Megfogadta, hogy sosem mutatja meg korábbi beszélgetéseket azoknak, akik szóba kerültek, de mindig rákérdez náluk is az elhangzottakra: ,,Eldöntöttem, hogy minden olyan problémát, ténykérdést vagy állítást, amit az előző felvetett, a saját felelősségemre kérdésként felteszek az illetőnek, de nem azzal, hogy ezt a másik mondta.” Ha kiélesedett a helyzet, mindig jelezte előre, hogy a másik felet is fel fogja keresni, így tett például Nemeskürty István esetében is: ,,Benne is van az interjúban, amikor a Tízezer nap viszontagságairól beszéltünk, megmondtam neki, Tanár úr, én a Kósához is el fogok menni.” A kötet összeállításánál viszont dilemmát jelentett, hogy a még élő feleknek adjon-e lehetőséget vitatkozni a már elhunyt megszólalókkal, és erre nem is találta meg a tökéletes megoldást.
(fotó: MMA Kiadó/Benedek Zsolt)
,,Volt, aki azt mondta, hogy ez a második kötet egy krimi és sokkal izgalmasabb, mint az első volt” - idézte fel a szerző az egyik korai reakciót. A könyv előszavát ismét Gelencsér Gábor szerezte. Az írás címe Gumifalak lett, amit Herskó János interjújából kölcsönzött. Az akkor már emigrációban élő filmrendező jellemezte így a korszakot, amelyben a hatalom egyik pillanatban támogatja a filmjeik elkészítését, a következőben meg nem engedi őket bemutatni – nem statikus helyzet, hanem állandó hullámmozgás, kitapintható válaszfalak helyett folyamatosan nyúló gumifalak határolják.
Gelencsér szerint történelmi forrásokban nehezen megragadható a korszak kultúrpolitikájának lényege. A filmes közegből feljegyzések híján csak a korszak szemtanúinak visszaemlékezéseire lehet számítani. Mindig reménykedett benne, hogy sokan írtak közülük naplót - de ha így is volt, ezek közül kevés jelent meg, és ezekben nem fedik fel igazi tudásukat. Ezt ugyanakkor Szekfünél nem tudták elkerülni, erős kérdéseket kaptak tőle. Hozzátette, hogy ezek az interjúk jóval szókimondóbbak, mint a korábbi kötetben voltak: ,,Engem is meglepett, és ezt az előszóba is beleírtam. Az ember néha belepirul, vagy elszomorodik azon, hogy mennyi indulat forrt és miféle manipulációk zajlottak a háttérben. “
Havas Ágnes is megosztotta véleményét a szóban forgó időszakról: ,,Nagyon jó, hogy ebben a korszakban ilyen alkotók dolgozhattak, és ennyire nagy alkotások születtek. És az is nagyon jó, hogy ez a korszak elmúlt.” Annak kapcsán, hogyan helyezte új megvilágításba a korból származó filmélményeit a kötet, egy Kósa Ferencről szóló, személyes anekdotát idézett fel: a rendező egy kerti parti alkalmával megtanította neki a Hallod-e te szelídecske című népdalt. Kósa a kötetbeli beszélgetésében is említi, milyen sokat jelent neki Bartók Béla munkássága, és hogy a filmnek is fel kell fedeznie azt, amit Bartók a népzenében talált meg – az emlék és az olvasottak fényében Havas Ágnes elmondta: ,,Az ő interjúja volt a legnagyobb hatással rám, éreztem benne egy olyan tüzet, ami mindent megmagyarázott az életmű tekintetében.”
Szekfü András (fotó: MMA Kiadó/Benedek Zsolt)
A Tízezer nap problémája többször is visszatér az interjúkban. Szekfü erről elmesélte, hogy a filmet először egy filmgyári vetítésen látta, a nyers kópia alatt pedig még nem Szőllősy András filmzenéje, hanem Bartók művei szóltak. ,,Megrázó élmény volt. A filmet utána szétcincálták, és megváltoztatott formában mutatták be. Nagy feladatnak tűnt, hogy kifürkésszem, hogyan jött létre ez a másik változat.” Szintén tisztázni akarta az összes kérdést Ember Judit és Gazdag Gyula 1972-es, A határozat című filmjéről is, ami meghatározó élmény volt generációja számára.
A könyvet Simó Sándor emlékének ajánlja, akivel ugyan sosem voltak igazán közeli barátságban, de mindig örömmel beszélgettek, ha akadt rá lehetőség. A rendező váratlan halála nagyon megrázta, és a mai napig nem tudja megemészteni, hogy nem volt alkalma rendes interjút készíteni vele. ,,A személyes kapcsolaton túl Az Apám néhány boldog éve című filmjét is a magyar filmtörténet egyik csendes remekművének tartom” – tette hozzá.
