Lengyel Balázs A répa című kisfilmjében egy klasszikus orosz mesét adaptál: Andrej egy óriási méretű répát talál a szántómezőn, a folyamatosan vibráló atomreaktorok árnyékában. A férfi boldogsága sajnos nem tart sokáig, mert az üzem embereinek is fáj a foguk a gigantikus zsákmányra. Lengyel Balázs kisfilmje némán, dialógus nélkül is rendkívül szórakoztató, ritkán látni rövidfilmben ilyen viccesen lappangó brutalitást. A film zárójelenetébe még egy kifordított Tarkovszkij-hommage is belefért, amiben egy ötletes gegben idézi fel a mester Stalker című kultikus sci-fijét.
Pusztai Ferenc Buborék című kisfilmje, egy manapság divatos operatőri bravúrra épül fel: (látszólag) egyetlen hosszú snittben felvázolja egy fiatal nő problémás jelenét, és a gyerekkorának egyik meghatározó pillanatát is. Egy kör a háztömb körül, egy konkrét, és egy szimbolikus buborék röppályáján, ami összeköti a múltat és a jelent. A nő problémáinak valódi átéléséhez kicsit talán kevés ez az egysnittes megoldás, de a beépített időutazás miatt érdekes filmnyelvi kísérletet látunk.
Király Krisztián A körömágyszaggató című animációs rövidfilmjében, a hétköznapi neurózisban szenvedő főszereplő hol idegesen, hol pedig teljes nyugalommal meséli el, hogy életének minden percében a haláltól retteg, hogy a körömágy tépegetése egyáltalán nem egyenlő a körömrágással, és hogy minden apró kis betegségére kényszeresen rákeres az interneten. Mindennapos gondjait tökéletesen a magunkénak érezzük, együtt nevetünk és szorongunk vele minden apróságon. Az ismerős magyar terek leírásában is pontos képet kapunk: az orvosi várótermek, a Volán-buszok, és a zötykölődő metrókocsik is hibátlanul felelevenednek az animált univerzumban. 
A Fizetős nap egy szegény sorban lévő cigánytelepet mutat be, amit olyan tehetős emberek tartanak fent, akik meghitelezik a mindennapi betevőt az ottlakók számára. Feri ki akar kerülni ebből az ördögi körből, ezért feldobja a rendőrségen a környék legismertebb uzsorását, Simont, akinek viszont ő maga is segít behajtani a kint lévő pénzeket. Bernáth Szilárd kisfilmje az első perctől az utolsóig izgalmas és feszült – Feri vívódása a barátja és a családja között, túlnő a cigánytelepen falain, a becsületesség és korrupció általános harcává válik.
Freund Ádám filmrendező le sem tudná tagadni a svéd példakép, Roy Andersson rendhagyó stílusa iránti tiszteletét, Sétagalopp című kisfilmje ugyanis minden elemében őt idézi (ahogy a kisfilmjének hivatalos szinopszisában is utal rá). A fehérre festett arcú szereplők színpadias, lassú, szinte steril módon mesélik el Karl történetét, aki az osztály szeme láttára elalszik a keddi történelemórán. Akinek tetszett az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről vagy a Dalok a második emeletről című opusz, annak Freund Ádám pontos stílusgyakorlata sem okoz majd csalódást.
A Friss Hús 6-os blokkját is sokszínűre válogatták össze a Daazo tagjai, ráadásul két animációval is találkozhattunk benne. Ottlik Annának, a MET (volt BKF) diákjának nem volt könnyű dolga, hiszen egy blokkban szerepelt Bucsi Réka várva-várt új filmjével, de a Kiútat már háromnegyed éve is szerettük a 13. KAFFon, hiszen érzékletesen járja körül a menni vagy maradni kérdéskört, miközben mélyebb rétegekig, egészen a tudatalattiig mer leásni. Bucsi animációjára, a LOVE-ra már februárban is büszkék voltunk, amikor a Berlinale versenyprogramjában képviselte hazánkat. Nem csalódtunk, a fiatal rendező most is egyedi és különleges világot álmodott, amely most sem adja alább, mint hogy az univerzum egyetemes kérdéseit vesse fel.
