Az órák, melyek napokká duzzadtak a filmnézés során, egy csomó nehezen megválaszolható kérdést provokáltak bennem:
- képesek-e tükrözni a filmek annak a társadalomnak az életét, amelyben élünk?
- képesek-e a remélt közönség figyelmét, érdeklődését, ne adj isten toleranciáját kivívni;
- hiteles-e az a gondolatsor, a jelenségcsoportok bemutatása, amelyre az alkotó vállalkozik;
- mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, avagy az alkotó kellő alázattal mutatja-e be a választott jelenséget, vagy „küldetéses” mániájával erőszakot tesz a választott témán;
- az a filmnyelv, illetve mozgóképi struktúra, amit „beszélünk”, érzékeny-e, kultúrált-e, „trendi”-e ahhoz, hogy szegény nézőt hosszú percekre a vászon (monitor) elé ültessük;
- és legfőbbképpen: itt van a szinte definiálhatatlan, ezernyi interpretáció által kisajátítható és manipulálható „igazság és hitelesség” kérdése.
Mint olyan ember, aki néha abban a kegyben részesül, hogy filmet csinálhat, magam is folyamatosan a fentiekben sorolt kérdések szorításában élek. Bár tudnám a helyes választ, bár biztos lehetnék abban, hogy képes vagyok érvényes gondolatokat megfogalmazni... Ezzel szemben az embernek csak annyi marad, amit néhai tanárunk, Máriássy Félix mondott minden filmes megbeszélés végén: „Uram, ön döf!” Akkor is, most is keresgéltem ebben a metafórában azt a lehetőséget, hogy egyértelmű mondattá szelidítsem, mert akkor talán közelebb kerülök (kerülünk) a világ gondjait megoldó filmművészet egyéb iránt nyilvánvalóan beteges víziójához.
Mielőtt túlzottan felkorbácsolnám a szegény olvasó indulatait – aki körmét rágva emészti magát a dokumentarizmus nagy kérdésein, a helyes és hely-telen Kant-i morálfilozofiájának kérdésein – sietve le kell szögeznem, hogy nincs abszolút módszer, nincs abszolút eszme, a bölcsek köve még rejtve van, úgyhogy feltételezhetően jut elég mozgóképi kihívás az utánunk ka-merát fogó titánoknak.
Meg kell mondjam, nagy szerencsének tartom ezzel együtt, hogy láthattam ezeket a filmeket. Bármennyire véletlenszerű, de lehet érzékelni a szakmai tendenciákat, gondokat, és talán azt is, hogy ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a magyar dokumentumfilm elemi része a magyar mozgóképi kultúrá-nak, hogy elképesztő értékeket hoznak létre az alkotók, és hogy a filmkészítésnek ez az iránya – módszere – nyelve pótolhatatlanul fontos a társa-dalom mentálhigiénéje, önismerete vonatkozásában. Valami olyan ez, mint boldogabb helyeken és boldogabb korokban a csoportterápia, mely a párbeszédről, toleranciáról és a problémamegoldás esélyeiről szól.
Nekem szinte kivétel nélkül erről a szándékról szólnak a dokumentumfilmek. Ahol nem, ott az alkotó (sic) számoljon el a maga lelkiismeretével, miként használja ezt a fantasztikus eszközt indulatok, gyűlöletek generálására. Azért nem írok konkrét nevet – nem csak személyes gyávaságból -, mert nem kívánok részese lenni még ily módon sem a gyűlöletkeltés akár-milyen generálásának... Ebben az ember nem vesz részt. Minden általánosítás, így ez is hemzseg a tévedésektől, a pontatlanság sokszor sértő elemeitől, attól, hogy az alkotókat, azokat az embereket, akik a korszak dokumentálását vállalják hátrányos társadalmi és gazdasági helyzetben, megsérti egy érzéketlen vélemény. Szeretném ezt elkerülni... szeretném, hogy ha bántó, amit mondok, csak akként értelmeződne, mint egy vita kiindulási pontja.
Megfigyelhetőek-e tendenciák, ne adj isten irányzatok? Látható-e ebben a hatalmas, kusza halmazban, hogy „...de van benne rendszer”? Vannak-e műhelyek, alkotói csoportok, mint annak idején a (történelmi távlat miatt egyre több nosztalgiával emlegetett) Balázs Béla Stúdióban, a Budapesti Iskola alkotóműhelyében volt egykoron. Stb., stb., stb.
