Miért döntöttetek úgy, hogy a Cigány magyar című színpadi drámát filmen gondoljátok tovább?
Császi Ádám: A film egyik témája a fehér bűntudat: a kiváltságos fehér középosztály kollektív rossz lelkiismerete a rasszizmus miatt. Én pont ugyanezt a fehér bűntudatot éreztem, miközben a Tudás Hatalom Csoport roma színészeivel dolgoztam. Ám ez a pozíció álságos: megint engem, egy fehér rendezőt helyez a középpontba. A film ezért ironizál és ezért provokálja a nézőt: szeretné, ha a fehér nézők gondolkodnának azon, milyen szemszögből is nézik ők a történetet.
Háromezer számozott darab
Horváth Kristóf: Mintha csak úgy gondoltunk volna egyet, és hipp-hopp, már csináljuk is a filmet. Szerintem annak az esélye, hogy egy színházi társulat előadásából nagyjátékfilm szülessen, nagyjából annyi lehet, mint mondjuk nyerni a lottón. Mindez megfűszerezve azzal, hogy cigányok nyertek a lottón. Nem vagyok valami jó a magyar filmtörténetben, de szerintem nem sok ilyen film született eddig. Lehet, hogy ez az első? Lehet, hogy ez az utolsó?
Bob, már a színdarab is az általad alapított Tudás Hatalom Csoporthoz köthető. Mi a története ennek a közösségnek és hogyan vetődött fel annak idején a Cigány magyar ötlete?
H.K.: Mostanában jó sokszor kellett összefoglalnom a történetünket, de sose voltam elégedett. Nem tudom egy bekezdésben átadni, micsoda mesebeli hősnek látom a brigádunkat. A véletlenek olyan csodás harmóniája volt a történetünk, az elmúlt másfél évtized, hogy az már-már előre elrendeltnek hat. Ha végiggondolom azokat az emlékeimet, amik hozzájuk köthetőek, akkor az a felnőtt életem jó részét kiteszi.
Hatott rátok az adaptálás során az az élmény, hogy a Cigány magyart meghívta a berlini Deutsches Theater 2019-ben? Építkezik a forgatókönyv a színdarab ottani fogadtatásából?
CS.Á.: A Deutsches Theaterben semmiféle atrocitás nem ért minket. Viszont az ottani tapasztalataim után újra kellett gondolnom mindazt, amit csináltunk. Azt láttam ugyanis, hogy a művelt felső középosztálybeli nézők, akik eljöttek az előadásra, nagyon is jól érezték magukat. Ez egy olyan darab volt, ami kritikus a nézővel. Fehér emberként nem reagálhattál rá jól: ha sírtál, az volt a baj, ha nevettél, akkor az. Ehhez képest azt látni, hogy az emberek ezen mennyire jól szórakoznak, a végén pedig elszomorodnak, visszás érzéseket keltett bennem.
H.K.: A film alapján úgy tűnhet, mintha Berlinben rossz élmények értek volna minket. Berlin nagyszerű volt, remek közönségünk volt, és kíváncsi, közvetlen, jó humorú emberekkel ismerkedtünk meg. Ami Berlinben kellemetlen volt, az kellemetlen volt Pesten is, meg kellemetlen minden nap, mindenhol. Kevés olyan hely van, ami nem ad inspirációt egy ilyen filmhez.
Háromezer számozott darab
Az előző kérdés kapcsán különösen érdekes a médiához fűződő viszony, a filmbéli színdarab berlini sajtótájékoztatója nem fest épp hízelgő képet a külföldi újságírókról. Átéltetek hasonlót akkor, amikor Berlinben vendégeskedett a Cigány magyar?
CS.Á.: A filmfesztiválokon szerzett tapasztalataim csatoltak vissza és kerültek bele a Háromezer számozott darabba. A film egy ipar, ahol az őszinte művészi szándékodat produktumként adják és veszik – művészet és üzlet nem válik el benne. Mindig van valami lehangoló abban, amikor a művészeted beárazzák.
H.K.: A Cigány magyar előadás előtt volt Francinak (Farkas Franciska - a szerk.) egy önálló storytellingje, szintén Ádám rendezésében, a sajtótájékoztató jelenet már abban is benne volt. Szóval a kérdések nagyobb része eredetileg magyar újságíróktól, riporterektől hangzott el.
A színdarabot és a filmet is hasonló dramaturgia működteti: a szereplők a saját életükről mesélnek, de közben a többségi társadalom sztereotípiáit fogalmazzák meg és ezáltal forgatják ki. Milyen szempontok mentén alakítottátok ki a film látványvilágát Balázs István Balázs operatőrrel és Cseh Renátó látványtervezővel, hogy ez az alkotói stratégia érvényesülni tudjon filmen is?