Madarász Isti bátor vállalkozása a Tetemre hívás. Arany János balladáját remek ötlettel dolgozza fel, modern környezetbe helyezi a rendező, a kisfilm eleje is igen bíztató: Anger Zsolt villogós autóval érkezik a rendőrségi kordonnal körbekerített területre, miközben a rádióból, a hírekben halljuk, hogy az ismert vállalkozó fiát, Bárci Benőt holtan találták a radványi erdőségben. A néző agya azonnal beindul, hiszen kötelező olvasmányt filmesít meg Madarász, és a modern képeket nézve mormolja is magában: “ A radványi sötét erdőben / Halva találták Bárczi Benőt. / Hosszú hegyes tőr ifjú szívében; / „Íme, bizonyság Isten előtt: / Gyilkos erőszak ölte meg őt!” Éppen ezért okoz kis csalódást, amikor egy narrátor kissé patetikus hanglejtésben szintén elkezd szavazni, hiszen az ígéretes kezdet után, inkább aláfestés válik a képsorokból, miközben önállóan is megállnák a helyüket.
Az Ál(l)omás az Örkényi hagyományokat viszi tovább, alaptörténete igazi magyar abszurd: a Hámori Gabriella által alakított ápolónő holtan találja a gondjaira bízott idős hölgyet, ám sem az orvos nem hajlandó kiállítani a halotti bizonyítványt, sem a szállítók nem viszik el a holttestet, amíg nincs meg az elhunyt személyi igazolványa. A sok humorforrást rejtő történet bizonyos részein jól használja ki a lehetőségeket Vékes Csaba, mégis arra biztatnánk a rendezőt, hogy nyugodtan rugaszkodjon el még jobban, merjen még abszurdabb lenni. Egy azonban biztos, Lázár Katit még soha nem láthattuk ennyire “merev” szerepben.
A 6-os blokk legnagyobb meglepetése Deák Kristóf munkája volt. A fiatal rendező olyan biztos kézzel vezeti a színészeit és von be a történetbe, hogy az igen egyszerű közegben játszódó kisfilm odaszegez a vászonhoz. A nosztalgikus környezetben játszódó történetben iskolás kislányok befogadják az újonnan érkező osztálytársat, a szünetben kötéllel játszanak, a legmenőbb ékszer a Bécsből hozott karkötő és minden vágyuk, hogy az iskolai komolyzenei kórus tagjai legyenek. A Mindenki igazi mese, hiszen a gyerekek érvényesíteni tudják igazságukat, furmányosan tudnak túljárni a felnőttek, és elsősorban a karrierista karvezető eszén. Reméljük, a fiatal rendező egyszer igazi ifjúsági filmkészítésébe vág, és ismét lesz Bagamérink, meg gyilkosságunk a Palánk utcában.
Összesen 16 nemzetközi versenyfilmet néztünk meg a fesztiválon, de nem lenne könnyű a legjobbat kiválasztani. Legalább három kedvenc filmet meg tudnánk nevezni, és mind a három kelet-európai. A Friss Hús válogatásában összességében jóval kiforrottabbak, vizuálisan és dramaturgiailag is erősebbek voltak a kelet-európai munkák, még akkor is, ha a zsűri éppen egy angol filmet választott a legjobbnak, Fyzal Boulifa Rate me című alkotását. Bár a programban animációs filmként mutatták be, valójában inkább kísérleti eszközökkel dolgozó, vegyes technikával készült, karcos, nyers filmnyelvű történetről van szó, a tavalyi év egyik legnagyobb sikeréről, a legjobb brit, és a legjobb Cannes-i rövidfilmről. Fyzal Boulifa munkája innovatív formai kísérlet, megzavar és elgondolkodtat, ráadásul nagyon erősen reflektál a valóság és az újmédia radikális összefonódására is.
