Valamikor a reformkor idején kis színészkompánia járja a magyar vidéket, olcsó darabokkal szórakoztatva a falvak bárdolatlan lakóit, miközben az áhított pesti kőszínház színpadáról álmodoznak. Fekete, a véletlenségből katonaszökevénnyé vált ifjú oldalán csöppenünk bele a társulat életébe egy tömegverekedéssé fajuló előadás közben, ahol a helyi közönség képtelen megkülönböztetni a színdarabot a valóságtól.
A fejbe kólintott katonát játszó Mohai Tamást már tavaly is láthattuk színházas-komédiában a vásznon, Vékes Csaba Hetedik alabárdos című filmjében, a sztárallűrökkel megáldott mellékszereplő helyett ezúttal a színházi világ újdonsült jövevényét alakítja. A Vándorszínészek azonban legalább annyira különbözik a színházi életet nem kis cinizmussal kifigurázó Alabárdostól, mint Sándor Pál saját klasszikusától, a Ripacsoktól, amely jóval kiábrándultabban kezelte a világot jelentő deszkákat.
(fotó: Szlovák Judit/Big Bang Media)
A társulatot nívós szereplőgárda kelti életre, akiknek az esetenként a szövegüket is megtanulni képtelen, vásári komédiások bőrébe kell bújniuk, így az eltúlzott manírok nemcsak a színpadon kerülnek elő. Gáspár Sándor öblös hangú direktorként igazgatja a csapatot, az előadásokban maga is fellép nevelt lányával, Emmával (Martinovics Dorina), Komáromyval (Kovács Krisztián) és Zengőékkel (Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter). A papucs Zengő úr szerepében Rudolf Péternek sajnos nem jut hangsúlyosabb szerep, bólogató Jánosként szajkózza a direktor (és a súgó) minden szavát, Zengőné pedig beéri egy kis szerelmi háromszögben való kavarással.
(fotó: Szlovák Judit/Big Bang Media)
Mint minden működő színtársulatnál, itt is a karakterek közötti kémia adja az előadás sava-borsát. Fekete és a társulat által befogadott árva fiú közötti esti beszélgetés, Borostyán próbálkozásai Emma húgának meghódítására, Zengőék családi perlekedése, valamint a Kova és az igazgató között feszülő régi viszály - amiben felidéződik a Kern-Garas páros “se veled, se nélküled”-kapcsolata a Ripacsokból - vérbő élettel tölti meg a történetet. Főhősünk, Fekete azonban hiába menekül a katonaság elől, az általa bejárt útnál sokkal hangsúlyosabb a naivaként induló Emma kibontakozása. Martinovics Dorinának nem csak a szerelmi szálban jut szerep, hanem egy drámai fordulatot követően a stafétát is át kell vennie a direktortól.
(fotó: Szlovák Judit/Big Bang Media)
Sándor Pál jó érzékkel választotta a 19.századi magyar vidéket a commedia dell'arte-san egyszerű karakterekkel, és jól bevált fordulatokkal dolgozó történet helyszínéül. Amíg fővárosban még épp csak megalakultak az első magyar nyelven játszó kőszínházak, a vidéket járó társulatok előadásai még sokkal közelebb álltak a vásári komédiázáshoz, a reneszánsz hagyományokhoz. A korhű látványvilág Pater Sparrow és Varga Judit (Prop Club) professzionális tervezői munkáját dicséri, akik ezúttal is sikerrel idézik meg az adott kort. Ezt támogatják Garas Dániel operatőr remek beállításai, a barátságos, gyertya világította belterekben otthonosan érezzük magunkat, az utazás során pedig nagy hatású premier plánokban tárul elénk a mindenkori magyar táj, ahol hőseink útja keresztül vezet.
A legmulatságosabb jelenetekre természetesen a színpadon kerül sor, a rendező ilyenkor van igazán elemében, a csetlő-botló társulatnak rendre meggyűlik a baja a szöveggel, vagy a kellékekkel, ráadásul kifejezetten szórakoztató Gáspár Sándort erdei szörnyetegként, Rudolf Pétert púpos hátú hóhérként, vagy Hegedűs D. Gézát Lear királyként látni. Amikor pedig végleg legördül a függöny, nem állunk fel csalódottan: a Vándorszínészek nem kacagtató vígjáték, hanem egy kellemes, régi vágású komédia, ami őszinte szeretettel beszél a színház varázslatos világáról.
VÁNDORSZÍNÉSZEK - Rendező: Sándor Pál. Forgatókönyv: Péterfy Gergely, Szekér András, Sándor Pál. Operatőr: Garas Dániel. Szereplők: Mohai Tamás, Rudolf Péter, Gáspár Sándor, Ifj. Vidnyánszky Attila, Hegedűs D. Géza, Martinovics Dorina, Nagy-Kálózy Eszter. Forgalmazó: Big Bang Media. 102 perc, 2018.
