Miből indultatok ki az egyesület megalapításakor?
Józsa László: Alapvetően úgy gondoltuk, hogy a dokumentumfilmért, a saját filmjeink sorsáért Magyarországon mi magunk tudunk a legtöbbet tenni. Elhatároztuk, hogy a panaszkultúrával szembemenve inkább a kezünkbe vesszük a sorsunkat, teszünk azért, hogy a dokumentumfilmek megfelelő környezetben készülhessenek és együtt tudjuk építeni a műfaj imidzsét. Egy olyan új szervezetet alapítottunk meg, aminek nem csak egy-egy szakosztály a része, hanem az egész dokumentumfilmes világot próbálja összefogni. Bejegyzés szerint érdekvédelmi szervezet, de a szakma egészét próbáljuk képviselni. Ez persze egy nagyon széles érdekháló.
Ez azért is szokatlan, mert általában a hasonló szervezetek a filmszakmán belül is konkrét tevékenységi körre épülnek. Például különálló egyesülete van az operatőröknek vagy a játékfilmrendezőknek.
J.L.: Mi szeretnénk becsatornázni mindazt az energiát, ami az iparban külön-külön létezik. Abban hiszünk, hogy ez a szervezet elég erős lehet, hogy kihozza belőle a maximumot.
Tuza-Ritter Bernadett és Józsa László (fotó: Pozsonyi Janka)
Lehet hatékony érdekképviseletet folytatni, ha ennyire szélesre tárjátok az ajtót? Mi történik mondjuk, ha a tagságon belül egy rendező és a producere között van ellentét?
J.L.: Azért a dokumentumfilmes szakmára ez kevésbé jellemző. Inkább olyan, mintha minden dokumentumfilmes egy kicsit szektás lenne, mind ugyanahhoz a kultuszhoz tartoznánk. Mert hasonló lelkületet kíván meg, hogy az ember ennyi időt és energiát, nemritkán éveket szánjon rá egy film elkészítésére. Nyilván előfordulhatnak súrlódási helyzetek, de ezek elsősorban nem a stábtagok között szoktak kialakulni.
Zurbó Dorottya: A dokumentumfilm-készítésben sokszor elmosódnak a szerepek. Gyakran valaki egy személyben producer és rendező, vagy egyszerre forgat és vág. Ez a fajta átjárás ismérve a szakmának. Az egyesület tevékenységéhez - közönségépítés vagy a dokumentumfilm népszerűsítése - pedig szükségünk van más szakmabeliekre, forgalmazókra, fesztiválszervezőkre, vagy akár kritikusokra is. A heterogenitás jó, mert közös érdekünk, hogy mindannyian tudjunk a dokumentumfilmekkel foglalkozni.
Dér Asia: Hozzátartozik az is, hogy sok szervezet nagyon hamar kifullad, talán pont azért, mert mindenki külön-külön próbál küzdeni. Nálunk mindenki egy-egy részfeladatot vállalhat és becsatlakozhat különböző munkacsoportokba, de az ebből származó öröm viszont közös, ami rengeteg energiát ad. A dokumentumfilmezés magányosabb szakma, mint a játékfilm, ahol egy stáb akár 60 főből is állhat. Sokszor egymagunkban dolgozunk évekig, és az egyesület ezen is segíthet. Így érezzük: együtt vagyunk, sokan vagyunk és ugyanazt akarjuk.
Z.D.: Ráadásul a filmmel való munka nem ér véget azzal, hogy elkészül a picture lock, az igazi kihívás csak ezután indul. El kell juttatni a filmet a közönséghez, láthatóvá és szerethetővé kell tenni a dokumentumfilmet és ezt csak közösen tudjuk megvalósítani, jól felépített, izgalmas kampányokkal. Az egyesület egy platform, ahol a különböző szakmák is együtt tudnak gondolkodni azon, hogyan lehet sikeres a műfaj.
Zurbó Dorottya és Dér Asia (fotó: Pozsonyi Janka)
Hosszútávon mik a legfőbb célkitűzéseitek?
J.L.: Hogy 10 év múlva olyan rendszer, finanszírozási szervek és értő közönség legyen itthon is, mint amilyet mondjuk a dán filmiparban látni. Rengeteg működő európai modell van előttünk példaként, amiket az elmúlt éveken különböző fesztiválokon, filmfejlesztő és utómunka fórumon láttunk. Tudjuk, hova kellene eljutni.
