Nemrég épp az új rész apropóján vettük elő a 2011-ben indult A majmok bolygója előzményfilmeket, hogy különösebb meglepetés nélkül konstatáljuk: a Lázadás, a Forradalom és a Háború mai szemmel nézve is egészen más ligában játszik a kiszámítható, a nézők kegyeit gyakran feltétel nélkül kereső, tartalmatlan művek által uralt blockbuster-piacon. A majmok társadalmának első stációját, ezen belül is Cézár, az első vezér élettörténetét elmesélő trilógia darabjai ugyan popcornmozikként is működtek, ám közben súlyos morális kérdéseket boncolgattak hatalmi és családfői szerepekről, valamint a bosszú természetéről. Ráadásul a filmek hangvétele, amerikai tömegfilmtől szokatlan módon fokozatosan egyre sötétebbé vált, a Háborúban például már csak egyetlen központi emberkarakter van, aki nem egy számító gyilkológép, ő viszont az embereket tizedelő vírus új mutációja miatt megnémult. A harmadik rész végén Cézár kolóniája végre elér az új otthont jelentő völgybe, és bár a vezér meghal, a majmok társadalma innen fejlődhet tovább.
A birodalom pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol a Háború véget ért. Cézár temetési rituáléját látjuk a főcímig, ez a három perc pedig rögtön hidegrázós. Wes Ball és az írók, a sorozatba újonnan csatlakozott Josh Friedman, valamint az előzményeket is jegyző Rick Jaffa - Amanda Silver páros gyorsan és hatékonyan helyezik vissza a nézőt ebbe a világba, az elhunyt vezér temetése önmagában is egy erős nyitány lenne, az előzmények ismeretében viszont különösen megrázó.
A cselekmény ezt követően közel 300 évet ugrik előre, a film első harmada pedig egy az eltelt idő során kiépült majomklán dinamikáján keresztül mutatja meg, hogyan élnek az egyre okosabb emberszabásúak a Földön, ami lassan teljesen az ő fennhatóságuk alá kerül. Az új főhős, Noa (Owen Teague) és barátai sasok tojásait gyűjtik a hosszú prológusban, ami a karakterek közötti viszonyok felvázolása mellett a környezet bemutatásáról is szól. Noa egy olyan majomklán tagja, akik sasokkal vadásznak, sőt, valamiféle spirituális kapcsolódásra is törekszenek a madaraikkal. A fiatal csimpánzok épp egy kötődési rituálé előtt állnak, ami lényegében a felnőtté válást jelenti az emberszabásúak számára: madarat kell választaniuk maguknak. Egy emberszerű lény váratlan felbukkanása azonban az egész közösség sorsát veszélyezteti, így Noának másképp kell bizonyítania rátermettségét. Útja során egyfelől az övéit igyekszik megmenteni, miközben sokat megtud a majmok múltjáról, Cézár örökségéről és eljut Proximus vezérig, aki egy nagy birodalom létrehozásán munkálkodik.
A birodalom a maga közel két és fél órás játékidejével a széria eddigi leghosszabb darabja, azonban ez szinte fel sem tűnik. Wes Ball és vágói, Dirk Westervelt és Dan Zimmerman magabiztosan diktálják a ritmust, a film eleji lassabb, szemlélődős jelenetek megalapozzák a hangulatot, az ezeket félbeszakító akció pedig gyors és dinamikus. A játékidő második felében aztán egyszerre több szálon zajlanak az események, heist movie-ra emlékeztető megoldások és a Háborúban is látott börtönfilmes panelek is akadnak. Sőt, Noa útja szintén az előző rész road movie-elemeire emlékeztet. A birodalom így a történetvezetést tekintve nem talál sok új fogást a mitológián, azonban a jól kidolgozott karakterek, valamint a világ konzekvens építése miatt nem tűnik az előző filmek üres utánzatának.
A film egyik nagy érdeme, hogy jól tematizálja Cézár örökségét, ami egyébként meta-gesztusként is értelmezhető, hiszen ezúttal a korábbi nagy nevek nélkül, három kiváló előzményt követően kellett új alapokra helyezni a mondakört. Noa és klánja kezdetben semmit sem tud Cézárról, később pedig kiderül, hogy vannak majmok, akik vallási fanatikusokként tisztelik a számukra történelmi hőssé vált első fővezért, mások pedig hatalmi törekvéseik legitimálása miatt emlegetik a nagy előd nevét, figyelmen kívül hagyva azokat az alapvető értékeket, amiket a Cézár vezette kolónia képviselt. Mindkét szélsőértékhez remek karaktereket hoztak létre az írók.
