Dobó Kata
Goda Krisztina: Ez a harmadik nyár. Azóta van ez a forgatókönyv, azóta tervezzük a filmet, de maga a szinopszis – a treatment-szerűség – egyetemi dolgozatom volt Amerikában. Onnan jött az alapötlet, bár attól az írástól elég jelentősen eltértünk, ezért átment a könyv egy pár változaton, de inkább dramaturgiai szempontból. A fő téma maradt ugyanaz.
filmhu: Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, egyre inkább távolodsz a könyvedtől? Vagy hogy át kell fogalmaznod az egészet?
G. K.: Kicsit olyan ez, mint egy házasságban: persze, az ember néha közel kerül ahhoz, hogy „unja”, de aztán mégis ott marad benne. Úgyhogy nem volt olyan pillanat, amikor azt mondtam volna: „hagyjuk”. Megtörtént, hogy más téma jutott eszembe, és már azt szerettem volna, ráadásul minél gyorsabban, de itt gyorsan nem lehet. A létező legrövidebb idő a hosszú hónapok munkája.
filmhu: Eszembe jutott, hogy készülő, első nagyjátékfilmednek lényegileg megvan a „para-párja”: Fazekas Csabától a Boldog születésnapot!
G. K.: Sajnos nem láttam, de a sztorit ismerem.
filmhu: A forgatókönyv alapján nem sorolnám a munkádat a szingli-filmek sorába, de eredetileg foglalkoztatott ez a kérdés?
G. K.: Amikor legelőször jött az ötlet, még nem „élt” Bridget Jones. (Helen Fielding 1996-ban publikálta könyvét, a Bridget Jones naplójá-t, amely azonban jó ideig nem keltett visszhangot. – H.K.) Érezni lehetett egy női irányzatot, de a szingli-film, mint műfaj, nem létezett. Ez nem jelent semmit, mert gyakorta előfordul, hogy emberek, egymástól függetlenül, ráéreznek egy aktuális témára, és az első befutó lesz az úttörő. Nem érdemes összehasonlítgatni az elkészült munkákat sem, hiszen mindegyik más aspektusból közelíti meg akár ugyanazt, akár a hasonló, akár teljesen más problémát. A szingli-életérzés ráadásul sokkal összetettebb annál, mint hogy: „Milyen rossz egyedül, férfi nélkül!”
filmhu: Társ-forgatókönyvíróiddal a gyerek utáni „féktelen” vágyra, akaratra „fókuszáltatok”, azonban úgy éreztem, a hősnőben, Dórában tudatosult legkevésbé, hogy mit is akar igazán. Legalábbis: a viselkedése ellenkezik az akaratával.
G. K.: Van egy gyerekkarakterünk, a meg nem született gyerek, aki időnként „beledumál” a filmbe. Az ellentmondás pedig talán ott van, hogy ez a nő egyfelől vágyik egy társra, másfelől fél a csalódásoktól, ezért biztonsági játékot játszik.
filmhu: Nem kívánok analízisbe vonulni, de a gyerekkaraktert Dóra tudatalattijának neveztem el; számomra „ő” szólal meg a kritikus pillanatokban.
G. K.: Nagyon pontos. Amikor Jucival próbáltunk (Schell Judit - H.K.), sokat beszéltünk arról, a helyzetét jelentősen bonyolítja, hogy borzasztóan akar valamit, amitől közben retteg. Így mindig ott marad egy tétova mozdulat.
filmhu: Feminista felhang nélkül: érdekesnek találom, hogy a forgatókönyvedben is a férjhez menetel a „megoldás”. Vagyis: hősnőid, két fiatal nő, számára ez a boldogság kulcsa.
G. K.: Nem hiszem, hogy ez az „üzenet”. A történet nem a mindenáron való férjhez menetelről, hanem a kockázatvállalásról szól. Ezért is van a filmnek alternatív befejezése: fene tudja, mi fog történni. Dórának a félelemből, az állandó szorongásból lesz elege. Úgy határoz, megpróbálja azt, amitől annyira tart – legfeljebb nem jön össze.
filmhu: A mai fiatal nők, akik az élet számos területén már-már kötelezően hozzák meg a merészséget, ésszerűséget messze meghaladó döntéseiket (mindegy, hogy a túlélésért, életben maradásért, vagy „exhibicionizmustól” vezérelve) a privát életük területén közel sem tanúsítanak ekkora bátorságot.