Mivel kezditek a munkát? Mi, az amit legsürgősebben orvosolni kéne a szakmában?
J.L.: Ebben a fázisban erőforrás-felmérés folyik, elkezdtük felvenni a kapcsolatot finanszírozókkal, forgalmazókkal és egyéb szervezetekkel. Fontos, hogy minél több embert próbáljunk meg bevonni ebbe a munkába. Létrehoztunk egy folyamatosan bővülő adatbázist, amiben összegyűjtjük az egyesület tagjainak eddigi eredményeit, a filmek nézőszámait, fesztiválmegjelenéseit, díjait, külföldi forgalmazási eredményeit.
Van egy produceri munkacsoportunk, amely megpróbál kidolgozni egy javaslatot arra, hogy milyen támogatási környezet lenne alkalmas a dokumentumfilm-készítők és forgalmazók számára itthon. Összetett munka, ahhoz, hogy ajánlást tudjunk tenni arra, mi lenne egy nemzetközi közönséget is vonzó dokumentumfilm ideális büdzséje, az operatőrök társaságával, a vágók egyesületével, az utómunka szakemberekkel és a forgalmazókkal is egyeztetünk kell.
D.A.: A dokumentumfilm ugyanolyan költségigényes műfaj, mint a játékfilm. Ha moziban szeretnénk bemutatni, akkor 5.1 hangot kell hozzá keverni, fényelni kell. A minőségi, mozi forgalmazásra szánt dokumentumfilmnek hasonló utómunka igényei vannak, mint egy játékfilmnek és általában az utómunka stúdiók bérleti díja sem különbözik műfajonként. Ezért probléma, hogy a kevesebb költségvetésből készülő dokumentumfilmek utómunkájára nem mindig marad elegendő pénz. Szeretnénk a dokumentumfilmeken dolgozó szakemberekkel, mint például a vágókkal, hangmérnökökkel, fényelőkkel egyeztetni arról, hogyan tudna ideálisabban működni a rendszer, hogy ne szívességből készüljenek minőségi filmek. Ezt szeretnénk kommunikálni a döntéshozók felé, hogy a pályázati rendszer megkönnyítse és segítse a munkánkat.
(fotó: Pozsonyi Janka)
Hogyan fognak működni ezek a munkacsoportok?
Z.D.: Szeretnénk, ha önszerveződően alakulnának az egyesületen belül. Olyan részfeladatok köré csoportosulva, mint a szakmai programok, a masterclassok szervezése, vagy a nézők felé történő kommunikáció, vetítésekkel és az online felületeken. Szeretnénk, ha a produceri munkacsoporton kívül szakmai kutatómunka is folyna, ami gyűjti és regisztrálja a filmek fesztiválszerepléseit, sikereit és nézőszámat. Fontosnak tartjuk, hogy a magyar dokumentumfilmet becsatornázzuk a külföldi szakmai vérkeringésbe, koprodukciós partnerek és a fesztiválokon történő reprezentáció révén, ehhez is szükségünk van egy munkacsoportra.
D.A.: Ami persze aktív tagokat feltételez. Mi öten, önként, szabadidőnkben nem tudunk mindent megvalósítani. Fontosnak tartjuk, hogy ezeket a feladatokat, célokat együtt, közös erőből érjük el.
Az utóbbi években azt lehet látni, hogy a magyar dokumentumfilmek, köztük a ti munkáitok is, rangos nemzetközi fesztiválokon mutatkoznak be, ahol halmozzák a díjakat. Hogy látjátok, ehhez képest itthon el tudnak jutni megfelelően a nézőkhöz?
Z.D.: Az elmúlt egy-két évben néhány lelkes forgalmazó cégnek köszönhetően volt egyfajta fellendülés, eljutottak dokumentumfilmek a művészmozikba, ami nagyon jó eredmény. Ám gyakran csak a délutáni műsorsávban mutatták be őket, mert az esti műsorsávot továbbra is a könnyedebb, szórakoztató filmeknek tartják fent. Így a dolgozó közönségréteg nehezen láthatja őket. A vidéki mozikba is nagyon ritkán jutnak el dokumentumfilmek.
