2014. 12. 10. Tóth Gergő
A korlátlan szabadság művészete
M. Tóth Éva a Fényíróknál
A BKF Fényíró Filmklubja már külsősök számára is látogatható. Ennek apropóján indítottuk el cikksorozatunkat, melyben a BKF diákjai számolnak be az eseményről. Az idei utolsó alkalommal az animációé volt a főszerep. A levetített rövidfilmek között Muhi Klára producer beszélgetett M. Tóth Éva Balázs Béla-díjas animációs rendezővel.
Az esemény rendhagyó voltát Szabó Gábor már az este elején éreztette azzal, hogy visszatekintett a Fényíró Filmklub korábbi illusztris vendégeinek sorára. Az elmúlt két évben a meghívottak palettája egészen változatos módon a kortárs magyar filmalkotók színe-javát felvonultatta. Így találkozhattunk olyan idősebb, mára már legendává érett filmművészekkel, mint mondjuk Sára Sándor, Zsigmond Vilmos, Ragályi Elemér, Sándor Pál, Tímár Péter, Kardos Sándor, Bereményi Géza, Jeles András, Makk Károly, Szabó István, Kende János vagy Jancsó Miklós. Eljött a középgeneráció jelentős alkotóinak képviseletében többek közt Máthé Tibor, Szász János és Enyedi Ildikó. Megismerhettük személyesen az újgenerációs filmkészítő tehetségeket, mint például Hajdu Szabolcs, Pohárnok Gergely, Török Feri, Mundruczó Kornél, Pálfi György, Antal Nimród vagy Erdély Mátyás. A lista persze nem teljes, csak szemléletes. (
Korábbi írásaink ITT olvashatók!)
M. Tóth Éva 24 évesen az Iparművészeti Egyetemen (ma már MOME) kezdte tanulmányait grafikus szakon. Ekkoriban még csak messzi derengés volt a digitális paradigmaváltás, az animációban a klasszikus technikák uralkodtak. Vonzotta őt ez a világ, így egy szép napon besétált a Pannónia Filmstúdióba. Itt Varga György vette szárnyai alá, aki mellett kitanulta a szakma fortélyait, később pedig operatőr-rendező párosként alkotótársak is maradtak (ő egyébként az este során szerényen a nézőtérről figyelt). Éva ekkor harmincéves volt.
Az első "blokk” a vendég három korai alkotásával nyitott, amelyek még 35-ös kópiára forogtak. A vetítés megkezdésével egy picit várni is kellett, mert elszakadt a film, de hát ez is hozzátartozik ehhez a nosztalgikus érzéshez. Az Amszterdam a rendező egyik első munkája, elmondása szerint ezért nem csoda, ha érződik, hogy grafikus rajzolta (rá is szóltak, hogy ne csak kistotálokat csináljon). A film vidám karneválja egy város keltette érzéki tapasztalásnak, ami a jellegzetes formák szürreális vonulatán végigvezetett szemet folyamatosan elkápráztatja. Nem titok, hogy Éva munkásságában a fekete-fehér a grafikai tulajdonságai miatt kulcsszerephez jut, e műve szintén ezzel operál, olyan kifordított érzést kelt a nézőben mintha negatív filmet látna. A rendezőnő elmondta, hogy azért szereti ezt a két színt használni, mert nem lehet vele maszatolni, mindig pontosan kell fogalmazni. A technológia ma már nehezen hozzáférhető és nem is gazdaságos, mégis akad még ebből a kamerából. Sőt, éppen azt a példányt sikerült kimentenie a pusztuló Pannóniából, amivel az Amszterdam készült. A gép ma a BKF 107-es termében áll, ahol Bacsó Péter tanítja rajta az ifjakat.
