2016 eleje a Saul fiának célba érésével indult, az Oscar-hajsza körül ültünk le beszélgetni a film operatőrével, Erdély Mátyással. Bucsi Réka Berlinben mutatta be LOVE című kisfilmjét, Till Attila Tiszta szívvelje pedig Karlovy Varyban debütált, ahogy Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmje is, ahonnan két díjjal (legjobb film, legjobb férfi főhős) tért haza. Nemes Gyula Zero című szatírájának egyik színésze a legendás Udo Kier volt - vele szintén volt alkalmunk találkozni, ahogy a Brian Cox-ot JutalomJáték című filmjében instruáló Edelényi Jánossal is. A nagyjátékfilmek mellett az év számos televíziós és rövidfilmes sikerrel is szolgált: ezek kapcsán a második évadával jelentkező Aranyélet forgatókönyvírójával, Tasnádi Istvánnal, valamint az Oscar-shortlistre felkerült Mindenki rendezőjével, Deák Kristóffal is beszélgettünk.
Hajdu Szabolcs: „Bizalom és hit”
Filmhu: Már a beszélgetés elején utaltam arra a gyors tempóra, amelynek köszönhetően egy év alatt elkészült az Ernáellék, tulajdonképpen a nulláról. Ezzel szemben az általános gyakorlat szerint egy film esetében évekig folyik a munka, míg meglesz a végeredmény.
Hajdu Szabolcs: Éppen ez az, amivel kapcsolatban kételyeim vannak. A filmek minőségén nem látszik meg a sok előkészület, mert semmivel sem jobbak a mostani mozik, mint a francia új hullám 60-as években, egyetlen kamerával és néhány baráttal leforgatott filmjei, vagy említhetném a 70-es évek német pezsgését Fassbinderrel, Schlöndorffal vagy Herzoggal. Ezek az emberek egyfolytában csinálták a filmjeiket, évente akár többet is. Bizalom és hit kérdése minden.
A filmkészítés csak gyakorlatban megismerhető, csak gyakorlatban elsajátítható, ezért kell csinálni, méghozzá folyamatosan. A technikai részét meg lehet tanulni reklámfilmezéssel vagy a televízióban, de a stílus kiforrása kizárólag szerzői gyakorlatban történhet meg. Tulajdonképpen ez is közrejátszott a döntésben, hogy vigyük filmre az Ernelláékat, és éppen ezért tartom valószínűnek, hogy a jövőben gyakrabban fogunk jelentkezni filmekkel, mint az elmúlt időszakban. Az, hogy ez milyen technológiával valósul meg, a lényeget tekintve másodlagos. Több dolog miatt is nagyon szeretem a celluloidot, de nem mindig adatik meg, és ami meghatározza film és nemfilm között a különbséget, az nem a celluloid, hanem valami spirituális dolog, ami vagy van, vagy nincs.
Gigor Attila: „Elfelejtettünk beszélgetni”
Filmhu: Malkáv Tibor figurájához hasonlóan a Kút Lacija is próbál rendszeren kívül maradni, amire annak rendje szerint rá is fázik. Ez tényleg ennyire reménytelen próbálkozás?
Gigor Attila: Az én tapasztalataim a felé mutatnak, hogy igen. Bárhova mész ma Magyarországon, mindenképp fogsz szolgálni olyan dolgokat, amiket adott esetben nem szeretnél. Sokat hivatkozom mostanában arra a Schubert idézetre, hogy ami nem szomorú, az nem is zene. Ha kellő tudatossággal éli az ember az életét, akkor nem lehet megkerülni néhány, nem annyira vidám témát. Nem biztos, hogy jó ezeken agyalni, de én nem tudom azt gondolni, hogy fölösleges.
Nagyon fontosnak tartottam vallástalanként is betenni azt a bibliai idézetet a szamariai asszonyról, mert azon túl, hogy nagyon szeretem az újszövetségi történeteket, gyönyörű szép felvetés, hogy mi az a víz, amit ha egyszer ittál, akkor soha többé nem leszel szomjas. Létezik-e olyan szerelem, ami után nem fogsz egy másikat kívánni? Létezik-e olyan hivatástudat, olyan életcél, ami után nem fogsz egy másik után vágyni? Ezek azok a fő kérdések, melyekről beszélni szerettem volna a filmmel.