Jellemzőbb, hogy exkluzív eseményeken, fesztiválokon, lehet elcsípni őket, mint például a BIDF és a Verzió. Ám ezek egyszeri vetítési alkalmak. A tévés bemutatás lehetősége is nagyon lecsökkent. Ezeken és néhány filmklub vetítésen kívül, láthatatlanok ezek a filmek. Mi is sokszor kapunk olyan kérdéseket, akár a filmjeink Facebook-oldalán, hogy hol lehet őket megnézni, elérhetők-e DVD-n, meg lehet-e őket venni? Nagyon nehéz dokumentumfilmeket forgalmazni, nyilván jelentős marketingtevékenység kell hozzá, hogy egyáltalán eljusson a hírük a nézőkhöz. Ezért lenne szükség egy VOD-platformra, ahol könnyen megnézhetik őket az emberek.
J.L.: Mi, az elnökségen belül annyiban szerencsések vagyunk, hogy a mozifilmjeink 2 és 10 ezer közötti nézőszámot produkáltak, ami a hazai nagyjátékfilmekhez képest azért nem a lista legalja. És mindegyik mögött van legalább még egyszer ennyi néző, akik művelődési házakban, filmklubokban, jótékonysági eseményeken látják őket. Ott vannak viszont a televíziós vagy rövid dokumentumfilmek, amik ugyanolyan fontosak, de ezeknek az alkotói nehezebb helyzetben vannak. Elkészülnek vele, egyszer leadja a tévé, de ezt nem nevezném forgalmazásnak. Mi ugyanúgy képviseljük őket, és próbáljuk abba az irányba terelni őket, hogy egy idő után tegyék fel őket internetre, mert ott fognak rátalálni a nézők.
A MADOKE elnöksége Oláh Katával immár teljes létszámban a BIDF színpadán (fotó: BIDF)
A dokumentumfilmek támogatási rendszere a tévés pályázatok Nemzeti Filmintézetbe történő beolvadásával átalakul. Van lehetőségetek szakmai konzultációra?
J.L: A szakmai konzultáció megindult. Az viszont még kérdés, hogy ennek mik lesznek a pontos keretei. De fontos cél, hogy a dokumentumfilm ne legyen beskatulyázva. A forgalmazás ma már nagyon széles spektrumon történik, aminek ugyanúgy része a tévé, a mozi és az internet, és ezeknek szervesen együtt kell működniük, minden elemének egymást kell segítenie. Ilyen összetett gondolkodás egyelőre nincs a rendszerben, ezt látom a legnagyobb problémának.
D.A.: Azért fontos számunkra a kutatómunka, hogy megnézzük, hogy Nyugaton és Kelet-Közép Európában hogyan működnek a támogatási rendszerek, amelyek a dokumentumfilmek gyártásából, bemutatásából és forgalmazásából állnak össze. A cseheknek, a szlovákoknak és a szerbeknek nagyon hasonló lehetőségeik vannak, érdemes megnézni, hogy mi működik náluk jól, egy szakmai konzultáción pedig bemutatni a pozitív modelleket.
Hogyan látjátok az itthoni dokumentumfilmes képzés szerepét a nemzetközi sikerekben? Mi az, ami ilyen jól működik benne?
Z.D.: Megfigyelhető itthon egyfajta tendenciaszerű változás a dokumentumfilmes elbeszélésmódban. Frissebb, személyesebb, formabontóbb, kísérletezőbb filmek születnek, amik a film formanyelvi eszközeit használva ugyanolyan katartikus élményt tudnak kiváltani, mint a játékfilmek. Az új generáció filmjeit, amelyek bekerülnek a fesztiválokra, és vonzzák a külföldi közönséget, jellemzi ez az elbeszélésmódbeli fordulat, amit nagyon általánosan narratív vagy kreatív dokumentumfilmnek hívunk.
A Színház-és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilmes képzésein (DOKMA és DocNomads) ezt lehet elsajátítani. Ráadásul a DocNomads Joint Master program keretein belül rengeteg külföldi alkotó és producer érkezik mesterkurzust tartani a diákoknak, maga a képzés is 2 külföldi egyetemmel (Lusófona, Portugália; LUCA School of Arts, Belgium) közös partnerségben történik. A hallgatók már az egyetemi évek alatt megismerik, miként működik a nemzetközi piac, hiszen fesztiválokat és pitching fórumokat látogatnak. Arra törekszünk ezeken a képzéseken, hogy minél inkább felkészítsük őket arra, hogyan tudnak majd érvényesülni a filmterveikkel nemcsak a hazai, de a nemzetközi fórumokon is.