Jelenések
Az 5-6 évvel később készült Jelenések ugyanezt a technológiát használta. A film Henoch könyvének rémisztő szavaival kezdődik, melyben megtudjuk, hogy az angyalok megkívánták az emberek leányait és gyermeket nemzettek, elszaporítva ezzel a bűnt a földön. Az Úr megelégelvén ezt, özönvíz képében szörnyű apokalipszist zúdított a világra. A történet hamar megelevenedik a szemünk előtt, az angyalokat, azaz a felvigyázókat büszke villák, a nőket csókra éhes szájak szimbolizálják. A film a fekete-fehér grafikai világ továbbgondolása egy mélyebb filozofikussággal, illetve mozgalmasabb ábrázolásmóddal. Az angyali seregek, a bárka, a bábeli torony mind ívelt vad forgatagok és fenyegető hegyes formák, melyeken szilárd rendszer uralkodik. Minden képkocka önmagában megér egy tanulmányt grafikusságának ereje, aprólékos kidolgozottsága, egyedi perspektívája révén, nem beszélve az őket feltartóztathatatlanul mozgató lendületről. Éva elmesélte, hogy 1 másodperc általában 12 kockából, vagyis fázisból áll. A fázisok átlátszó cellekre készülnek, melyekből több réteg is egymásra kerül. Ezeket szerette kézzel festeni, ugyanis grafikusként jó érzés anyaggal dolgozni. Így létrehozott egyfajta textúrát – szemben a nagyon steril képekkel, zárt kontúrokkal –, aminek köszönhetően lett egyfajta lebegése és szabadsága. Biológiai alapú festéket használt, amely hamar szárad és olajos érzetet kelt. Két és fél évig készült elő, de ez nem jelentette azt, hogy napi 24 órában csak ezzel foglalkozott. Forgatókönyvet, akárcsak az előző filmnél, itt sem használt (de óvta a hallgatókat attól, hogy kövessék a példáját), viszont a forgatást komoly mozgáspróbák előzték meg, melyek ekkoriban már az elektronika segítségével zajlottak. Éva azt is megjegyezte, hogy ezekhez a mozgáspróbákhoz használt vonalrajzokkal vigyázni kell, mert nem olyanok, mint a már megfestett, kész képek, hiszen utóbbiaknak van igazán „súlya”. A lényeg, hogy hosszú türelemjáték az alkotási folyamat. A kérdésre, hogy ennek az erotikus apokalipszisnek a gondolata miként keletkezett, azt felelte, hogy a történet jött, és ő már látta maga előtt, szabadjára engedte megérzéseit és örömből csinálta az egészet. Ezután következett a Mi ágyunk, ami egy személyes, életképekből válogatott családi idill, „egy napunk története”. A film szereplői Éva gyerekei (Fruzsi és Gergő) nem csak arcukkal, de sajátos „hangeffektjeikkel” is hozzájárultak a kísérlethez.
Vox Animae
A válogatásba került két olyan nagy alkotó egy-egy műve is, akiknek munkássága stílus- és szemléletformáló erővel hatottak M. Tóth Évára. Elsőként Reisenbüchler Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas animációs rendezőnek, Éva egyik mesterének Boldog Világvégéjét vetítették. A mester magáról állította, hogy rajzolni nem tud, ezért főként kollázsokat készített. Az alkotás olyan, mint egy elszabadult LSD-trip. Féktelen és végtelen szabadsága megtanította a rendezőnőt arra, hogy a film nem szükségképpen narratív, hanem lehet valami más is, például működhet úgy, mint egy vers vagy epigramma. Bükit széles műveltségű, mélyen filozofikus, a kommerszet zsigerből elutasító művésznek írta le, aki „egy csillag az animáció egén”. Mindig jó volt vele beszélgetni, és amiket mondott, azok ma is ugyanúgy érvényesek. „Igazi 68-as örök hippi volt, aki semmi engedményt nem tett a tömegkultúra irányába.” Filmjében erősen jelen van a fogyasztói társadalom kritikája, üzen Walt Disney-nek is (úgy gondolta, hogy a Hófehérkével elárulta a műfajt). Elhivatott volt az ügyben, hogy az animációt megvédje a giccstől, féltette a műfajt attól, amivé válhat, radikalizmusáért pedig tiszta eszközökkel dolgozott.