Három kedvenc kelet-európai filmünk közül az első nem nagy meglepetés, hiszen a tavalyi év legjobb európai rövidfilmjéről beszélünk, Jure Pavlović Picnic című alkotásáról. A horvát kisfilm generációs konfliktusokon keresztül a mai balkáni társadalomról és a délszláv háború utóhatásáról beszél – írtuk róla korábbi ajánlónkban -, a konfliktus szülők és gyerekek, apák és fiúk, múlt és jelen között feszül. Két főszereplő, apa és fia találkoznak néhány órára, amikor az apa eltávozást kap a börtönből, hogy a fiával lehessen. Hőseink szűk képkivágásban, szikrázóan erős színészi játékkal „beszélnek el” egymás mellett, Emirt, a fiút a futball érdekli, Safetet, az apát a „hősies” múlt, mégis, eltéphetetlen szállal kapaszkodnak egymásba és mi sem tudjuk a szemünket levenni róluk.
Nagy meglepetés volt a szlovák versenyfilm, a What We Did Before We Drunk Cocoa Together, La Aramisova alkotása. A FAMU berkeiben készült kisfilm három lány barátságán keresztül újabb generációs szakadékokat mutat fel, a szülők, a társadalmi elvárások, hazugságok és a főszereplők között, miközben színes és vidám keveredésben kamasz lányok történetei villannak fel, felidézve a cseh film legszebb hagyományait. Ismerős színfalak között látjuk őket otthonaikban, magunkra ismerünk szertelenségükben, vádaskodásaikban, féltékenykedéseikben, de mindenek előtt a kamaszokra olyan nagyon jellemző őszinte lázadásukban. Igazi „női film”, 30 percben az összetartásról, a barátság természetéről, az életről.
Ha már a „női filmeknél” tartunk, ahogyan tavaly, idén is feltűnő volt a nemzetközi mezőnyben a női témák, női alkotók hangsúlyos jelenléte. A díjnyertes Rate me-n kívül, ki kell emelnünk a dán filmet, Sigurd Kølster In the Sea című alkotását, egy szerelmi háromszög újrafogalmazását egy tengeri szigeten, az indiai versenyfilmet, a Leeches-t, Payal Sethi alkotását, a szegénység és a gyermek prostitúció felkavaró feldolgozását. Erős alkotás a svéd Mikael Bundsen filmje, a Mother Knows Best, a mindent mindenkinél jobban tudó elnyomó anya figurájával, akárcsak a belga film, a szintén nagyon fiatal, elveszettnek tűnő lányok életét felvillantó The Sleep of the Amazons, Berangere McNeese munkája.
Legvégül a bolgár versenyfilm, a Red Light vett le minket a lábunkról, Toma Wasarow alkotása rávilágít a nyugat- és kelet-európai filmes narratívák közötti fundamentális különbségekre, egyszersmind segít megérteni, és elfogadni, hogyan is élünk mi itt, Európa keleti szegletében. A film már csak azért is különleges, mert egy blokkban vetítették a holland versenyfilmmel, a Green-el, ami pontosan ugyanazt a kerettörténetet dolgozza fel: nevezetesen, hogy egy forgalmi kereszteződésnél elromlott és piroson világít egy közlekedési lámpa. Mégis át kellene jutni az út túlsó oldalára. Míg a holland filmben a főhősön kívül senki nem hajlandó a józan eszével gondolkodni, addig a bolgár változatban mindenki számára egyértelmű, hogy rossz a lámpa, csak a főhős, a buszsofőr nem hajlandó tudomásul venni azt, utasai hiába magyarázzák neki. Igazi parabola-film a bezártságról, a buszsofőr túszaiként marakodó, mégis élni és vigadni tudó emberekről, tanmese Kelet-Európáról, felejthetetlen képsorokkal, 21 percben a teljesség érzésével.