CS.Á.: A forgatókönyv törésvonalak mentén építkezik, több ember cserepekből álló története. Fikció és valóság, dráma, abszurd és fekete humor keveredik benne szüntelenül, jelzés nélkül. Olyan vizualitást akartam, amely ennek ellenére benne tart a történetben, a jelenlét élményét adja a nézőnek, azonos időbe helyez a szereplőkkel. A látványvilág nagyon tudatosan tér el az éppen divatos minimalista szín- és formavilágtól. Szándékosan eltúlzott: azt akartam, hogy színház és valóság folyamatosan egymásba játszható legyen. A díszlet és jelmez kizárólag a kelet-európai munkásosztály poszt-szocialista retrójából építkezik. Az egész filmen ez a koncepció uralkodik, hogy rámutasson: ezeket az embereket mi látjuk így, ábrázolásuk elválaszthatatlan attól a víziótól, amit alkottunk róluk. Emellett tudatosítja azt az iróniát, hogy az itteni szegények viselete és tárgyi kultúrája pár éve őrülten menő lett. Most ezeket a ruhákat és miliőket láthatod a Vogue címlapján is.
Horváth Kristóf, Oláh Edmond, Pápai Rómeó / Fotó: Piti Marcell
Oláh Edmond, Pászik Cristopher, Varga Norbert és Pápai Rómeó remekül helytállnak a vásznon is. A színházhoz képest eltérő rendezői megközelítést igényel egy meta-filmben vezetni őket, illetve a tapasztaltabb társaik, például Franciska és Bob hogyan tudtak ebben segíteni (egyáltalán kellett-e nekik segíteni)?
H.K.: Nagyon köszönöm a partnereim nevében is a bókot! Én is büszke vagyok a játékukra, szerintem több dicséretet érdemelnének, mert a legnemesebb magyar színházi és filmes hagyományoknak megfelelő világos közlési szándékkal és mértéktartó humorral, árnyalt szárazsággal és vibráló jelenléttel játszottak egy brechti szégyen-komédiát. Nyilvánvalóan meglátszik rajtuk az elitképzés.
CS.Á.: Szerintem egy formabontó filmben vezetni színészeket semmiben nem tér el egy realista anyagtól. Ugyanolyan kihívás színésznek és rendezőnek is – egyébként a színészi játék számomra eszköztelen és realista a Háromezerben. Én nem szeretem, ha a színészek egymást instruálják a próbák alatt, szóval direkt hatás nem volt, de mivel Kristóf sokat tanította a társulatot, nyilván hatott rájuk az ő kifogástalan eszköztára.
Bob, te korábban slamszövegekben is (pl. a Team Slam bajnokságon a Fo-Ci nevű formációval) tematizáltad a roma identitás kérdését, illetve az azt övező tabukat. Tudtál meríteni ezekből a korábbi alkotói/önkifejezési tapasztalatokból a darabnál és a filmnél?
H.K.: Valóban, sokszor játszottam ki a „cigány-kártyát” a slam színpadon, és a Tudás Hatalom Csoport is leginkább költészettel meg zenére beszéléssel foglalkozott. Egy évtized alatt kialakult egy nyelv, egy gondolkodásmód. Szóval a színházi előadás egyértelműen következik a slam poetry tapasztalataiból. A slam színpadon is tudod, kábé milyen a közönséged, főleg E/1-ben beszélsz, humorral, szégyennel, érzelmekkel és okossággal dolgozol. Én nem csak a filmben elhangzó mondatokat, de magát a filmet is egy versnek gondolom. Mindenkinek lehet egy egyéni olvasata.
Mintha már a szereposztás is előrevetítené, hogy provokatív műről van szó: Bob például romaként játszik gádzsó rendezőt. Ez az ötlet honnan jött és szerintetek mit ad hozzá a film értelmezéséhez?
H.K.: Nagyon izgalmas és időszerű kérdés, hogy mit is jelent cigányt játszani. Ha a cigány egy játszható tulajdonság, akkor a nem cigányt is lehet játszani? A „játszhat-e érintettet valaki, aki nem érintett”- problémára az én megoldási javaslatom az lenne, hogy egy pár évadon át továbbra is bújjanak a cigányok bőrébe a nem cigányok, a nem cigányokat viszont akkor csak cigánynak szabadjon játszania. És így, egymás szemének tükrében ismerhetnénk meg magunkat még jobban. Jó ötlet, nem?