D.A.: Fontos fordulat volt, hogy 2012-ben Almási Tamás és a Kékesi Attila vezetésével elindult a dokumentumfilmes képzés, ezzel párhuzamosan a nemzetközi osztály, a DocNomads is. Abszolút látszik az eredmény, most például a doktori iskolában hatan is foglalkozunk dokumentumfilmekkel. Nagyon izgalmas és releváns kutatási területe van mindenkinek, ez is hozzájárulhat, hogy 10 év múlva ne legyen olyan messze a dán példa.
J.L.: Almási Tamás egy ikonikus figura, sok szempontból az ő generációja rakta le az alapjait annak, amit most csinálunk, tehát van kontinuitás. Én nem jártam erre az egyetemre, de kívülről nézve nagyon pozitív meglepetés, hogy a diákok már az egyetem alatt nemzetközi szinten vannak, nemzetközi piacon értelmezhető, mozi hosszúságú alkotásokat készítenek. Amikor én elkezdtem dokumentumfilmekkel foglalkozni, több évig nem is gondolkodtam ilyen hosszú formátumon, mert akkora büdzsé, akkora energiabefektetés kellett volna hozzá, hogy nem is lehetett látni a célvonalat.
(fotó: BIDF)
Van olyan oldala a képzésnek, ami mégis fejlesztésre szorul?
J.L.: Az egy dolog, hogy van az oktatás az egyetemen, viszont szükség van olyan platformra is, ahol át tudjuk adni azokat a tapasztalatokat a kollégáknak, amiket a nemzetközi színtéren volt szerencsénk megszerezni. Ha összeadjuk, hogy hány nemzetközi fórumon jártunk az elmúlt öt évben, akkor egy 100 körüli szám jön ki. Azt is ki kell mondani, hogy bizonyos szempontból a döntéshozók is hátrányban vannak.
Mi ott vagyunk a készülő filmjeinkkel Thesszalonikiben, Zágrábban, Triesztben,a HotDocson vagy az IDFÁ-n, ahol az európai közszolgálati és kereskedelmi tévék dokumentumfilmes műsorszerkesztői ülnek, és figyelik, hogy mi lesz majd a legjobb, amit majd műsorra fognak tűzni. Nagyon fontos lenne, hogy hazai döntnökök, filmes szakemberek is látogassák ezeket a külföldi fórumokat, így lehet csak lépést tartani a nemzetközi trendekkel. És ugyanúgy a közönséget is rá szeretnénk ébreszteni arra, hogy amit sokan a dokumentumfilmekről gondolnak – csak az ismeretterjesztésről szól, unalmas beszélő fejeket kell bámulni – már a múlté.
Az egyesület indulásával kampányt is indítottatok, aminek során ingyen elérhetővé tettetek 5+1 magyar dokumentumfilmet egy héten át. Milyen szempontok alapján választottátok ki a filmeket? Milyen reakciókat kaptatok eddig a közönség részéről?
J.L: Első körben az egyesületünk alapítói, első tagjai ajánlották fel a filmjeiket. Akkor még csak 20-an voltunk. Az első 5+1 filmes akciót egy hétre, február 3. és 9. közöttre hirdettük meg. A filmeket a www.madoke.hu oldalon tettük elérhetővé. Az akció annyira sikeresen indult, hogy első nap nem is bírta a szerverünk a sok érdeklődőt kiszolgálni. Viccet félretéve felülmúlta az érdeklődés a várakozásainkat. Két nap után 13 ezer néző kattintott a filmekre és jóval nagyobb lenne ez a szám, ha nem csak Magyarországon lennének elérhetőek a filmek.
Az is fontos, hogy mostanra száznál is több egyesületi tagunk van, akiktől szintén jött felajánlás, így készülünk már a következő akció filmjeivel. Reményeink szerint nem csak friss és egész estés filmeket lehet majd látni a MADOKE jóvoltából. A mostanihoz hasonlóan rövidebb és klasszikusabb filmekkel is készülünk. Az online akciót, a BIDF, vagy a Verzión kígyózó sorokat nézve, erőt ad az, hogy ilyen sokan kíváncsiak a magyar dokumentumfilmekre, hogy van közönség, csak a jól járható utakat kell megtalálnunk az alkotók, döntnökök és a közönség között.
