Stark Attila diplomamunkája 2007-ben jelent meg könyv formátumban: naplót, grafikákkal, fotókkal, térképekkel teletűzdelt beszámolót tart a kezében az olvasó, az alcím értelmében Kula Jani Kalandjait. Az olvasó helyett talán szerencsésebb lenne befogadóról beszélni, mert a betűk értelmezése vajmi kevés a Kulo City-hez, a vizuális kommunikáció majd minden fajtája képviselteti magát. A werkfilm mintájára egy werk-könyv ez, ami a készítés állomásait mutatja be. Mintha ez a változat a skicc, a piszkozat lenne, és létezik valahol egy másik példány, amibe már csak az itt kipróbált, kidolgozott formák kerülnek be. Legitimizálja a hibát, az áthúzást, a rontást, jelentést ad neki, értelmeződik minden elrontott vonal mögötti szándék. Átverés, mert elhiszem, hogy valóban nincs javítás, az egyetlen változatot tartom a kezemben, ami a posztmodern írás hagyományainak megfelelve megbecsüli a “szemetet”, az irodalmi mellékterméket, a hibát, valamint töredékes, enciklopédikus jellegű, magába olvaszt különböző műfajokat és fő témája az önreflexió.
Ez a fajta interdiszciplinaritás, az irodalom és a képzőművészet ilyen erőteljes egybeolvasztása érthető, hogy vonzó egy filmes számára. Kostil Danila a fiatal videoklip-rendező, a budapesti underground ismert tagja, aki számára a városi környezet inspiratív közege legalább olyan meghatározó, mint Stark Attila Kulo City-jében Budapest, ami “rettentő szutyok hely, mégis itt élünk, kénytelenek vagyunk”. A film hűen követi a könyv képi világát, egyedülálló módon körülbelül fele-fele az animációs és élőszereplős részek aránya. Vizuális eklektika, asszociációs montázs, hangulati váltások a harsány színektől a fekete-fehérig. Mégsem tekinthető cselekmény nélküli filmnek, a főszereplő hétköznapjaiban bolyongunk, kocsmázások, haverok, utcaképek, festés, írás, megélhetés, barátnő és minden, ami ezeket összekapcsolhatja: vágyak, álmok, csalódások, megcsalás, szerelem, félelem. Eljutunk a Budapestre való felköltözéstől az Iparművészeti Egyetem elvégzéséig, összeáll egy kerek egész a különálló jelenetek sorából.
A látványért Garai Gábor operatőrnek, az animációért pedig Gacs Rékának, Magyarósi Évának, Jakócs Dorottyának és Kostil Danilának lehetünk hálásak, de nem marad el mögöttük a hangzás sem, már, ami a zenét illeti. Erik Sumo Band és Kiss Erzsi, Óperentzia zenekar, The Qualitons, a Kolinból ismert Linczényi Márk, hogy csak néhányat említsünk a közreműködők közül. Sajnos a narrációról már nehéz ilyen szépen szólni. Hiába mondja Danila, hogy “megkockáztatom, hogy senki nem tudná ilyen jól felolvasni a szöveget, pedig Attila halmozottan beszédhibás” (a narrátor maga Stark Attila), én azért annak is tudtam volna örülni, ha értem, hogy mit mond. Ez persze nem csak az amatőr beszédhang hibája, bár meggyőződésem, hogy mikrofonba beszélni egy szakma, és hiába mutat a gyakorlat manapság mást, igenis nem mindenki képes rá, de tény, hogy az utómunka is lehetett volna körültekintőbb és lényegesen profibb. A kiállítással egybekötött vetítésen szinte szökőévenként egyszer tudtam kivenni a szöveget, a nagy tér betöltésére nem alkalmas ez a fajta magam elé dünnyögés. Itthon, a dvd-t nézve már lényegesen jobb a helyzet.
A NextArt Galéria saját megfogalmazása szerint “a hazai kortárs színtér újabb nemzedékének, új festészeti kezdeményezések bemutatóhelye, platform és eleven közösségi hely”, ráadásul erőszeretettel nyitnak új médiumok felé, logikus tehát, hogy foglalkoznak a Kulo Cityvel. A kiállítás elég szűk, a forgatás során létrejött műalkotásokat lehet megnézni, például a majomfejet, ami a főszereplő fejére kerül számos jelenetben. Én szívesen nézegettem volna egyéb Stark Attila festményeket, grafikákat is, amik megjelennek a filmben vagy a könyvben, de úgy tűnik, hogy a koncepció ezúttal ennyit engedélyezett. A hangsúly egyértelműen a filmen van, a folyamatos vetítés mellett a kiállítás fő célja, hogy felidézze a forgatás hangulatát. Ez nagyjából sikerül is, de mégis maradt bennem hiányérzet az üres falfelületeket látva.
Külön érdekesség, hogy a NextArt Galéria tart gyerekfoglalkozásokat is, múzeumpedagógus segítségével - változó korosztály szokott megjelenni, időnként szülőkkel kibővülve. A Kulo City esetében nyilvánvalóan meg kellett emelni a korhatárt, 14-15 év alatt nem lett volna szerencsés és igazán produktív a foglalkozás. A Múzeumok Éjszakájának délutánján jött a kiskamasz csoport, akik feladatlap segítségével ismerkedtek Stark Attila munkásságával, majd megnézték a filmet, aminek a feldolgozását sem hagyták teljes mértékben rájuk, kérdésekkel igyekeztek irányítani a befogadást, valamint megjelent a film producere is, aki válaszolt a felmerülő kérdésekre. Nagyon pozitív kezdeményezésnek tartom, hogy a NextArt teret biztosít a legfiatalabb generáció kortárs művészettel való ismerkedésének is, főleg, ha megfelelő szakemberek, múzeumpedagógusok segítik a folyamatot.
A kiállítás június 26-áig tart nyitva.
