy alkotói dilemmára ismerhessünk. Biztos bevételt és hírnevet garantáló szórakoztatás vagy öntörvényű művészi szabadság? Az alkotók nem is rejtik el túlzottan az allegóriát, hiszen a testéből élő Mike a közönségkényeztető tánc helyett inkább szép kézműves bútorokat csinálna, amik nem esnek úgy szét, mint a gyártósori darabok.

Soderbergh gyakran nyúl hasonló példákhoz, nála a rablásokra összeálló csapatok is amolyan összetartó stábként működve verik át a pénzes nagyokat, de a férfi sztriptíz és Hollywood közé kirakott finom egyenlőségjel jóval ironikusabb. A Magic Mike esetében ráadásul egy kifejezetten rafinált antiklimatikus befejezést választ, Mike ugyanis az egyik show előtt némileg váratlanul és gyakorlatilag észrevétlenül sétál ki egy talán jobb életbe.

Aranytangás hakni

A közönség nagy része persze nem erre, hanem a kvázi családként működő társulat látványos vetkőzéseire rezonált. A két évvel később érkező folytatás nyilván az ő pénztárcájukat célozta, a Magic Mike XXL éppen ezért gyökeresen felborítja az első rész kényes egyensúlyát, sajnos nem a jó értelemben. Bár a filmet ugyanúgy Reid Carolin írta, de már nem Soderbergh, hanem a visszatérő producer-partnere, Gregory Jacobs rendezte, akinek mintha egy-két agyonbeszélt feminista üzeneten és a csapattá válás fontosságán túl nem sok mondanivalója lenne erről a világról és ezekről a karakterekről.

Magic Mike XXL 

Igen beszédes, hogy a történetből hiányzik Adam és Dallas karaktere, illetve az egész sztori úgy indul, hogy Mike az előző rész fináléját felülírva az egykori csapat csábításának engedve elindul egy utolsó nagy haknira, ahol mindenki megvalósíthatja önmagát. Az erőltetett alapötlet egyetlen pozitív hozadéka a road movie hálás műfaja, amit azonban nagyjából fél óra után egyszerűen elkaszálnak az alkotók, majd hőseinket előbb egy afro-amerikai női klubba, aztán egy elhanyagolt fehér feleségekkel teli házba küldik. Ezeken a helyszíneken aztán mindenki többször hangosan kimondja, a férfi sztriptíz valójában feminista lélekgyógyászat, hiszen odafigyel a nők igényeire.

A legnagyobb baj ezekkel a kimódolt etapokkal nem is a fájóan direkt hatásvadászat és a félreértett önirónia, hanem a karakterek elrajzolása és az előadott táncok burjánzása. Míg a film elején a spontán bolti produkció önmagában is ikonikus és emlékezetes, a teljességgel félreértett fokozás jegyében vészesen túltengő későbbi fellépések egyre unalmasabbak és röhejesebbek. Így fordulhat elő az a csúnya öngól, hogy a szereplők totális kibontakozását ígérő végső nagy színpadi show húsz perce nem szexi és katartikus, hanem hervasztóan fárasztó.

Ez az utolsó ruhadarab?

Az előzmények fenti bővebb áttekintése már csak azért is fontos, mert a Magic Mike utolsó tánca igazán csak az első két rész ismeretében állhat össze. Maga a történet (az író ismét Reid Carolin) persze önállóan is megálló kerek egész, csak épp totálisan sántít, ha nem értjük Mike évtizedes sorsdrámáját. Ezúttal ugyanis egy még inkább lecsupaszított, jóval direktebb allegóriát kapunk a művészi ambíciók súlyáról, miközben az önreflektív szerzői kommentár is vaskosabb, mint korábban. Közben sajnos azonban a második rész árnya is ott kísért a központi szállal rosszul keveredő, önmagukban viszont kevésbé izgalmas színpadi produkciókban.

A Magic Mike utolsó tánca annyiban mindenképp kissé skizofrén, hogy miközben minden eddiginél látványosabb és nagyobb férfisztriptízt kíván elénk tárni, még tovább redukálja a szereplőket. Innen ugyanis már az XXL csapata is hiányzik, a színpadon jelenlévők közül egyedül Mike lelkébe látunk bele, a többiek kvázi dekoratív statiszták. Így aztán hiába az elsöprő koreográfia, hiába a sok-sok szépfiú, a pulzust igazán csak azok a táncok dobogtatják meg, ebben pedig a címszereplő is érintett. Mindezekkel szemben azonban az első rész tudatosan feje tetejére állított öröksége nagyon is jól működik. Ha az első rész amolyan lassan égő keserédes egzisztencialista melodráma, a harmadik ennek a fonákja filmszerűen mesés fordulatokkal, bohózatos humorral és egészséges öniróniával.

