Kisiklott életekkel gyakran találkozni filmvásznon. Holtvágányon veszteglőkkel ritkábban. Ahol a mozi elsősorban kikapcsolódást jelent, ott nincs igény mozdulatlanná dermedt sorsokra. Ha sírni kell, hát sírjunk nagyon, patakokban folyjon a könny, menny és pokol retúrral másfél óra alatt. A lényeg, hogy az élmény legyen elsöprő. Bogdán Árpád filmjéért nem fogják lebontani a jegypénztárakat, ez biztos. Az elsőfilmes rendező már most eltűnődhet rajta: van-e értelme filmet rendezni pár ezer nézőnek?

A Boldog új élet ezzel együtt nem a nézőszámról szól. Személyessége, testközelisége miatt valószínűleg akkor is leforgatja Bogdán, ha előre közlik vele: forgalmazásba sem kerül. Ahogy az íróember „kiírja magából a fájdalmat”, úgy festi a rendező filmszalagra nevelőotthonban való felcseperedésének fájó emlékképeit, múlt, jelen és jövő szűnni nem akaró kételyeit. A főszereplő fiú szürke egű napjait az egyetlen remélt megoldás, az intézeti akták megismerése sem fényezi be, sőt. Szembesülve a leírt sorok személytelenségével, az utolsó menekvési pont is elvész előle. Nincs múltam. Ennyi.

A fiú (akinek a nevét sem tudjuk meg) megpróbál együtt élni a tudattal, de gyökerek híján semmi nem csírázhat ki belőle. Egyenes pályán mozog: felkel, dolgozni megy, hazamegy… Haza? Ez nagyjából ki is merül a vízzel teli fürdőkádban, itt húzza össze magát napról napra – akár a magzatvízben lebegő embrió. Az őt rendszeresen meglátogató pedagógus, vagy a zavarosban halászó, nagy dumás barátok, mind képtelenek rá, hogy kirántsák abból a sötét veremből, ahová a sors kegyetlensége nyomán csúszott.

Különös kettősség jellemzi

A film elbeszélésmódját különös kettősség jellemzi. Bogdán lírában fogalmazza meg a drámai alapanyagot. A fiú városi utazásainak hosszan elnyújtott képei sokat lazítanak a tragédián, amely így elveszti szikárságát. A rendező lírikus énje időnként mintha felülkerekedne az ábrázolt karakterben dúló viharon. Ha a gyakorlat addig meg is kérdőjelezhető, a film legvégén teljesen indokolttá válik: a fürdőkád vizének vöröse, az igazán boldog új életbe való átmenet pillanatának képei egyenesen megkövetelik a lírát a sok szenvedés után.

Az induló képsorok láttán egyébként még azt hihetjük: szigorú geometria lesz az egész. A lassú, alig érzékelhető közelítések, a letisztult formák, az acélosan hideg színek akaratlanul is a Dealer képi világát idézik a tudatba. Később aztán oldódik a kötöttség, a flashbackekkel és álomjelenetekkel tarkított képsorokból már kevésbé érződik ki az egység. Ugyanígy a tartalomból sem. A haverokkal eltöltött idő ugyan sokat hozzáad a fiú rajzához, de még többet tompít az élből. Így aztán a végkifejlet drámaibb marad a kelleténél, megtörve a minimalizmus egyenesét.

A másik gond pozitívum is egyben. Nagyon jó a Membran zenéje, de a néhány leütéses hangminták kivételével elüt a hangulattól, a vége főcím pedig érzésem szerint teljesen elhibázott. Itt nem lehet zenével elvarrni a csomópontokat, ez nem I love Budapest. Bogdán világának kétségbeejtő sivárságához jobban illene a kiáltó csönd, mint a megnyugvást segítő halk dallamok.

Éppen ez a sivárság adja meg ugyanis a dolog őszinteségét. Nem tudjuk, hogy kik mellett megyünk el az utcán, mert – néhány kivételtől eltekintve – senki nem beszél róluk. Ennyire hihető fiatalokkal a Nincsen nekem vágyam semmi óta talán csak Császi Ádám filmjeiben, a 7 nap és az Undorground seftelős-bulizós brigádjában találkoztam. Minél több hozott anyag, annál több igazság a vásznon. Őszinte válaszokhoz pedig őszinte kérdések kellenek. Bogdán Árpád filmje lassan közelít. Néhányan már kitaposták előtte az utat, nincs légüres tér, ahová berobbanhatna. A rendező még el is gondolkodhat rajta: merre tovább? Ha megkérdezne, azt mondanám: folytassa, ahol abbahagyta. Élesebben, de a sajátjából.