Kabdebó György: A Filmjusnak van egy nagyon fontos történeti előzménye: még az antivilágban volt egy szerzői jogvédő hivatal, ami hivatalként is funkcionált. 1996 szeptemberében egy miniszteri rendelet megszüntette ennek a hivatal jellegét, és módot adott arra, hogy különböző szerzőtípusok megalkossák a saját maguk jogvédő szervezetét. Még abban az évben, decemberben harminckilencen megalapítottuk a Filmjust, mint egyesületet, ami akkreditáltatta magát a kollektív jogkezelésre. (A különböző szakkifejezések, mint kollektív jog, kis és nagy jog, stb. magyarázata megtalálható a www.filmjus.hu/beszamol/akisesn1.htm címen).
A Filmjus csak mezei egyesület lenne, ha a miniszteri rendelet akkor nem teszi lehetővé, hogy a kollektív jogkezelésre önálló egyesületek is akkreditációt kapjanak. A törvény úgy szól, hogy egy területen csak egyetlen szervezet lehet akkreditálva, ami az összes „egy típusú” alkotónak a képviseletét ellátja. Mi a rendezőknek, operatőröknek és producereknek a kollektív jogkezelését végezzük.
A kollektív jogkezelés azt jelenti, hogy egy éven keresztül gyűlik a pénz, a járulék, amit mi az üres videokazetták és a kábeltévés befizetések után kapunk. Ezt az összeget a törvény fix százalékos arányban osztja el az alkotócsoportok között. A rendezőknek és az operatőröknek jár például 25 százalék a teljes összegből. Aztán a zeneszerzőknek, meg az előadóművészeknek meg a producereknek is jár x százalék. A törvény az Artisjust (a volt jogvédő szervezet utódát) bízta meg a pénzek globális beszedésével. Minden tárgyévet követő márciusban megy értesítés a jogkezelőknek (például nekünk), hogy mennyi volt az évi befolyt összeg, majd annak a 25 százalékát átutalja az Artisjus.
Ezek után következik a második felosztás, ami már nehezebb. Valamilyen algoritmus szerint ezt a pénzt szét kell osztani az alkotók között, akiktől származik ez a pénz, vagyis akiknek ment a televízióban valamilyen művük, az adott évben. A Filmjusnak többek között az volt az akkreditációs feltétele, hogy legyen egy olyan informatikai háttere, amivel egy éven keresztül tudja monitorozni az összes országos sugárzású televíziót. Ebből lesz egy adatbázis: hatvan valahány ezer record keletkezik egy évben. A pénz a műsor hosszának megfelelő módon osztódik el. Van egy felosztás, aminek a végeredménye az, hogy egy perc rendezői honorárium kisjogból például 2001-ben 42 forint 70 fillér. Ettől kezdve a Filmjusban kigyűjtjük névre szólóan, hogy XY rendezőnek milyen filmje ment a Dunán március 16-án, az m1-en szeptember 21-én, a kereskedelmi kettesen október 3-án. Megnézzük ez összesen mennyi perc volt, ezt beszorozzuk a kábeltévé és üres kazetta díjjal és kijön egy végösszeg. Az alkotó pedig jöhet érte a pénztárhoz.
filmhu:Kik lehetnek a Filmjus tagjai?
K. Gy.: A Filmjus tagja lehet bármilyen bármely természetes személy, rendező, operatőr vagy producer vagy ezeknek a jogutódja. A meghalt alkotók jogutódja is tag lehet.
filmhu: Milyen keretből gazdálkodik a szervezet?
K. Gy.: A pénz az üres kazetta eladásokból, valamint a kábeltévékkel kötött szerződések alapján áramló díjból gyűlik össze. Ez évente majdnem egy fix összeg, amit felosztanak, majd átkerül a Filmjusba. Kifizetjük az alkotók jogdíját, majd az összeg bizonyos (a közgyűlés által megszavazott) részét működési költségekre fordítjuk. A törvény szerint minden „egyidejű továbbközvetítést végző” televízió fizet a kasszába. Minden kábeltévé pénzért szolgáltatja a műsorát, miközben azokat a műsorokat, amiket szolgáltat, szinte ingyen kapja. Abban az értelemben, hogy nem ő gyártja a produkciót. Tehát nála keletkezik egy bevétel, ez járulékolódik meg ezzel a módszerrel. Európában mindenütt így van, ez egy bevett szokás, hogy minden kábeltévé az Artisjusnak fizeti a járulékot, az pedig szétosztja az alkotócsoportok között. Külön szervezete van az előadóművészeknek, az EII, külön a zeneszerzőknek, az íróknak, és a képzőművészeknek. A filmeseké pedig mi vagyunk.
filmhu: Filmes szerzői jog szempontjából mi a helyzet ma Magyarországon?