G. K.: Talán, mert két fronton nehéz háborút folytatni. Amiről ez a könyv is szól: hihetetlen erőt ad – nőnek, férfinek egyaránt - ha az ember olyan társas kapcsolatban él, ahol állandó támogatást, szeretetet, biztonságot remél. De sokan úgy gondolják, jobb nem kockáztatni akkor, mikor ez nincsen meg; amikor az illető állandóan csalódik, amikor úgy érzi, hogy állandóan ki van téve a csalódásoknak, és amikor már nem vár semmi jót.
filmhu: A történetet színházi közegbe helyezted. Volt egy színházi munkád, Magács Lászlóval állítottátok színre David Auburn: Proof című színművét, a Merlinben, és Te rendezted a magyar változatot, az Egy bizonyítás körvonalait.
G. K.: Nincs szoros összefüggés a kettő között. A közeg adta magát. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy az én ötletem volt. Egy év után úgy éreztük Heller Gáborral, hogy megrekedt a történet, akkor mutattam meg a könyvet Divinyi Rékának, akivel több közös munkánk volt. Tehát ha tippelnem kellene, azt mondanám, Rékától származik az ötlet, részint, mert nagyon sokat dolgozott színházi dramaturgként.
filmhu: A forgatókönyvet olvasva éreztem egy „kihasználatlan” lehetőséget: a filmben egy meglehetősen ismert regény színpadi adaptációját próbálják. Érdekes lett volna, ha az olvasópróbától kezdve úgy változik maga a darab, ahogyan a dramaturg „hősnő” lelkiállapota.
G. K.: Picit próbáltuk ezt belevinni a könyvbe – például, hogy az első csalódása után beleír egy mondatot a könyvbe, amit a szerelmétől hallott, vagy hogy állandó vita van a férfi főszereplő és Dóra között - de nem akartunk túl sok időt tölteni a színházban. Kétségtelen, hogy a történet vége felé már egyre kevésbé helyeződik a hangsúly a darabra.
filmhu: Milyen férfival írni egy ilyen típusú forgatókönyvet?
G. K.: Gáborral jó. Nagyon empatikus személyiség. Húsz évet élt New Yorkban, és egy egészen más kultúrához szokott. Távol áll tőle a macsó-mentalitás. Az „alapjárat” más, és – általánosítás nélkül – sokkal érzékenyebb a női problémákra, mint egy átlag magyar férfi.
filmhu: Éltél, tanultál, dolgoztál Londonban és Los Angelesben. Nem érzed-e, hogy egy kvázi-balkáni közegben meglehetősen nehéz „kezelni” egy olyan világjelenséget (röviden: „szingliséget”), amely „kulturált” környezetben is fejtörést okoz?
G. K.: Érzek ebben némi igazságot, de annyival bonyolultabb a kérdés, hogy a mi társadalmunk – és általában a valamikori kelet-európai „blokk” – sokkal összetartóbb, mint az angol, vagy az amerikai. A magány-érzés „ránk” sokkal kevésbé jellemző, mint ott, ahol teljesen természetes, hogy egy harminc éves nő egyedül van, vagy még nem alapít családot, nem szül gyermeket. De ez nem biztos, hogy „jó”. A mentalitásbeli különbséget úgy jellemezném, mint a vidék és a főváros közötti eltéréseket, ugyanakkor nem tenném le a voksomat sehová. A két közeg más. Ebből adódóan – ahogyan Amerikán belül is – mások a férfi és a női szerepek. 
"A helyzetét jelentősen bonyolítja, hogy borzasztóan akar valamit, amitől közben retteg"
Schell Judit
filmhu: Mondtál egy fontos dolgot: a magány-érzés itt, nálunk kevésbé jellemző. A kelet-európai, közép-európai alkotók művészetének pedig – légyen szó filmről, vagy a társművészetekről – ez , ha úgy tetszik, a „sarokköve”.
G. K.: Ez így igaz. A magány, a társtalanság egyetemes téma, ennek csak egy pici részhalmaza a szingli-életérzés.
filmhu: Külföldön tanultál, dolgoztál televíziós adásrendezőként, szerkesztő-riporterként, dramaturgként. Készítettél számos rövidfilmet, két dokumentumfilmet, a lottón nyert zöld-kártyáról, és itthon, egy, a „horvát-szindrómáról” szólót. Írtál szappanoperát, emellett reklámfilmeket forgatsz. Most pedig egy rom-commal debütálsz. Nem érzed magadat „kakukktojásnak” a hazai filmszakmában?