Ami bizonyos, és kockázat nélkül állítható, az az, hogy a filmek szinte kizárólag az MMA kurátorainak „műhelymunkáját” reprezentálják, hiszen e filmek megszületésének szinte kizárólag az MMA a producere. Ez jó, mert esélyt, létet, viszonylagos biztonságot jelent a filmek megszületésénél. A nyelv börtönébe zárt „kiskultúráknál” a kultúra-finanszírozás létkérdése a közpénzekből történő támogatás – melynek vélhetően optimális formája a demokratikusan választott testületeken keresztüli elosztás. A valódi kérdés azonban a miként, a hogyan és a mennyit? Ennek a kérdéseit tanuljuk, elemezzük évek óta, és még mindig messze vagyunk az optimumtól. Nem szeretnék ál-igazságokat megfogalmazni e kérdésben, a megoldás a szakmai testületek munkájaként fogalmazódhat meg. Ami most is világos, az, ahogyan működnek a közpénzen fenntartott, kváziközszolgálati televíziók, elfogadhatatlan, mert néhány kompenzatív gesztuson túl nem támogatják a valódi műhelymunkát, a társadalmi kérdéseket elemző dokumentumfilmek megszületését és még kevésbé képernyőre kerülésüket, így tehát sem a fi-nanszírozásban, sem a társadalmi párbeszédben nem töltik be alapvető fel-adatukat. A megoldás persze árnyalt kompromisszumok megfogalmazását teszi szükségessé, de sajnos ebben a folyamatban a filmkészítők nem egyenrangú partnerek, nincsenek egy súlycsoportban a csoportérdekek és szimpla egyéni érdekérvényesítések mezején biztonsággal mozgó megren-delőkkel. Ez a helyzet - azt gondolom -, felértékeli az alkotók által életben tartott szakmai fórumok szerepét, és létkérdéssé teszi, hogy az MMA hoszszú távon támogassa a műhelyek dramaturgiai munkáját. Azt gondolom, hogy szükség van újból „feltalálni” a műhelytámogatáson belül az előkészítési és kísérleti keretek támogatását. Ennek köszönhetően született meg a magyar dokumentumfilmek ma már klasszikusnak mondható vonulata, horribile dictu: ebből születtek ma is érvényes filmek, ma is értéket jelentő műalkotások.
Az általam látott filmekben van néhány szép és érzékeny munka, amelyet csak tisztelni lehet, és őszintén szólva, irigyelni tudom az alkotókat. Kicsit zavarban vagyok, szabad-e a szemle zsűrijét megelőzően kiemelni akárkit is? (Nem mintha túlértékelném szerepemet, nem mintha túlértékelném leírt mondataimnak súlyát.) Ezzel együtt engedtessék meg, hogy néhányat meg-említsek, mely ízlésem, tapasztalataim és legfőképpen az emberi dolgok-ban való érzékenységem kapcsán hozzám közelállóak. A felsorolás termé-szetesen önkényes, egyetlen szabályszerűsége, hogy az alkotók abc-sorrendben követik egymást:
Forgács Péter: A fekete kutya – Történetek a spanyol polgárháborúból
Lenyűgöző az életművé gazdagodó forgácsi filozófia, az az érzékenység és tehetség, ahogy a mozgókép elemzése átalakul a történelem analízisévé és a filmben szereplők pszichoanalízisévé. Forgács már egy kicsit túl van a dokumentumfilm valóság-értelmezésének sokszor görcsös moralizálásán, és megteremtette a „mi lehetne, mi lehetett volna” gyakran megrendítő igazságát. Irigylem és tisztelem. Nincs szüksége önigazoló, hosszú dokumentumfilmezésekre, nincsenek „szolíd manipulációk”, megdumált szereplők. Minden akként dokumentált, ahogy fiktív – és hogy még egy hülye szóval éljek – featureré válik. Egy kicsit tovább fognak filmjeiről beszélni, mint az aktualitásban utazó kollégákéról. Neki ez a díja.
Mispál Attila: Pege Aladár – Pegenini
Nagyon szeretem Mispál Attila érzékenységét, alázatát, azt, ahogy egy tévéportré közhely formáiban is képes emberi pillanatokat teremteni.
Németh Gábor Péter: Végállomások
Igazi meglepetés volt számomra ez a film, az a döbbenetes és jóvátehetetlen tragédia, amiről a filmben szereplő emberek számot adnak. Amiért nagyon fontosnak érzem a filmet, az a türelem, ahogy az alkotó van annyira tisztességes, hogy hosszú másodperceket enged arra, hogy nézzem az arcokat, hogy keressem a tekintetekben a múltat, hogy érezzem a katatóniában a saját reménytelenségemet is. Szép film.
Papp Gábor Zsigmond: A menekülő egyetem
Zsiga talált valami hihetetlenül fontos lehetőséget arra, hogy filmjeiben, lassan mániákusan, kérdezze az apákat, nagyapákat az árulásokról, hűségről, becsületről. A történelemről. Az az igazság, hogy filmjei akármilyen hosszban, de nézhetőek, tisztességesek és fontosak. Azt hiszem, még az én gyerekeimnek is.
Seprődi Kiss Attila: Fischer István színhelyei
Minden percét élveztem a filmnek, minden pillanatát élveztem egy fantasztikus személyiségnek, aki az életéről, élete színhelyeiről mesél. Sok-sok évvel ezelőtt találkoztam Fischer Istvánnal, amikor Simó Sanyival Németországban csavarogtunk. Ez a film sok emléket előhozott, és egy olyan személyiséget ismerhettem meg általa, akinek szívesen adnék valamiféle „emberség-díjat”.
