Már a főcím magával ragadja a nézőt (pedig még nem is beszéltünk a telitalálat előzetesről), egy fiatal fiú fut keresztül a film eljövendő színterein, irracionálisan szépen, finoman, mintha szállna. Nagy felfedezés ifj. Vidnyánszky Attila, övé a másik főszerep, ő a fiatalabb testvér, az erősebb, a bátrabb, a tehetségesebb, a sportember, bátyjának (Klem Viktor) jóval nehezebb sors jut. A szereposztás kiváló, Fenyő Iván, Györgyi Anna, Molnár Piroska, Nyári Oszkár, Csuja Imre mellett megjelenik a fiatal színészgeneráció legjava, Törőcsik Franciska, Bán Bálint, Béli Ádám, Fritz Attila, hogy csak főbb szereplőket említsük.
Láthatóan a hatalom és a manipuláció természete foglalkoztatja a rendezőt: a dokumentarista pontossággal bemutatott történet, a tökéletesen kidolgozott karakterek, a szerethető, sodródó nagyra nőtt gyerekek, a fordulatok, az akciók, a ritmus, mind-mind a hatalmi függőség, a pszichológiai megtörés bemutatására törekszik. Amikor Fenyő Iván fekete motoros alakjában megérkezik a kisvárosba az ördög, a kallódó suhancokból „egyesületi fiúk” szerveződnek, akik „egyszer csak megértik”, csak rájönnek arra, hogy „tanulni, dolgozni, vinni valamire” a világnak ezen a táján leginkább egy rendvédelmi szervezet tagjaként lehetséges. Egy 62 százalékos munkanélküliségben élő láthatatlan kisvárosban nem sok választás marad, a gyengék kiszorulnak, „az erő, a rend, a fegyelem” pedig a szedett-vedett, kisebb lopásokból, kábítószer kereskedelemből élő srácokból előbb barna inges, majd fekete inges csapatokat szervez.
A gépezet beindul, a tudományos elveken kiépített disztópia működni látszik, a kopaszra nyírt fiúk „katonásdit játszanak”, roma telepeket terrorizálnak, védelmi pénzt követelnek, a politikai erőterek letisztázódnak. Csak azt nehéz megérteni, hogy hová lesz a testvéri szeretet, a tisztesség, a barátság, a szerelmet már le sem merjük írni. A makro viszonyok mellett megismerjük egy autó, egy futócipő, egy testvérpár történetét, odaszegeződünk az apa és anya nélkül botladozó srácok fájdalmaihoz, örömeihez, bűneihez, szembesülünk mutyi-országunk kisstílű összekacsintásaival, miközben feltesszük magunkban a kérdést: biztos, hogy ezt akarjuk? Tényleg ilyenek vagyunk? Belerúgunk a gyengébbe és áhítattal nézünk az erősebbre? Bármit megteszünk egy kis elismerésért, törődésért?
Goda Krisztina mérnöki pontossággal viszi végig a történetet, tökéletes ritmust alkotnak a mikró villanások, az érzékeny vágások és a dinamikus akciók, és már nem csak a főszereplő, de mi is az életünkért futunk. Összeszorult gyomorral tehetetlenül fészkelődünk kényelmes mozi székünkben, ki szeretnénk szállni, de nem lehet, hiszen „ezek is mi vagyunk”. A magyar film kimozdult végre Budapestről, mélyen átgondolt szociális kérdéseket vizsgál, teszi mindezt feszült, izgalmas, ha tetszik szórakoztató módon, régi tartozását törlesztve a Veszettekkel.