G. K.: Nehéz ezt megválaszolni…. Egyrészt: ott a szakma „megélhetési” része, amely azonban nem zárja ki a lelkesedést. Ilyen, amikor kérnek egy televíziós sorozatba egy epizódot, amit - ha jól sikerül - vállalok. Reklámfilmeket öt éve csinálok, az elmúlt két évben gyakrabban. Művészfilmesként el lehet utasítani a reklámkészítést, de nem tagadható, hogy óriási szakmai gyakorlatra lehet ott szert tenni, és a filmcsinálást elméletben megtanulni nem lehet. A reklám abban a tekintetben is nagyon könnyű, hogy kapsz egy megbízást – ha még előtte versenyeztetnek több rendezővel is -, amikor megkapod a munkát, átutalódik az összeg, és onnantól fogva tudsz jót, vagy rosszat csinálni. A nagyjátékfilm esetében itthon a film létéért kell harcolni, és így hatványozottan nehéz jót produkálni. Mondjuk úgy: ilyen körülmények között ennek erősen romlik az esélye… A sorozatok a dramaturgia miatt érdekelnek, mert az íráskészség sem fejlődik pusztán az olvasástól. Rendkívül olvasott emberek nem tudnak megírni egy oldalas, élvezhető párbeszédet. Ez ugyanis más műfaj. A dokumentumfilmben a téma izgatott, amely – elsősorban függően az anyagi körülményektől, és az interjúalanyoktól – formát öltött.
filmhu: Nálunk, elsősorban a fiatal filmesek esetében, érzek némi berzenkedést a zsánerfilmekkel kapcsolatban. Te hogy’ vélekedsz erről?
G. K.: Az amerikai független film eléggé hasonló az európai, vagy az angol filmhez, a stúdiófilm pedig olyan ipar, amely egyébként valamilyen módon a klisé útján működik. A fölfedezettek sok esetben igen eredeti emberek, de mire a forgatókönyv megvalósításra kerül, annyi emberrel átíratták, olyan sokszor végigment a stúdiórendszer hierarchiájának összes, létező pontján, hogy az eredetiségnek nyoma vész. De valójában ott is az újszerűt keresik. Amikor egy film műfaját meghatározzuk, az még önmagában nem értékítélet. Általában a kezdő filmes (én is ide tartozom) tipikus hibája, hogy a „filmiskolában” valami elképesztő „eredeti” ötlettel akar előrukkolni. És amikor azt közli - mondjuk - a dramaturg tanára, hogy ez itt nem egyértelmű, akkor azt válaszolja neki: nem; én itt azért szeretném elmosni ezt, mert az olyan érdekes, misztikus, és többértelmű. Aztán rájön, adott esetben egyszerűen csak nem lesz érthető. Ugyanebből az okból fordul elő, hogy előszeretettel keverik a műfajokat. Néha vannak páratlanul szerencsés ötvözetek - ebben áll Tarantino sikere is, aki gyakorlatilag gengszter-paródiákat készít - de nem baj, ha valaki meg tudja határozni, milyen műfajú filmet csinál. Ez az én esetemben még korai.
filmhu: Kik azok az alkotók, akik közel állnak hozzád?
G. K.: Scorsese, Coppola alapvető. A Coen-fivéreket nagyon bírom. És vannak a kötelező körök: Tarantino, Guy Ritchie – őket leginkább a formai bravúrjaik miatt szeretem. 
"Sok jó dolgot láttam a Kontrollban"
Csányi Sándor
filmhu: Mindez hazai fronton?
G. K.: Igen hiányos a „felkészültségem”, de sok jó dolgot láttam a Kontrollban. Kedveltem Herendi Valami Amerikáját, fontos számomra Incze Ágitól az I love Budapest.
filmhu: Mit gondolsz, létezik„női” filmes?
G. K.: Azt hiszem, nem. Bizonyos, hogy a nők kevésbé vannak reprezentálva ebben a szakmában. Ha majd ezt a hivatást is egyre több nő akarja választani, ez létező probléma lesz. De maga a filmkészítés semmiképp sem nem-függő, sőt, még azt sem tudnám magabiztossággal eldönteni, egy-egy téma férfi, vagy női alkotót kíván-e. Abban inkább hiszek, hogy magához a témához van-e az illetőnek köze, ám sokszor még ez sem egyértelmű, hiszen én is írtam már filmet egy kislányról, aki meggyilkolta egy kortársát. Hadd kérdezzek vissza: szerinted van női film?
filmhu: Úgy mondanám, hogy bizonyos témákban „erősebbek” a nők, és hogy egyes műfajokban sosem lesznek „otthon” – ilyen az akciófilm, a thriller, a krimi. És hogy a romantikus komédiák, szerelmes filmek esetében mindig előtör belőlük a happy end iránti végzetes ragaszkodásuk.