K. Gy.: Bontsuk szét a választ kétfelé. A kollektív jogkezelés tulajdonképpen a szerzői jogi törvénnyel meg van oldva. Ez lefedi az egészet: befolyik a pénz és szétosztják. A nagy jog esetében viszont nagy bajok vannak. Pontosabban: teljes a rendezetlenség. Van a nagy jognak egy, a készülő filmekre vonatkozó része, ami szerint minden produkciónál az összes jogi viszonyt szerződésben kéne rögzíteni. Nem rögzítik. Az történik hogy Józsi ismeri a Gézát, Józsi a rendező, Géza a producer. „Csináljuk meg a filmet! Mennyi? X millió.” Akkor elkezdődik a pénz utáni hajkurászás. Persze nincs annyi pénz, amennyi kellene. Kap valamennyi előleget a rendező, papír nincs róla, folyik a forgatás.
Majd azt mondja a producer, hogy nincs több pénz. Akkor futkosnak hozzánk, hogy a producer kicseszett velem és nem adja a pénzt. Rendben van, hol a szerződés? Az nincs. Ilyen esetben nem lehet mit csinálni. Bár ez még mindig egyszerűbb eset, mert egyszer megfázik a koma, másodszor már fog szerződést kötni a producerrel. De van rengeteg más eset is, leginkább az archív művekkel kapcsolatban. A törvény ugyanúgy vonatkozik rájuk minden egyes újrahasznosítás esetén. A törvény pontosan úgy szól, hogy a bevétellel arányos részesedés illeti meg az alkotót. Nézzünk egy példát: eladják a filmet, például a Mokép eladja a Dunának. Az egy kristálytiszta történet: a Mokép nagyon ügyesen úgy köti meg a szerződést (és ez a nagy jog), hogy a vételár tartalmazza a jogdíjat.
Egy belső határozattal például azt mondja, hogy a befolyó összeg 15 százaléka jogdíj. Akinek van szerződése a Moképpel, ezt megkapja. Akinek nincs szerződése, az egy darabig nem kapta meg. Aztán létrejött a Filmjus, megkerestük a Moképet, kötöttünk velük egy szerződést: Mi a pénzeket átvesszük azok részére, aki adott megbízást a Filmjusnak, hogy az ő „nagy jog”-os követeléseinek érvényt szerezzen. Ezek után nekünk negyedévente elszámol a Mokép, idejön a pénz, ott van, hogy a Durranó Colt című filmért Kovács II. Bélának jár x összeg, mi kiértesítjük, jön a pénzért, és Isten áldja.
Na de! Van egy csomó eset, amikor nem ilyen kristálytiszta a dolog. Például van két olyan televízió, jelesül a Minimax és a Filmmúzeum, amelyek például az MTV-től vettek filmeket. A szerződésükben pedig nincs szó arról, hogy kinek kell érte jogdíjat fizetni. Ettől a perctől kezdve egyik sem akar jogdíjat fizetni. Mind a két céggel perben állunk, azoknak a nevében, akik nekünk megbízást adtak. Úgy tűnik, hogy mind a két cég rájött, hogy neki ez marha rossz PR, és mind a kettő ajánlott egy megállapodást. Sőt a Királyi televízió is rájött, hogy ez egy jogsértő magatartás, így ők is fizetni fognak.
De van egy harmadik rész. Amikor a televízió saját maga előveszi a saját régi filmjeit és vetíti. Tulajdonképpen akkor is kéne fizetnie jogdíjat, amit persze nem akar elfogadni. Ebből kifolyólag éppen most készülünk arra, hogy a televíziót jogdíjfizetésre rákényszerítsük.
filmhu:A készülő filmtörvény adhat erre megoldást?
 |
| Filmes Ház |
De mi az 1948-tól ( a filmállamosítástól) kezdve állami pénzből készült filmek jogállapota? Mert ma egy nagyon hülye állapot van. Hivatalból ezeknek a műveknek a tulajdonosa az ÁPV Rt. Ők képviselik az állam vagyonát. Én azonban ilyen nevű filmforgalmazót nem ismerek, hogy ÁPV Rt. Mi történt? Az ÁPV Rt. ideiglenesen megbízta a MOKÉP-et a filmgyárban készült játékfilmek kezelésével. Ez így rendben is van, mert valakinek kell ezt csinálnia, és a MOKÉP nem is csinálja rosszul. Ráadásul jogdíjat is fizet. De az összes többi filmre ez nem érvényes. A rövidfilmekre, dokumentumfilmekre, ismeretterjesztő filmeknél gyakorlatilag a szabad rablás esete forog fenn. Az forgalmazza, akinek van egy kópiája belőle.