Deák Kristóf: „A zene mindennél fontosabb”
Filmhu: Milyen terveid vannak, min dolgozol? Nemrég a Friss Hús Pitch Fórumán A legjobb játék című filmterved fődíjat kapott, és a napokban jött a hír, hogy a Huszárik-pályázaton is nyertetek vele. Ez is valamilyen gyerek-sztori?
Deák Kristóf: Nem, de nagyon szeretnék még gyerekekkel forgatni. Elképesztő kreatív energiákat kaptam tőlük. Most nincs ilyen tervem, de formájában az új film, A legjobb játék mégiscsak hasonlít a Mindenkihez. Ennek is kicsit idealista nagyfináléja van, viszont ez ma játszódik, és egy olyan sci-fi, ami nem sci-fi. Mesterséges intelligenciáról van szó benne, de egy olyan mesterséges intelligenciáról, ami már ma is létezik, csak sokan nem tudják, hogy mennyire beleette magát már most az életünkbe. Egy átlagember, egy térfigyelő biztonsági őr a főszereplő, aki egész nap a monitorokat nézi. Telepítenek valami játékszerű programot a gépére, gémifikálják a munkáját, de egy idő után rá jön arra, hogy valójában egy mesterséges intelligenciát taníttatnak be vele. Teljesen eszköztelenül áll a géppel szemben, ami hamarosan elveheti a munkáját és rádöbben, hogy ki kell találnia valamit, amivel összezavarhatja az algoritmusokat.
Sokan gondolkodnak azon, hogy a most zajló negyedik ipari forradalom után mit csináljon az a sok ember, akinek a munkájára nem lesz szükség, mert átveszik a gépek. Az az irány rajzolódik ki, hogy a világunk kreálása és formálása még jó ideig az ember feladata marad, az viszont egy konkrét veszély, hogy túlságosan rábízzuk magunkat az algoritmusokra. Nagyon érdekel a mesterséges intelligencia megjelenése a filmekben, erről is szeretnék valami újat mutatni, és az emberi oldalról is. Úgyhogy megint körülbelül annyi munkát fogok belefektetni, mintha egy nagyjátékfilm lenne.
Till Attila: „Ez is én vagyok”
Filmhu: Az előző filmjeidben, a Csicskában és a Pánikban is előkerült a másság, a betegség vagy a fogyatékkal való élet egy-egy formája. Mi vonz téged ezekben a témákban?
Till Attila: Az, hogy mindig a kitaszítottak, vagy a kívülállók érdekelnek, nem egy tudatos döntés, nekem is el kellett gondolkodnom azon, hogy miért lehet ez. Azt hiszem, én a társadalom peremén élő embereknél találom meg magamat a legjobban. Elég gyakori, hogy a film szerzője a saját életéből merít – mivel külvárosi, lakótelepi gyerek voltam egész fiatalkoromban körülvettek a munkásosztály tagjai, ezt nyilván nem tudom levetkőzni, ez a közeg, az én törzsem ilyen alakokból áll. A filmtörténetben több példát fel lehet hozni arra, hogy ki hogyan dolgozza fel a közeget amiben élt: Fellini sokszor a művészeken keresztül mutatja be a saját életét, Antonioni pedig az elegáns urak, az értelmiségiek polgári küldetésén és szerelmi drámáin keresztül, de nyilván ő is ebből a közegből érkezett. Én hiszek abban, hogy egy szerzői filmben nincs olyan, hogy a mű a szerző életétől független – sokkal valószínűbb, hogy saját magáról szól, csak nem szó szerint. Ebben a filmben ezek a gyerekek a szerzők, rengeteget rajzolnak, sok mindent elképzelnek – ez is abszolút én vagyok. És itt van még a József Attila-i képlet is, hiszen miről szól a Tiszta szívvel című vers: van egy szerző, aki arról fantáziál, hogy mi lenne ha. Ez is én vagyok.
Erdély Mátyás: „Ha értem a gondolatot, képbe tudom önteni”
Filmhu: Stabil párosokat alkottok rendezőkkel. Mundruczó Kornéllal, Kenyeres Bálinttal, vagy Nemes Jeles Lászlóval mennyire forrtok össze a munkák alatt?