G. K.: Kathryn Bigelow elég profi akciófilm-rendező. De ne felejtsd el: a nőket Hollywoodban általában gyerekfilmekre, ifjúsági filmekre, általában a hűtlenséggel kapcsolatos lélektani drámák rendezésére kérik föl. A televíziós filmek esetében ez még inkább jellemző. Más szempontból: ha egy ember elvállal egy filmet, nem nagyon marad más. A családot pár hónapra zárójelbe kell tenni. Ezt jóval kevesebb nő teheti meg, mint ahány férfi. A happy end sok esetben stúdiódöntés. Lássuk be: vannak műfajok, amelyek ezt meg is kívánják, ilyen a romantikus komédia, ahol a happy end elvetése nagyon merész (épp ezért izgalmas) megoldás. A producer azonban ragaszkodni fog a happy endhez, mert a nézőszám emelkedése ez esetben kemény dollárokban mérhető. Ritkán forgatnak le alternatív végeket, de ha igen, a teszt-vetítéseken a néző a happy endre szavaz.
filmhu: A filmben szerepet vállaló színészek a „szívügyeid”?
G. K.: Abszolút. Három évvel ezelőtt, amikor elkészült a forgatókönyv első verziója, az általam felkért színészekkel kvázi-felolvasást tartottunk. Rögtön volt két ember, akikről tudtam, hogy kellenek nekem – bár akkor még nem a főszerepekre gondoltam: Schell Judit és Csányi Sanyi.
filmhu: Mennyire zavaró számodra, hogy majd’ minden filmben ugyanaz a tíz színész játszik?
G. K.: Hát igen… Van színésznő, aki nem egy forgatókönyvnél szóba kerül, és végül azért mondanak az alkotók nemet, mert majd’ minden magyar filmben játszik, többségében főszerepet. Ezt én is próbáltam kerülni. Hiába van szó nagyon tehetséges színésznőről, egy csomó film kapcsolódik hozzá, és őt nézve azonnal asszociálnak egy-egy szerepére, ami nem biztos, hogy jót tesz a történetnek. 
"Kathryn Bigelow elég profi akciófilm-rendező"
Kathryn Bigelow: The Weight of Water
filmhu: Milyen a kapcsolatod a generációd filmkészítőivel? Már ha van, egyáltalán…
G. K.: Mivel nem itt tanultam, nem kötődöm „generációhoz”. Abban a pillanatban, amikor az ember eljön onnan, ahová évekig tartozott, ahol építgetett valamit, ahová tartozott, számolnia kell azzal, hogy nehéz lesz visszaállni a startmezőre. Öt év „szünet” után kevés élő kapcsolatom maradt. Fonyó Gergellyel sokszor váltjuk egymást különböző műsorokban, Herendinek dolgoztam a Teában. Nagyon hiszek abban, amit ő csinál. Ahogyan most összeszámoltam, igazából másokat nem ismerek.
filmhu: Nem rossz, hogy nem kötődsz egyetlen szakmai „csoporthoz” sem?
G. K.: Nem tudom… Lehet, hogy annak kellene értékelni. Nem ismerem a fiatal filmes generációt. Nyilván van erő abban, mikor az ember tartozik valahová, ha – bármennyire is különbözik a többiektől – vannak közös törekvések.
filmhu: Mennyire vagy kompromisszumkész?
G. K.: Számtalan ésszerű kompromisszum van, amelyet ha nem hozok meg, nem születik meg a film. Mondhatom, hogy ezt a munkát, vidáman, négyszáz millióból csinálom meg, de akkor sosem készül el. Azt is tudom, hogy ugyanezt a filmet le lehet forgatni videóra, egy csapat lelkes amatőrrel, tizenöt millióból – legfeljebb a színházat nem töltöm meg ennyiből. Azonban van egy határ, ami alatt nem érdemes ezt a könyvet leforgatni, és ez az, amit érdemes észben tartani. Mondogatom is magamban.
