Legyen szó filmről vagy irodalomról, a horror a szórakoztató műfajok közül a legellentmondásosabb, ezért nem is csoda, hogy Noël Carroll amerikai művészetfilozófus egy egész kötetet szentelt annak, hogy felderítse működésének titkait. A témában mára alapvetésnek számító munkája (The Philosophy of Horror, or Paradoxes of the Heart, 1990) két fő kérdésre igyekszik magyarázattal szolgálni: egyrészt miért rettegünk valamitől, amiről tudjuk, hogy a való életben nem létezik, másrészt miért vonzanak minket a horror-történetek, ha egyszer félelmet és undort, tehát negatív érzelmi reakciókat keltenek bennünk?

Tegyük azért gyorsan hozzá, hogy a horrorfilm mint zsáner ennél szélesebb skálán képes befolyásolni a nézőt, lehetőséget kínálva az olyan, kevésbé “nemes” érzelmek büntetlen kiélésére is, mint például a morbid kíváncsiság, a napi betevő adrenalin-adag beszerzése vagy egyenesen a káröröm (mégis ki törne pálcát felettünk, ha ujjongunk, miközben Jason Voorhees aprópecsenyét hasít egy különösen idegesítő tinédzser-csapatból). Nem is beszélve a sokkal szégyenteljesebb örömökről, amelyekben a horror exploitation-nel határos, szadistább vonulata dagonyázik.

Carroll mindennek magyarázatára egy különálló érzés, az un. “art-horror”, azaz “művi-rettegés” fogalmát vezeti be, amelyet a nézőben a képzeletbeli szörny gondolata, valamint a történet szereplőinek a szörny megjelenésére adott reakciója tud létrehozni. Stílszerű tehát, hogy a fenti műre épülő A horror filozófiájához Lichter Péter és Máté Bori Frankenstein doktor módjára “vette kölcsön”, azaz kihantolta, laboratóriumában ízekre szedte, majd újra életre keltette a 80-as évek hollywoodi horrorjának egyik legjellegzetesebb rémalakját (pontosabban a Rémálom az Elm utcában franchise első két filmjének tekercseit). Freddy Krueger álombéli ámokfutásának felhasználása önmagában is kikacsintásként értelmezhető, hiszen a pizzapofájú sorozatgyilkos kiötlője, a legendás Wes Craven a leginkább önreflektív horroralkotók közé tartozik: képes volt saját népszerű sorozatát is röhögve élveboncolni (Wes Craven’s New Nightmare), majd a slasher-filmek íratlan szabályainak kifigurázásával (Sikoly) új életet lehelni az egész alműfajba.

A magyar alkotók munkájának végeredménye egy különleges, egyórás alkotás, amely szinte nem is adaptáció, hanem inkább kísérlet arra, hogy az absztrakt gondolatmenetet kizárólag az érzékszervek szintjén, színekkel, hangokkal és a film anyagával való játszadozással érzékeltesse. Az alkotópárosnak lassan védjegyévé válik a változatos technikák használata, amellyel found footage alapú, experimentális munkáikat készítik (itt igazi found footage-ről beszélhetünk, nem pedig a horror-vonalon a Blair Witch Project, majd a Paranormal Activity nyomában máig gombamód sokasodó, önmagukat hátrahagyott felvételekként tálaló játékfilmekről).

Legutóbb a 2018-as The Rub című alkotásukban csodálhattunk meg hasonló, pszichoaktív szerek rajongói számára ismerős képi világot, amelyet a filmszalagok karcolásával, festésével, vagdosásával vagy földben történő rohasztásával érnek el. De amíg a sajátos Hamlet-feldolgozás élményét a Hajdu Szabolcs hangján búgó Shakespeare-szöveg tartotta össze, addig A horror filozófiájában ezt a szerepet már nem narrátor tölti be. “Filmelméleti szimfóniaként” mutatkozik be, és ennek megfelelően épül fel: a klasszikus, szimfonikus nyitányt követően atmoszférikus zörejek, dialógus-és hangeffekt törmelékek alkotják az egyre nyugtalanítóbb hangvételű tételeket, amelyek közül néhány akár Ligeti György hagymázas rémálmaiban is felcsendülhetett volna.

A tételeket mindig Carroll szövegrészletei indítják, elég időt hagyva rá, hogy a néző elkezdje magában feldolgozni a szerző meglátásait, és közben lázasan kutathatja a jelentést a darabosan mozgó figurák, az arcukat elfedő fekete pacák és az egyre erőszakosabban vibráló színes foltok között. Zsigeri, baljós érzés uralja még az eredetileg az Elm utca nyugalmasabb pillanatait , miközben megtartja a kapcsolatot az ábrázolni kívánt tézissel is. A szereplők és a szörny érzelmi viszonyát egymásba átúszó, szenvedő arcok állóképei ábrázolják. Mintha egy sorozatgyilkos sötétkamrájában járnánk, ahol rosszul előhívott fotók száradnak. A kozmikus rettegést, az egyszerű hétköznapok mögött rejtőző hideg, érzéketlen és beláthatatlan nagyságú univerzumot a lekapart, felsértett filmkockák sérülésein áthatoló fehér fény jelképezi. A filmszalagból lassan már csak egy kis szilánk marad. Néha már a befogadóképesség határát súrolja, ahogy hipergyors vibrálással töltik túl a látóidegeket.

Az elvont fogalmak rendkívüli kreatív, és meglepően hatásos filmnyelvi ábrázolása ez. Az alkotók úgy ültetik át Carroll elméleti munkáját a gyakorlatba, hogy közben szinte teljesen megszabadítják a textualitástól, annak akadémikusságától, egy önállóan értelmezhető, létrehozva egy vizuális művészeti alkotásként is fogyasztható művet, ami az egyórás játékidő ellenére is rendesen le tudja terhelni a szervezetet, ezért legalább a szemcseppet tartsuk kéznél, mielőtt fejest ugranánk bele.

Az igazán teljes élményt valószínűleg a nagyvásznon tudna elérni, de ahogy mostanában gyakran kénytelenek vagyunk leírni: a film hazai mozis bemutatását egyelőre ellehetetleníti a járványhelyzet. Öröm viszont az ürömben, hogy az alkotók ideiglenesen online elérhetővé tették, így most bárki elmerülhet otthonról a horror mélységeiben.