A másik nagymester, akivel a művésznő bár sosem találkozott, de akiből rengeteget merített, Kovásznai György volt. A gondolkodó, író, festő és animációs rendező neve méltán fogalom a szakmában, bár elismertsége sok évet váratott magára. Évát alkotóereje és szabadsága inspirálta arra, hogy pályára lépjen. Bükihez hasonlóan szintén nagyon izgalmas, összetett személyiség volt – írja le a rendezőnő. Festőként az animáció olyan lehetőség volt számára, melyben a cenzúra kevésbé volt képes korlátozni őt, mert a műfaj nem volt annyira szem előtt. Kovásznai filmjeinek egyedi technikája abban rejlik, hogy képeit kockáról kockára a kamera alatt festette meg, ami egy mozgalmas, folyamatosan változó, élénk és bravúros festői stílust eredményezett. Tőle A ’74-es nyár emléke című művét vetítették, ami Éva gyerekorrának szellemét, érzületét közvetíti. Bár volt grafikai koncepció, a fázisokat itt is a kamera előtt festette, hogy aztán képről képre exponálják azokat. Óriási munka volt ez, amely komoly fizikai és szellemi koncentrációt kívánt meg, de épp ezért az alkotásai mindig frissek és tele vannak energiával.
M. Tóth Éva a BKF-en
Az animációs filmkészítés operatőri technikájára kíváncsi hallgatóságnak sikerült megszólaltatnia Varga Györgyöt is, aki lelkesen mesélte, hogyan is képzeljünk el egy ilyen stúdiót. Az operatőr elmondta, hogy arányaiban minden – a méretek, de maga a műterem is – kisebb. A lényeges itt a majd 10 kilogrammos kamera volt, amely ötvözete a filmkamerának és a fényképezőgépnek, képkockánként rögzít, exponálási időnek pedig fél, ötöd és tized értéket lehetett választani. Egyébként ugyanúgy kell tudni a fénnyel bánni, élt húzni, és figyelni az általános operatőri feladatokra. Kovásznai képkockái önálló festményekként is funkcionálnak– mondta Varga, akinek volt alkalma meglesni a mestert munka közben. Elmesélte, hogy akár A3-as méretű cellekre is dolgozott. Ezekkel a cellekkel, na meg a festékekkel és szemetesvödrökkel körberakták őt a forgatás elején. A svenkeket gyakran úgy oldották meg, hogy a hosszú exponálás alatt bemozdították az asztalt, ettől izgalmasabb lett maga a kép. Ez úgy volt lehetséges, hogy amin dolgoztak, az nem közönséges, hanem egy fémből és fából készült trükkasztal volt. A kamera csak vertikálisan, fel-le volt képes mozogni, az asztal alatta pedig hajtókarok segítségével horizontálisan négy irányba, így volt egyszerre mozgékony és rögzíthető.
Visszakanyarodva Éva munkásságához, a következő film a Lajka-emlék volt. Lajka kutya, mint tudjuk, az első élőlény volt, akit a szovjetek a Szputnyik-2 műhold fedélzetén (a biztos halálba) a világűrbe lőttek. Ez az animációs rövidfilm az eb szubjektívjéből mutatja be a számára végzetes, ám óriási tudományos jelentőséggel bíró utazást. Lajka benyomásai, azaz a körülötte zajló események érzékelése, a hozzá intézett szavak, a hangok, a villódzó műszerek egy figurális ábrázolás nélküli absztrakt világot, érzetkomplexumot hoznak létre. M. Tóth Évát piszkálta az, hogy mindig csak addig mesélték nekik az űrkutya történetét, amíg fellőtték, de hogy utána mi lett vele, azt nem lehetett tudni. Ez a tény, és Kurtág György és fiának, ifj. Kurtág Györgynek a zeneművei inspirálták arra, hogy megalkossa a filmet (ők szerezték a zenéjét). Az elvont kísérlet izgalmában a támogatást osztók nem egyformán lelkesedtek, megkapta, hogy megőrült, csak krikszkrakszokat rajzol, és hogy nem adnak több pénzt neki. Pedig a mű Kurtág zenéjének térben megjelenő vizuális megvalósulásaként egyedi és látványos vállalkozás. Átlépve a digitális paradigmaváltáson a Zenit című kollázs-film következett. Éva elmesélte, hogy a Lajka után nem igazán rúgott labdába a kuratóriumnál, ellenben volt egy régi terve: képeslapgyűjteményét szerette volna életre kelteni. A film kísérteties, baljós zenéje (amit a rendezőnő férje, Jenei Zoltán szerzett) és lassú dinamikája előre jelzi a nagy világégés hamarosan bekövetkező borzalmait, közben képeslapokat mozgat meg a boldog békeidők Triesztjének idillikus tereit, hídjait és tengerpartját bemutatva.