Úgy érezte, hogy kapott egy nagy ajándékot az élettől, amikor az új könyvhöz meginterjúvolhatta Bíró Zsuzsa dramaturgot: ,,Csodálatos idős hölgy, akinek nyolcvanon túl is vág az esze, és hihetetlenül éles nyelve van. De olyan szeretettel beszél, hogy még akinek odavág, az is megköszöni neki. Az ő interjúja egy egészen speciális színfoltja a kötetnek.”
Gelencsér Gábor (fotó: MMA Kiadó/Benedek Zsolt)
A Balázs Béla Stúdió jelentős szerephez jut a kötetben. Amellett, hogy a műhely magyar filmművészet gazdag tárháza, Gelencsér Gábor azt is megjegyezte, mennyire illeszkedik az egész kötet társadalomtörténeti karakteréhez is: ,,Egészen bizarr képződmény. Ellentmondásos, hogy elképesztő szellemi pezsgésű terepe volt az alkotásnak, amit a korabeli kultúrpolitika is nagylelkűen támogatott. A magyar nagyjátékfilmek átlagos költségvetését kapta meg a stúdió.” A BBS-ben egy olyan önkormányzatiság érvényesült, ami az aczéli kultúrpolitikában sehol máshol nem létezett. Nem volt bemutatási kényszer, készültek olyan filmek is, amiket szigorúan betiltottak.
A rendezők számára lehetőséget adott, hogy a főiskola elvégzése után, de még az első nagyjátékfilm előtt formanyelvileg is szabadabban, kisérletező módon készítsenek filmeket: ,,Ez gyönyörűen végig követhető akár Szabó István vagy Kocsis Ágnes pályáján is, hogy két végletet mondjak. Látható, hogy a rövid BBS filmekben miként születik meg egy stílus és szemléletmód, ami tovább lép a nagyjátékfilmekbe.”
1971-ben Bódy Gábor volt az első olyan tag, aki még a filmes diploma megszerzése előtt csatlakozhatott a BBS-hez – itt ismerte meg őt három évvel később Szekfü András is, aki a régi Mozgó Világnak készült cikket írni az Amerikai anzix-ról: ,,Csodálatos, de rettenetesen kellemetlen élmény volt vele beszélgetni. Teljesen egyértelmű volt, hogy a fickó egy zseni. Csakhogy a rimbaudi értelemben vett, elátkozott zseni. Egy percig sem csodálkoztam volna, ha elmegy Afrikába rabszolgákkal kereskedni, mint Rimbaud egykoron". A könyvben van egy kis célzás Bódy titkosszolgálati tevékenységére is: ,,Többek között engem is megtisztelt azzal, hogy egy másfél oldalnyi anyagot adott rólam a Cégnek, amit aztán megkaptam a történeti hivatalból. Hihetetlen éles szemű megfigyelő volt. Nem tenném a kirakatba, amit írt, a rossz tulajdonságaimat is nagyon éles szemmel észrevette. ”
Havas Ágnes (fotó: MMA Kiadó/Benedek Zsolt)
Szóba került az egykori filmfőigazgatóval, Kondor Istvánnal készült interjú is, amelyben nagyon pontos számadatok találhatók a korabeli filmgyártással kapcsolatban. Az olvasásakor Havas Ágnes rácsodálkozott, hogy akkoriban 500-600 ezer néző számított kevésnek, a cél minden filmnél az 1 millió volt. De már akkoriban is viszonylag ritkán fordult elő, hogy egy magyar film be tudta hozni a pénzt, amibe került - a rendszert valamennyire tudta működtetni a belföldi és külföldi forgalmazásból, filmfesztiválok díjaiból befolyó összeg, de a fennmaradt adatok alapján állami dotáció nélkül már akkor sem készülhettek volna el fajsúlyosabb alkotások.
Szekfü András elárulta azt is, hogy már tervben van egy harmadik kötet, aminek címe Jancsó és köre lesz. ,,Jancsónak köszönhetem a dilit, hogy interjúkat készítek”. A szerző 1968 nyarán hatodik asszisztensként dolgozott a Fényes szelek-ben, utána pedig elhatározta, hogy a kisdoktoriját Jancsó Miklósról fogja írni. A rendezőt a lakásán kereste fel, ahol mikrofon előtt kifaggatta addigi pályájáról: ,,Nagy kattogások hallhatók a felvételben, ugyanis a vodkához feltöretlen diót adott nekünk Mészáros Márta, és ezeket ott törte fel a két barátom, akik a hangfelvételt végezték” - mesélte az első nagyinterjúról, amit még sok más követett.
A könyvről további információk az MMA Kiadó honlapján érhetők el.