Hasonló a helyzet Wieland Speck szerepeltetésével, aki nemcsak rendező és színész, de a Berlini Filmfesztivál Panoráma programjának koordinátora, így lényegében a saját maga paródiáját alakítja a berlini kulturális elitet megtestesítő színházi rendezőként. Hogyan került ő a képbe? Szándékosan egy olyan színészt kerestetek, akinek a civil élete valamennyire rímeltethető a karakterre?
CS.Á.: Wieland kitűnő színész, aki egy szerepet játszik - annyira hitelesen, hogy azt gondolod, ez ő. Pedig ez a karakter egy jelkép: a hideg, kapitalista gépezetet testesíti meg, és nem önmagára reflektál, mint a Berlinale program-igazgatója (amit ő érzékenyen és méltósággal csinált, egyáltalán nem így).
Ádám, Lengyel Balázzsal közösen írtátok a forgatókönyvet. Hogyan dolgoztatok együtt?
CS.Á.: Minden egyes sort együtt írtunk. Erős anyagra építettünk, a társulat darabja meghatározta az írási folyamat irányát. Balázs nagyon bátor író, mindig arra ösztönzött, hogy ne a konvencionális megoldásokat keressük és ne a történetmesélésre koncentráljunk.
Császi Ádám / Fotó: Piti Marcell
Ritkán készül olyan magyar film, ami megosztó és sokszor tabuként kezelt témákat ilyen provokatívan dolgoz fel. Érkeztek szélsőséges reakciók az itthoni közönség részéről?
CS.Á.: A film olyan hatást váltott ki, amit vártam: feldühítette a közönség egy részét és azokat a fehéreket, akik megmentőnek gondolják magukat. Éppen ez volt a célunk: hogy megkérdőjelezzük a kisebbségekkel szemben támasztott előfeltevéseket. A fehér nézők többsége nem gondolja magáról, hogy rasszista – mégis fehérként mindent előítéletes pozícióból nézel, így gyakorlatilag minden sztereotípiává válik. Ezt igyekszik tudatosítani a mozi: nincs olyan, hogy fehérként ne sztereotípiákat láss, a többségi társadalom tagjaként ez az alapbeállításod, így értékelsz mindent.
H.K.: Igen. A forgatás befejezésétől mostanáig tartó időszakot végig szorongtam, és a félelmeim beigazolódtak. Erre tulajdonképpen büszke vagyok. A film önálló életre kelt, és olvassa az embereket. Egyik nap gyászolom, hogy még pár hét, addig pár ezer ember megnézi talán, aztán elfelejtik életem remekművét, másik nap agyonnyom ez a kényszeredett felelősség. Elköteleződnék minden komment-háborúban, és nyilvános vetítéseket, vitákat szerveznék, de ugyanennyire szeretnék elzárkózni a nyilvánosságtól. Hát más filmeket is meg tudnak beszélni egymás között az emberek! És itt szeretném elmondani, hogy ne feledjék, ez egy humoros előadás, ez szinte egy vígjáték. Szerintem nagyon szórakoztató, annak ellenére, hogy egy történelmi léptékű, világviszonylatban is egyedülálló cigány-magyar koprodukció. Nézzék meg, nagyon szórakoztató film!
A filmet lezáró hosszú beállításban a kamera végighalad a romatelepen, ez pedig a dokumentarizmushoz közelíti a Háromezer számozott darabot és felszámolja a korábban látott meta-játékot. Miért döntöttetek e lezárás mellett?
CS.Á.: Az utolsó snitt egyáltalán nem dokumentarista: a kamera a háromezer számozott darabból újjáépülő fiktív házról átfordul a ház valóságos verzióira, majd kínos lassúsággal végigkocsizik egy roma-telepen. Ezalatt pedig egy szépen csomagolt műalkotássá változtatja a valóságot, ready-made-ként kezeli azt. Ugyanaz a gesztus ez, mint amit a rendező a filmben tesz a ház elszállíttatásával. A dokumentarista kép után felirat jelenik meg: ebben a filmben semmi nem valóságos, minden a képzelet terméke. Ám a snitt ennél sokkal tágabb jelentéstartománnyal rendelkezik. Reflektál arra, hogy fehérként egy roma közösséget általában így látsz: kívül maradsz, semmilyen valóságos kapcsolatod nincs vele. Ugyanakkor van a snittben harmónia és nyugalom is: noha a roma-telepekkel kapcsolatban fehérként általában a filmben bemutatott legrosszabb sztereotípiák jutnak eszünkbe, amit most látunk, csak egyszerű mindennapi élet. Elemezhetném még tovább is, de nem akarom elvenni a nézőktől a megfejtés örömét.
Címlapkép: Horváth Kristóf, Pápai Rómeó, Oláh Edmond, Császi Ádám / Fotó: Piti Marcell