Erdély Mátyás: Nekem nagyon fontos, hogy a rendező fejével tudjak gondolkodni, hogy közel engedjen magához. Ha ez nem történik meg, akkor azt érzem, hogy nem tudom elég jól végezni a munkám. Hogy ez mennyire sikerül, rendező-függő. Kornél fő alkotótársa Petrányi Viki, nagyon nehéz harmadikként beférni, ott egy kicsit kívülálló voltam emiatt. Lászlóval viszont fantasztikus volt dolgozni. A Saul előtt három kisfilmet csináltunk együtt, és már akkor is jó kapcsoltunk alakult ki, de most igazan tisztelem őt. Attól, hogy én több nagyjátékfilmet leforgattam már, neki viszont nem volt még ilyen tapasztalata, fura egyenlőtlenség alakult ki, ami nem volt jó. A Saul előkészítése, forgatása és az utómunka alatt viszont azt éreztem, hogy elképesztő, amit csinál: a vízió, amivel nekiállt ennek a filmnek, ahogy elsőfilmesként végigvitte a finanszírozási rendszeren, vagy hogy úgy tud kompromisszumokat hozni, hogy tényleg csak addig engedjen, ameddig nem sérti a film lényegét. Ezek mind csodálattal töltöttek el. Úgy érzem, hogy igazán elmélyült a viszonyom Lászlóval.
Bucsi Réka: „Ez most egészen más”
Filmhu: Felkészültél arra, hogy ez a filmed is talán akkora sikereket ér el, mint a Symphony?
Bucsi Réka: Nem tudtam annyira követni a film sikereit, mint amennyire szerettem volna. Rengetegszer meghívtak fesztiválokra, a repülőjegyet is kifizették volna, de nem volt időm elmenni. Ezt nagyon sajnáltam, gyakran éreztem, hogy sok mindenről lemaradok. Akkor már a LOVE-on dolgoztam, és nem engedhettem meg magamnak, hogy kivegyek egy-egy hetet. Ennek a filmnek a fesztiváloztatása alatt azt tervezem, hogy inkább csak kisebb munkákon dolgozom. Csak magamnak akarok felelősséggel tartozni.
Edelényi János: „Jól ismerem a bölényvilágot”
Filmhu: Brian Cox-szal hogyan találkozott?
Edelényi János: Gilbert már dolgozott a forgatókönyvön, én pedig izgatottan vártam, hogy milyen lesz, közben pedig sok színész életrajzát elolvastam, hogy jobban megismerjem ezt a világot. Tudtam, hogy minden emberi számítás szerint John Gielgud, Laurence Olivier, Alec Guinness már nem szereposztható, de legalább rajtuk keresztül megismerem azt, aki kell. Nem akartam Ian McKellent sem, akinek egyébként nagy csodálója vagyok, de azért elolvastam az ő könyvét is, amiben rengeteget ír Brian Cox-ról. Együtt készültek a Lear király előadására, de sok más helyen is előkerült a neve. Nagyon kíváncsi voltam, hogy ki lehet ő, ezért egyik éjjel, amikor a könyvet olvastam, kipattantam az ágyból, de nem az amúgy logikus IMDb-re írtam be a nevét, hanem a Youtube-ba. A legnézettebb egy home video volt tőle, aminek a címe Masterclass with Theo. Brian egy két éves kisfiúnak, Theonak tanítja a „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés” sorokat, majd a kameránál azt mondja, hogy ő a valaha volt legjobb dráma-tanítványa. Ezen a ponton tudtam, hogy csak ő játszhatja el a szerepet.
Stalter Judit: „Semmi nem működött bejáratott módon”
Filmhu: A Tiszta szívvel több mint öt évig készült, hogy lehet ennyi éven át éltetni egy filmet, miközben megváltozott a finanszírozási környezet, külföldön tanultál, és számos más produkcióban is dolgoztál?