Nils Frahm - Re (Official Music Video) from Erased Tapes on Vimeo.
Felhívták a vászon előtti színpadra Éva két kiemelkedően tehetségesnek bizonyult tanítványát (a sok közül), hogy vetített filmjeikről ők maguk mesélhessenek. Simon Balázs neve az elmúlt hetekben cunami módjára terjedt a világhálón Nils Frahm kortárs berlini zongoraművész számára készített, a UK Music Video Awards legjobb hat videóklipje közé került Re című alkotásának köszönhetően. A film emellett Montrealban megnyerte a legjobb animáció és a legjobb feltörekvő tehetség díját is. Éva kiemelte Sikur Mihály konzulensi érdemeit, hiszen Balázs fejlődését egészen pályakezdése óta kíséri és egyengeti (egyébként ő is ott volt a nézők között). A látvány, a klip líraisága, a kerek, koherens, precíz és a zenét kiszolgáló dramaturgia, na meg maga a látomás egyszerűen önmagáért beszél, sok szót nem érdemes róla ejteni, inkább feltétlenül érdemes megnézni. Külön érdekesség, hogy a neoklasszicista zenész törött kézzel komponálta a darabot, míg Balázs eggyel kevesebb ujjal készítette az animációt.
Éva másik büszkesége, Kolop Anita – Balázs vegyes technikájával ellentétben – a 2D-t és a rajzot választotta, mert ez áll kifejezésmódjához a legközelebb. Ill Breed-ing (rossz modor) címet viselő alkotása magával ragadó, elegánsan minimalista, szívet facsaróan mély filozofikussággal és nyomasztó atmoszférával megtöltött munka, kiforrt egyéni stílusról árulkodik. Mindkét munkát jellemzi egyfajta melankólia, spiritualitás, lágyság és letisztultság, ami valamely fennálló rendszer elleni lázadás alapvető hiábavalóságáról, ám annak szükségszerűségéről is regél. Anita az animáció BA-n oktat, Balázs ugyanitt már másodéves korában óraadó volt. A tanítványok Éváról elmondták, hogy rendkívül elnéző és az alkotó diákok számára nagy teret engedő tanítómester, ráadásul egy remek tanári közösség vezetője. „Sokfélék vagyunk, mindenkinek van egy izgalmas személyisége, hagyni kell, hogy azt csinálja, amiben a legjobb, ebből senkinek sem szabad engednie. A diákokat nem jó elnyomni, a szabadság fontos, de felelősek vagyunk arról, hogy mi kerül ki a kezünk közül.” Éva büszke arra, hogy képes felismerni a tehetséget, és az egyénekben rejlő lehetőségeket, ehhez csak bizonyos helyzetek kellenek. Ebben a két tanítványában is hamar tapasztalható volt a mély intellektualitás, illetve már az elején bizonyították rátermettségüket (elég csak Simon Balázs Kötelék című munkájára gondolni, amit fél évvel tanulmányai megkezdése után produkált). Velük indult ez az animáció szak a BKF-en, ez a kezdet visszaigazolta a velük való munkát, és azt, hogy valóban érdemes szabadságot adni az alkotóknak. „Ha origami-madarakat hajtogatunk három évig, már az megérte volna, de mi animáltunk” – fűzte hozzá Balázs, célozva az osztályközösség csapatmunka-építő erejére. „Amit elsősorban a szak tanított nekem az az, hogy miként tegyek élővé egy karaktert” – mondta Anita. Éva zárszóként kiemelte, hogy „az animáció a korlátlan szabadság művészete”, levezetőnek pedig levetítették az este tizedik és egyben utolsó filmjét, amit Balázs, Anita és Éva másokkal közösen készített, egy cselló és árnyéka közti játékát, a Vox Animae-t.
Véget ért a BKF Fényíró Filmklub 2014-es évadának második szemesztere. Jövőre ugyanitt (a Művész moziban), ugyanekkor (szerda esténként), de ismét ingyenesen lesz látogatható a program.