Magic Mike utolsó tánca

A történet elején Mike elveszett lélek, félrement kapcsolatokkal, kiégett álmokkal. A férfi épp egy pult mögött váltja aprópénzre a sármját, ám épp emiatt figyelhet fel rá Max, egy nagyon gazdag potentát unatkozó felesége. Az elhanyagolt nő kér egy táncot, Mike persze újra megvillan, így aztán nemcsak Max ágyában, de hamarosan a magánrepülőjén találja magát, útban Londonba. A nő ugyanis, a férje afféle bosszantásaként, egy patinás színház rendezőjének nevezi ki a férfit és arra kéri, egy hónap alatt egy klasszikus darabból faragjanak minőségi vetkőzős-táncos showt.

Ha nagyon cinikusak akarnánk lenni, a Magic Mike utolsó tánca létezését tekinthetnénk puszta promóciónak, hiszen a való életben Channing Tatum épp egy általa összerakott nagy színpadi produkcióval (Magic Mike Live) turnézik. A film finoman szólva is hihetetlen premisszája mögött azonban hamar felsejlenek azok a műfaji és dramaturgiai összetevők, amelyek annyira izgathatták Soderberghet, hogy bevállalta a harmadik rész levezénylését. Mike és Max különös románca ugyanis a screwball legszebb hagyományait követi, illetve amolyan ironikus tréfaként a máskor sokat korholt producer-rendező szimbiózis igen sajátos kifordítását jelenti.

A nagyon gazdag és impulzív latin nő és a sokat látott táncos-bútorasztalos bimbódzó románca óramű pontossággal működik, kezdve a pergő verbális adok-kapoktól az ízlés- és osztálykülönbségek helyzetkomikumán át a kötelező esős vallomásig. Soderberghék még azt is meglépik, hogy a műfaj letűnt aranykorát megidézve egy koravén tinédzserlányt és egy markáns jellemű inast is bedobnak közéjük. London nemcsak ez utóbbi figurát validálja, de Florida tökéletes ellenpontját jelenti, Mike ezért sokáig idegenül botladozhat ebben a számára teljesen ismeretlen környezetben. Channing Tatum talán még sohasem volt ennyire meggyőző, ráadásul remek párost alkotnak Salma Hayek hol tökéletesen gyermeki, hol végzet asszonyára emlékeztető hősnőjével.

 

A Magic Mike utolsó tánca ennyiben klasszikus vonalvezetésű vitriolos komédia a szofisztikált világba csöppenő egyszerű srácról, aki a szívét követve végül elnyeri a nőt és a dicsőséget. Az alkotók azonban ezúttal is jóval direktebbek, hiszen a címszereplő lenézett kommersz művészetét rögtön egy hírneves londoni színházban keltheti új életre. Ha az első részben még választania kellett a szórakoztatás és az önkifejezés között, most amolyan népmesei lehetőségként a szórakoztatásból faraghat végre őszinte művészetet, hála a (a szó kettős értelmében is) szerető producer végtelen erőforrásainak.

Van abban valami mélyen ironikus, hogy Mike ezúttal már nem is tudja, mik is tulajdonképp az álmai. A férfi sokáig szkeptikusan és passzívan fogadja a szembejövő lehetőséget, hiszen nincsenek illúziói. Míg az első részben a tangájába dugott egydollárosokból próbálta összeszedni a pénzt az asztalosműhelyre, most, amikor már nem is akarja, az egyetlen nő nemcsak hisz benne, de mindent a lábai elé helyez. Sőt, még végig is lökdösi őt az alkotás rögös útján, de a létrejött darab amolyan melléktermék csupán. Hogy mindebből pontosan mi olvasható ki Soderbergh épp aktuális alkotói önmeghatározását illetően, annak eldöntését inkább az utókorra bíznám. A Magic Mike utolsó tánca karmikus meséje viszont, bármennyire is légből kapott és döcögős itt-ott, nemcsak pimasz lezárása egy trilógiának, de garantáltan mosolyt csal a címszereplőért szorító néző arcára.