Stalter Judit: Nem egyszerű feladat, bár öt év egy „nagyobb lélegzetű” játékfilm esetében nem számít olyan soknak. A forgatókönyv-fejlesztés két évig tartott, az előkészítési folyamat minimum egy év volt. Nagyon fontos volt, hogy megtaláljuk azokat a főszereplőket, akikkel ezt a filmet meg lehet csinálni. Legalább egy évig kerestük Fenyvesi Zolit, ezért a legeleje ebből a szempontból rizikós vállalás volt, és Tilla a legvégsőkig ragaszkodott ahhoz, hogy igazi kerekesszékesek és mozgássérültek játszanak a filmben. Ezt produceri oldalról, gyártási szemszögből rendesen át kellett gondolni, hiszen a forgatás egy profi színésznek is 12 órás folyamatos megterhelés, és nem csak fizikailag, hanem szellemileg, érzelmileg, minden szempontból extatikus állapotot jelent. Nekem az a szerencsém, hogy sokat forgattam már amatőr szereplőkkel és elsőfilmes rendezőkkel is, tehát ez a fajta könnyedség és az amatőrök integrálása a „csapatba” a „családba” nem bizonyult problémának. De ehhez hozzátartozott, hogy Thuróczy Szabolcs a kezdetektől benne volt a fejlesztésben, Tilla már eleve rá írta a forgatókönyvet, és rengeteg próba előzte meg a forgatást, amint Fenyvesi Zoli mellé harmadikként Fekete Ádám is csatlakozott.
Udo Kier: „Az élet fontosabb, mint a film”
Filmhu: Nemes Gyula egy másik rendezőre, Bódy Gáborra emlékeztette Önt.
Udo Kier: Főleg az avantgárd stílusukban hasonlítanak. Korábban nem ismertem Gyulát, de rögtön láttam rajta, hogy nem kommersz filmezésben utazik, és ez tetszett. Manapság sokkal könnyebb így filmezni: mindenki olyan mozit forgat, amilyet tud és akar. Amikor viszont Bódy Gáborral dolgoztam, a kormány nem engedett ekkora szabadságot, ezért is kötött ki a Katonák és a Krétakör a televízióban. Bódy kísérletezett, új dolgokat próbált ki, a Nárcisz és Pszichét például egy teljes évig forgattuk. Manapság elképzelhetetlen, hogy egy filmet egy évig forgassanak mondjuk Budapesten és a környékén, hiszen senkinek nem lenne pénze ilyesmit szponzoráln, a szocialista érában viszont a magyar filmek rengeteg nívós díjat nyertek és nagy büdzsét kaptak az államtól, ezért is dolgoztam olyan sokat Magyarországon. Amikor pedig nem forgattam, akkor remekül szórakoztam, forró vízben áztam a Gellért Hotelben és a Király Fürdőben, na meg jókat ettem. Most is van egy remek rendezőtök, Nemes Jeles László, találkoztam vele a Palm Springs-i fesztiválon. Örültem neki, hogy megkapta az Oscart. Nagyon erős film a Saul fia, remek a története és technikailag is lenyűgöző munka.
Tasnádi István: „Játszunk az elvárásokkal”
Filmhu: Az Aranyélet második évada a rendszerváltást vesézi ki. Ez honnan jött? Te is foglalkoztál ezzel a Hazámhazám alkalmával, de az HBO is: a cseh Mammon a rendszerváltás-kori privatizációs csalásokat mutat be.
Tasnádi István: Krigler Gábor, a csatorna saját tartalmakért felelős vezetője (aka showrunner) törekszik arra, hogy kibeszéletlen témákat elemezzünk, mert más csatorna ilyet nemigen vállal be. Erre nagy igény van, a mostanában fejlesztett, eredeti magyar koncepcióra épülő HBO-s sorozatok is a mai állapotokkal foglalkoznak, lehetőleg őszintén és színvonalasan. A rendszerváltás feldolgozása pedig szerintem minden filmesnek nagy vágya az én generációmban. Hogy érvényeset mondjunk életünk legnagyobb közéleti fordulatáról. Nem éltük át ‘56-ot, se olyan iszonyú kataklizmát, amilyen a háború. Nekünk a rendszerváltás volt, amit azért is nehéz feldolgozni, mert egy sete-suta, kontúrtalan átmenet, ellentétben azzal a „királydrámával”, ahogyan például Romániában történt. Nem volt olyan emblematikus, kézzel fogható eseménye, mint a cseheknél a Burning Bush (Olthatatlan) alapjául szolgáló Jan Palach-féle önégetés 1969-ben. Az első évadban utalgattunk Hollós és a Miklósi-házaspár ‘90-es évekbeli közös múltjára, amikor belecsúsztak a jelenlegi helyzetükbe. Adta magát, hogy mutassuk is meg, hogyan indultak.