Szabó Ferenc: Drágim
Nagyon szép történet arról, hogy mit is jelent egy kis közösségben az öszszetartozás, mik azok a hajszálerek, amelyeken keresztül az emberek kapcsolódhatnak egymáshoz.
Szakály István: A fehér galamb
Hát elsősorban elfogult vagyok, Ámos Imre miatt, aki egyike azon rokonaimnak, akiket soha nem ismerhettem meg. Másfelől azonban ettől függetlenül is állíthatom, hogy egy nagyon szép, érzékeny film született, talán ha kicsit több benne a csönd, még hangosabbak lehettek volna a gondolatok.
Szalay Péter: Határeset
Kiváló film a korról, a világról, amelyben élünk, külön tanítanivaló a tisztessége, ahogy az emberek méltóságára, szereplőinek a lelkére tud figyelni.
Tóth Artin: Érintettek II.
Szép és kemény film, szép és becsületes gesztusokkal, és amit külön fontosnak érzek, az az, hogy nem tolakszik, nem szépeleg és nem csöpög a „húú, de megértem” hamis gesztusától. Az emberek a sorsuknak, és nem a kamerájának a kiszolgáltatottjai.
Varga Zsuzsanna: Szomszédok voltak
Bátor és nagyon érzékeny film, ahol a borzalom hétköznapiságát tudja elmondani a film készítője, ahol a kicsi árulásaink, a kicsi tehetetlenségeink súlytalannak tűnő gesztusaiból épül fel a borzalom totalitása.
Wilt Pál: A másik Csepel
Az jó, hogy Pali tud úgy filmet csinálni, hogy mintaértékű a tisztelete megszólaló szereplőivel szemben, és az is jó, hogy mint a Nagy Generáció tagja, arra is mintát ad, hogy nem kell a gondolatokat politikai haszonszer-zéssé konvertálni.
Yale Strom: Egy ember Munkácsról – Jávori Ferenc portréja – Élveztem a film minden pillanatának humanitását, élveztem Jávori Fegya ember-ségét, és azt a klasszikus, intelligens és pontos filmnyelvi eszközöket hasz-náló kultúráltságot, amit a film képvisel.
Zderek Valenta, Vaslav Propokovic: Szajber-történet
Hát dobtam egy hátast! Film, aminek lelke, humora van, ahol az ember annyira bírná, ha neki is lenne egy saját, különbejáratú, külön fejhető „kis-tehénkéje”. Ez lehetne a kéje... (oh, bocsánat).
Nincs mit összegeznem, mert ezek csak fésületlenül megfogalmazott gon-dolatok. Tanulságai persze vannak ennek a történetnek is:
- Meggyőződésem, hogy szükség van dramaturgiai műhelyekre.
- Szükség van a pályázati formák, lehetőségek kibővítésére, mely ebben a halálosan veszedelmes műfajban vagy módszertanban, amit a dokumen-tumfilm jelent, segít az előkészítésben, az anyaggyűjtésben és az előforga-tásban. Ez garanciája lehet a gyors alkotói reagálásnak és az átgondolt filmépítkezésnek egyaránt.
- Fontos, hogy a különböző filmstílusok kategóriája még átgondoltabb le-gyen.
- Fontos, hogy különbséget lehessen tenni a filmszemle zsűrizése során a különböző filmnyelvi fogalmazások között. Nem lehet összehasonlítani té-vés portrékat dokumentumfilmekkel. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy mindegyiknek meg kell jelennie a szakma egyetlen mustráján.
- Ki kéne találni, hogy ebben a hatalmas dokumentumfilm-termésben - me-lyet még érdemes bővíteni - nem lehet-e az előzsűrizést, avagy valami ha-sonlót már jóval korábban megkezdeni. Ez persze nem a versenyről, hanem a jelenlétről szólna inkább. (Coubertin báró).
És még egy gondolat befejezésül. A filmek összességében nagyon sok fon-tos és értékes gondolatokat fogalmaznak meg. Anélkül, hogy remekművek alkotására szólítanám föl kollegáimat - mint azt a csalhatatlan Zsdanov tet-te -, azért azt el kell mondanom, hogy egyfelől hiányzott az un. ismert ne-vek közül néhány alkotó, illetve csak egy-egy etűd erejéig képviseltette magát - Dárday, Gulyásék, Almási, Vészi, Csillag, Kőszegi, Székely, stb. -, mely bizonyára csak a véletlenek összjátéka folytán alakult így. Ez talán jó is, mert ez a szakma nagyon gazdag alkotói tartalékairól szól. Másrészt azonban azt is jelzi, hoigy mindaz, amit leírtam, csak egy pillanatfelvétel, mely csak ebben a momentumban és csak az én dioptriás, cilinderes szem-üvegemen keresztül érvényes. Mindegy. A kérdések kérdések maradtak, a filmesek forgatnak, és talán a filmek eljutnak a közönségig is.
Szeretném ezt hinni.