A Cézár és öröksége iránt hívőként rajongó Raka (Peter Macon) elsőrangú comic relief-figura, aki emellett a bigott vallási közösségek működési logikáját is megtestesíti. Aztán ott van a fő antagonista, Proximus vezér, aki vérbeli populista politikusként viselkedik. Számára Cézár hagyatéka a hatalom megtartásának kulcsa (Proximus Cézárnak nevezi magát utalva arra, hogy ő viszi tovább az előd politikai örökségét), területszerzési és kolonizálási terveit manipulatív, demagóg szónoklatokban tálalja, miközben egy elnyomó rendszert épít a leigázott törzsekből, az első vezér emlékét kizsákmányolva.
Ezektől a témáktól emelkedik A birodalom is a blockbusterek topligájába. Na meg attól, hogy az alkotók ismét érezhető alázattal fordultak nemcsak az előzménytrilógia, de a legelső film felé is. A forgatókönyv például szinte észrevétlenül játszik el azzal, hogy a meglepően intelligens ember, Mae (a Vajákból ismert Freya Allan) akár a Lázadásban eltűnt űrhajó legénységének tagja is lehet, miközben Ball egy-két plán, valamint a zenei téma erejéig is elegánsan idézi meg az 1968-as első részt. És ha már plánok.
A filmet a Kontroll és az újkori Jumanji-művek operatőre, Pados Gyula fényképezte, aki ezzel a munkával biztosan megerősíti a helyét Hollywood legjobb operatőrei között. A birodalom nehezített pályát jelenthetett számára is, hiszen amellett, hogy sok CGI-jal és persze végig motion capture-rel dolgoztak, a filmben vannak éjszaka lángoló faluban játszódó, valamint vízben és vízközelben felvett akciójelenetek is. Pados káprázatos totálokat komponál, a növényzettel benőtt városmaradványok látványa mellett különösen emlékezetes az a snitt, amikor Noa sziluettjét látjuk, ahogyan egy hegygerincen mászik. De a kevésbé mozgalmas részekre is bőven jutnak bravúros megoldások: több jelenetben is olyan ritmusa van a képen belüli vágásnak, hogy azt az ebben verhetetlen Spielberg-Kaminski páros is megirigyelné.
Bár A birodalom méltó az előző három filmhez, felérni mégsem képes azokhoz. Egyfelől, hiányzik egy Andy Serkis-kaliberű motion capture-alakítás. Owen Teague tisztességgel helytáll élete első mocap-főszerepében, viszont egyelőre nem tud olyan nüanszokat megragadni Noa figurájában, mint amire Serkis képes volt. Freya Allan már problémásabb, a hátsó soroknak játszik, ráadásul nemcsak harsány, de hiteltelen is. Ez főként amiatt aggasztó, mert a befejezés ismét felveti a folytatás lehetőségét, amiben Mae karakterének központi szerep körvonalazódik…
Másrészt pedig, bár Wes Ball meglepően biztos kézzel tartja össze a filmet, a végeredmény a sokfelé burjánzó történet és az egymástól eltérő hangulatok, eklektikus műfaji elemek és a szerteágazó témák (politika, vallás, vezérszerep) miatt közel sem annyira egységes, mint az ebben (is) etalonnak számító előző trilógia. Az alkotók három filmre elegendő stílus- és tempóváltást szuszakoltak A birodalomba, és bár a saját maguknak állított csapdákat sikerrel kerülik ki, talán a kevesebb történetszál és az egységesebb hangulat jót tett volna a végeredménynek. A legfájóbb hiány, hogy a zsúfoltság miatt Proximus vezér karaktere nem kap elegendő teret, jó lett volna, ha több időt tölthetünk vele, mivel a figura a majmok társadalmi fejlődésének fontos stációját jelképezi és az általa képviselt ideológia háttere is izgalmas.
Az apró megbicsaklások ellenére is kifejezetten jó nézni ezt a filmet, a félmaratoni játékidő gyorsan eltelik, a világ továbbra is érdekes és a történet új iránya bizakodásra ad okot. A majmok bolygója: A birodalom egy rétegzett, gondolatgazdag, mégis szórakoztató blockbuster, amit ugyanúgy érdemes megbecsülni, mint az előző három részt. Pados Gyula kimagasló operatőri teljesítménye miatt pedig még büszkék is lehetünk rá.
