A Zárójelentést elsősorban a benne részt vállaló tehetségek sokasága, és az ő közös múltjuk miatt lehetett várni. A neves névsor legtöbbször úgy egyszerűsödött le a sajtóban, hogy harminc év után ismét együtt dolgozik Klaus Maria Brandauer és Szabó István. Való igaz, a magyar rendező a legnagyobb nemzetközi sikereit – a Mephisto ugye Oscar-díjat kapott – az osztrák színész főszereplésével készült filmjeivel aratta, ez a Zárójelentés legnagyobb szenzációja, de mások is felsorakoztak, akik kisebb vagy nagyobb módon hozzájárultak Szabó nyolcvanas években készült trilógiájának nagyszerűségéhez.
Első helyen kell megemlíteni Koltai Lajos operatőrt, aki a Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen képeiért egyaránt felelt, továbbá Andorai Péter, Eperjes Károly, Udvaros Dorottya és Kerekes Éva is feltűnt ezekben a filmekben. Szédületes társaság, ezt nem érdemes vitatni, félő volt viszont, hogy a film inkább lesz régi barátok hangulatos múltidézése, mint egy önmagában is érvényes, aktuális üzenettel bíró alkotás.
A Zárójelentés eleje abba az irányba mutat, hogy ez a baráti összejövetel legfeljebb a résztvevőknek lesz maradandó emlék, és mi nézők kívül maradunk a körön. Lomha, ráérős tempóban ismerkedünk meg a hirtelen nyugdíjba küldött Stephanus doktorral (Klaus Maria Brandauer) és azzal a nyomasztó érzéssel, amikor egy ledolgozott élet után egyszer csak megfosztják az embert hatalommal és megbecsültséggel járó pozíciójától. Stephanus öregkori útkeresése már az elejétől fogva átélhető, de a köré épülő film többször is ügyetlenül rajzolja fel személyes kapcsolatait, a kortárs környezetet.
Az orvos feleségét alakító Udvaros Dorottya és Brandauer párosa nem működik, nem illik össze a két amúgy kiváló színész játéka. Kerekes Éva hiába játszik fontos szerepet, sokkal haloványabb, mint a Drakulics elvtársban, a nemrég elhunyt Andorai Péter szótlan, mindent látó karakterével kapcsolatban hiába vártunk csattanót. Általánosságban pedig elmondható, hogy az arcokról készült közelképek zavaróvá válnak a túlzott használatuk miatt.
Felettébb szájbarágós az a drónfelvétel, amely egy falut mutat felülről, közben a Szózatot énekli egy kórus, és elérnek ahhoz a sorhoz, hogy „Itt élned, halnod kell”. Szabó régebben elegánsabb és izgalmasabb beállítással mesélt volna a hazánkhoz fűződő viszonyról, a hazaszeretet fontosságáról.
Udvaros Dorottya
Szabó remekműveihez fényében meglepő, hogy rendezésileg kirívóan hullámzó minőségű film a Zárójelentés. Egy olyan beteghez hasonlít - egy ideig legalábbis -, akit az orvosa eltiltott a stresszel, fizikai megerőltetéssel járó helyzetektől. Mintha a főhős szülőfaluja is, ahol körzeti orvosként kezd el dolgozni, csak menekülés lenne a film számára a valódi problémák és az igazán drámai konfliktusok elől.
Később aztán - akár egy futó, aki nem figyel oda a sípszóra, és késve indul a többiek után – nagyjából magára talál a film: kiderül, hogy ambiciózusabb a Zárójelentés annál, hogy csak a helyét és a szerepét kereső orvos kálváriájának személyes dimenziójával foglalkozzon. Az ironikusan Szépvölgynek hívott település külsőre tényleg idilli hely, de fokozatosan feltárul előttünk belső romlottsága: a Stohl András által imponáló szigorúsággal megszemélyesített polgármester a saját játszóterének tekinti, a lakói pedig egyszerűen manipulálhatóak, elég egy pletykamorzsát elhinteni, és máris kiközösítenek bárkit.
Szabó és Brandauer eddigi közös filmjei a múltban és a történelem színpadán játszódtak, nagyszabású módon mutatták be a közép-európaiak alapélményét: a sűrűn változó politikai rendszerek érdekeik szerint felhasználták, aztán eltaszították, gyakran megsemmisítették állampolgáraikat. A Redl ezredessel szemben, amely bejárja az Osztrák-Magyar Monarchia számos szegletét, és még Ferenc József is felbukkan benne egy röpke pillanatra, a Zárójelentés más módon vall a hatalom és az egyén egyenlőtlen kapcsolatáról: egy kis falura korlátozza a figyelmét, ez a mikrokozmosz azonban egész Magyarországot jelképezi. Egy gyógyítani akaró ember magányos küzdelmét mutatja be egy mocsárhoz hasonló, bénító közegben. „A gyűlölet beteggé tesz” - hangzik el az orvos szájából, és nem nehéz ezt a mondatot a mai közállapotokra adott keserű reakcióként azonosítani.