Ez például vonatkozik rám is. Én például huszonegy évig gyártottam mindenféle filmeket a filmgyárban, és egyszer látom, hogy az egyik televízión megy az én filmem. És fogalmam sincs, hogy honnan szedték a kópiát, és persze egy buznyák jogdíjat nem kapok utána. Nem is az baj, hanem a teljes tisztázatlanság. Most például felbukkant a Filmmúzeum, nem mint ellenfél, akivel perben vagyunk, hanem mint „segélykérő” szervezet: hogyan lehetne ezeket a régi dokumentum, oktató, stb. filmeket jogtisztán vetíteni. Mert ezek legalábbis kultúrtörténeti érdekességek. Százszámra vannak köztük ma is nézhető, sőt kifejezetten élvezetes művek.
Teljesen tisztázatlan a helyzetük. Nekünk az a véleményünk, hogy az államnak a filmtörvényben világosan rögzítenie kéne, hogy ki a tulajdonos, ki kapja meg a forgalmazói jogokat. Ez lehet bárki, de ki kell kötni, hogy a bevételből X összeget költhet kópiafenntartásra, archiválásra, Y összeget jogdíjként ki kell fizetnie, Z összeget be kell fizetnie az újfilm-készítési kasszába. A többi a nyeresége. Ennyit kellene belevenni a filmtörvénybe. Félek, hogy nem lesz benne. Pedig, például Csehországban, ezt 6-8 éve ripsz-ropsz elintézték.
filmhu:A Filmjus azon felül, hogy a jogdíjakkal foglalkozik, különböző pályázatokat is kiír. Most fut a harmadik pályázatuk, ami a forgatókönyvírást hivatott anyagilag támogatni...
K. Gy.: A helyzet a következő: A Filmjus választmánya úgy döntött, hogy a teljes árbevétel öt százalékát szociális és kulturális célokra használjuk. Ez a világ összes kultúrországában így működik. Azért, hogy ne az legyen, hogy a saját magunk által gründolt pénzt saját magunk osztunk el, a Filmjus létrehozott egy alapítványt. Ahol az alapítónak semmi köze az alapítványához, szemben azzal, ahogy ez általában lenni szokott. Két éve létrehoztuk ezt a Filmjus Alapítvány néven működő szervezetet.
Egyébként össze is szokták keverni magával a Filmjus-szal. Az előző évben összegyűlt összeg öt százalékát egy nekifutással át is utaljuk az alapítványnak, és a kuratórium dönt arról, hogy ezt a pénzt hogyan használja fel. Két célra használhatja: Egy: megélhetési támogatást ad azoknak az alkotóknak, akik méltatlan helyzetbe kerültek. Kettő: Pályázatokon, leginkább forgatókönyv-előkészítési pályázatokon osztja szét a pénzt, így próbálja betölteni a filmgyártás kapitalizálódása óta létrejött űrt. Ha valaki megír egy forgatókönyvet, azt még elvileg otthon megteheti. De amíg az eljut egy producerig, hogy abból igazán elkezdődjön valami, még sok lépcsőfok van: ki kéne menni terepszemlézni, anyagot kell még gyűjteni stb, amihez már pénz kell. Amit a forgatókönyvíró nem biztos, hogy bele tud invesztálni. Tehát ahhoz, hogy el lehessen kezdeni pályázni, már kell némi ráfordítás. Ebben hivatott segíteni ez a pályázat. Körülbelül 100-300 ezer forintnyi összegeket osztogat az alapítvány, most már harmadik alkalommal. A kuratórium elnöke Sós Mária, rajta kívül négy kurátort kértünk fel a pályázatok elbírálására.
Ahhoz, hogy a Filmjus kész produkciókra jogdíjat fizethessen, előbb azoknak el kell készülniük. Ha már a legelső lépésnél is akadályok merülhetnek fel, képességeinkhez mérten legalább ott megpróbálunk segíteni.
