Céline Sciamma író-rendezõnõ elsõ egészestés filmje a kamaszkor meghatározó pillanatát, a nemi érdeklõdés feléledését és a szexuális tapasztalatszerzés elsõ momentumait igyekszik feltárni. Tizenöt éves hõseinek nõvé érése és nemi orientációja egy parttalanul csordogáló, eseménytelen nyári szünet alatt bontakozik ki, mikor is Párizs egyik külvárosának uszodájában összegabalyodnak a három lány – a testileg kevéssé fejlett, visszafogott Marie, a kissé elhízott, naiv Anne és a nõiességét már tudatosan kamatoztató, csinos Floriane – szerelmi kapcsolatai.
 |
| Az öltözők intim közelségbe hozzák a fiatal, ruhátlan testeket |
A vágyak eddig még ismeretlen, kétséges utakra vezetnek, az elsõ élmények pedig inkább fájdalmasak, mint örömteliek – a Vízililiomok a testiségre való tinédzserkori rácsodálkozás filmje. Ez a tematika persze önmagában nem újdonság, sõt, a rendezõ több interjúban is önként vont párhuzamot a szintén kamaszkori szexualitást középpontba állító hollywoodi tinifilmekkel (Amerikai pite), ám a Vízililiomok fontos jellegzetessége, hogy kifejezetten nõi szemszögbõl, bizonyos részleteiben már-már feminista attitûddel közelít a problémához. Ennek ellenére ezt a markáns állásfoglalást nem hangsúlyozza túl a film – csak éppen a fiúk/férfiak vásznon való feltûnõen rövid idejû és nem túl kedvezõ színben való feltûnése révén idézi fel: a kamaszlányok nõvé serdülésében Sciamma történetében az ellenkezõ nem háttérszereplő csupán.
 |
| A testiségre való tinédzserkori rácsodálkozás filmje |
Ha már a lányok saját belsõ univerzumára koncentrál a film, logikus lépés, hogy a tinifilmek kötelezõ epizodistái, a felnõttek (akik általában a szülõk), itt teljesen hiányoznak. Sokat ad hozzá ez a motívum ahhoz, hogy a szereplõknek, noha még csak tizenévesek, minden érzése és megnyilvánulása kellõ jelentõséggel hasson: érzékelteti a felnõttkori (nemi) identitás kirajzolódásának elsõ, drámai pillanatait, amely fölött már megszûnik a szülõi fennhatóság. A felnõtt, nevelõi réteg hiánya ugyanakkor megvonja egy lényeges konfliktus lehetõségét is a filmtõl, pedig ebben – mármint nyílt konfrontációban – egyébként is szûkölködik az alkotás.
Ugyan a szereplõk viszonyai lehetõvé tennék, hogy hangos veszekedések, szakítások és kibékülések tarkítsák a cselekményt, a Vízililiomok mégis inkább visszafogott, szinte szótlan interakciókból épül fel. Ez azért észrevehetõen megnehezítette a kellõen határozott dramaturgiai ív kirajzolódását, így a film vége súlytalanná válik. Ennek ellenére a film mégsem fut zátonyra, hiszen a belső történések kifejezéséhez talált egy érzékletes hátteret – az uszodát, ahol az öltözõk intim közelségbe hozzák a fiatal, ruhátlan testeket, ahol a víz és a pára jelenléte ingerli az érzékszerveket és ahol szinkronúszás, ezt a rendkívül attraktív, esztétikumra építõ sport adja meg az együttlét apropóját. Ezt a közeget a film mértéktartó képi stilizálással emeli elvontabb szintre, s szerencsére ennél még többet hagy a szereplõk testbeszédére, arcjátékára, amit a fiatal színésznõk legtöbbször sikerrel oldanak meg.
A Vízililiomok, habár „elsőfilm”, kétség kívül elkerüli azt a buktatót, hogy túl sokat akarna magába sűríteni, hogy „mindent” el akarna mondani egy szuszra. Nagyon szorosan követi a központi tematikát (szexuális nagykorúvá válás) és minden mellékszálat kerül, így zárt, beszűkült világot teremt, ahol csak olyan motívum jelenhet meg, amely nem téríti el a cselekményt más irányba. Ebbõl azonban furcsa módon nem következik telítettség, vagy akár szexuális túlfűtöttség (hiába vannak a filmben a tizennyolcas karikára okot adó képsorok is), hanem épp ellenkezőleg, inkább olyan érzésünk van, mintha kicsit levegõs lenne a matéria – legyen ez akár érzelmi töltet, motiváció, vagy akár dialógus. Ezzel ellentétben egy másik „elsőfilmes” vonás viszont jelen van a filmben, nevezetesen az, hogy a rendezõ olyan témát választott, amely fiatal korából adódóan, s valószínűleg személyes élményeinek köszönhetően is közel áll hozzá: tinédzser lányok felnőtté válását dolgozza fel – s ez mindenképpen a Vízililiomok elõnyére válik.