.jpg)
Stohl András
Amíg a Mephisto és a Redl ezredes súlyos jellemhibákat felvonultató, ugyanakkor rokonszenves tulajdonságokkal is bíró főszereplői úgy buknak el, hogy közben lojálisak a fennálló rendhez, kiszolgálják annak érdekeit, addig Stephanus nyíltan szembeszáll a hatalom helyi képviselőjével. Az orvos tehát erkölcsileg sokkal feddhetetlenebb, egyúttal viszont kevésbé izgalmas karakter.
Az életmű és a változó politikai rendszerek – természetesen a Mephisto, a Redl és a Zárójelentés közege szélsőségesen eltér egymástól - ismeretében tanulságos végigkövetni, hogy Szabó szerint a 21. században mire megy az ember, ha nem hagyja magát korrumpálni, és kiáll vélt igazáért egy hatalmi pozíciót birtokló személlyel szemben.
A történelmi tablókhoz képest szorosabb kapcsolat fűzi a Zárójelentést Szabó Édes Emma, Drága Böbe című filmjéhez. Mindkettő egy álomjelenettel kezdődik, és mindkettő a jelenkor társadalmi viszonyairól fest kritikus képet. A rendszerváltás utáni években játszódó, két fiatal orosz tanár nyomorúságáról szóló Édes Emma központi motívuma a zuhanás, ami kevésbé drasztikusan, az orvos felsőközéposztálybeli háttere miatt finomabb módon, de a Zárójelentésben is megjelenik. Stephanus először abból a kényelmes szociális hálóból hullik ki, amit a megbecsült professzorok köre jelent, végül a faluban is számkivetetté válik.
Eperjes Károly és Klaus Maria Brandauer
Örömteli volt azt látni, hogy bár a Zárójelentés kevésbé komplex módon fejteget társadalmi és morális kérdéseket a korábban citált Szabó-filmekhez képest, és technikailag is mutat némi ügyetlenséget, de a leglényegesebb fronton jól teljesít: mer aktuális lenni, sarkos véleményt fogalmaz meg. Szabó Istvánra még akkor is érdemes odafigyelni, amikor messze kerül a csúcsformájától.
És azért is érdemes odafigyelni erre a filmre, mert Szabó ebben a művében beszél a legnyíltabban az ügynökmúltjáról. Stephanus vallomása és magyarázkodása után – egy fiatalkori emléket idéz fel, ami gyanúsan egybevág Szabó életével - a papot alázattal és ripacskodás nélkül, remekül játszó Eperjes Károly visszakérdez, hogy mi is volt ez: „Önfelmentés? Túlélési stratégia?” Alighanem mindkettő igaz. Nézőként csak találgathatunk, hiszen Szabó csak a filmjein keresztül, általa kontrollált körülmények közt hajlandó saját múltja vizsgálatára, más nyilvános módon viszont nem. A Zárójelentés vetítése utáni sajtónapon például nem adott interjúkat.
Andorai Péter és Szabó István a film forgatásán
A filmben, mielőtt még elhangozhatnának más komoly tisztséget betöltő, fiatalkorukban a kommunista állambiztonsággal együttműködő, fiktív személyek nevei, a polgármester csendre inti a beosztottját. Anélkül, hogy felmentenénk Szabót, abban igaza van, hogy igazságtalan helyzetet eredményezett, hogy az ügynökakták nyilvánosságra hozatala a mai napig nincs rendezve. Egyes nevek kiderültek, más nevek homályban maradtak, és a nyilvánosságra került személyek is eltérő bánásmódban részesülnek.
A film keserűségébe azért remény is vegyül, Szabó megnyugvást talál a művészet katartikus erejében és tiszta szépségében, illetve bizakodva tekint a fiatal nemzedékre. Ha szó szerint vesszük a Zárójelentés címét, és az életmű lezárásának tekintjük, akkor már most elmondható, hogy Szabó egy olyan nagyszabású művészi teljesítményt hagy maga mögött, amelynek csúcsműveit a fiatalabb nemzedékek remélhetőleg még sokáig élvezik és elemzik, és alaposan megrágják a filmekből és a rendező életéből következő morális dilemmákat.
