Egy hagyományos dokumentumfilm minden bizonnyal úgy keresné a választ, hogy kronologikusan bemutatná a híresebb formációk történetét, elkísérné őket a fellépéseikre, interjúkat készítene az egykori és jelenlegi tagokkal, esetleg a rajongókkal is, tehát alaposan feltérképezné ezt a pezsgő muzikális szcénát, mondjuk úgy, ahogy a BP Underground sorozat teszi a fővárosi zenei szubkultúrákkal. Ez a szerkezet a Pécsi szálban is visszaköszön, azzal a jelentős különbséggel, hogy itt a tények egyre jobban a háttérbe szorulnak.
Afelől nem lehet kétségünk, hogy Lévai Balázs, a Dob+Basszus egykori műsorvezetője, Lovasi András életrajzírója és a Quimby híres daláról szóló dokumentumfilm (Engedem, hadd menjen, 2015) rendezője otthonosan mozog ebben a világban, simán elkészíthetett volna egy valós riportfilmet is a pécsi zenei életről. Kevésbé kézenfekvő, hogy ehelyett egy nehezebben besorolható, műfajok között csapongó, önmagát egy percig sem komolyan vevő alkotásban járja körbe a témát, amelyben a valóság és a fikció között dúl kissé kiegyenlítetlen, de összességében szórakoztató játszma. A Pécsi szál ugyanis önmaga kreál egy nagy, megfejtésre váró titkot a várost övező zenei kultusz köré. A ,,magyar Liverpoolt” belengő misztikus (vagy talán radioaktív?) ködben outsiderként Szabó Simon tör utat, akinek testhezálló a kezdetben is lelkes, majd egyre mániákusabb műsorvezető alakja, amivel valóban sikerül kilépnie a megszokott skatulyából.
A keretsztori szerint a keményfiú-szerepre ráunt színész oknyomozó riporterként értelmezi újra önmagát, egy kis stáb élén igyekszik a végére járni, hogy miért koncentrálódik ennyi zenei tehetség az Uránváros környékére. A hangsúly ezért itt a könnyebben, majd egyre nehezebben hihető teóriák vizsgálatán van, amelyek szinte kifogyhatatlanok, a környezeti adottságoktól a genetikáig előkerül mindenféle magyarázat. Jellemzően szórakoztató, jól kifundált ötletek, amikről könnyű lenne elhinni, hogy valóban a helyi legendárium részei, egyszóval nem csapnak át teljes összeesküvés-elméletbe.
De amennyire jól használja mindezt a film a hitelesség illúziójának megteremtésére, azt sajnos nem bírja megállni, hogy ne röhögje el egy kicsit magát viccmesélés közben. Lévai a film aggodalmaskodó producerének szerepében már egész korán feltűnik, hogy biztosítsa a nézőt arról, ami egyébként nyilvánvaló: az alkotók egy percig sem veszik komolyan a koncepciót. Bár a saját magán elvégzett zenehallgatási kísérletek is hamar repetitívvé vállnak, legalább adnak a főszereplő mellé egy másik karaktert is a kísérletet felügyelő orvosnő (Pallagi Mellitta) személyében, aki racionális ellenpontjává válik a zenétől begőzőlő főszereplőnek.
A filmben természetesen felvonul az összes ismertebb a pécsi zenekar, a nyomozós szálat néha valós interjú betétek szakítják meg a tagokkal, így aki mondjuk arra kíváncsi, hol íródott az első Halott Pénz szám, az gazdagodhat néhány hasonló infómorzsával, még ha ezek inkább csak mutatóban vannak is elszórva. Szerencsére a zenekarok viszont nem csak a jelenlétükkel és zenéikkel emelik a film presztízsét, a játékban is partnerek, így aktív szereplőivé válnak az eseményeknek. Az is kiderül, hogy van, aki színésznek sem utolsó, a beszólásaik rendre ülnek, egy idő után pedig már csak találgatni lehet, mi az, ami valóban tőlük jön, és mi az, ami a filmesek leleménye.
A Pécsi szál dicséretes vonása, hogy nem csak a szóban forgó zenekarok rajongóit akarja kiszolgálni, humorának, könnyed stílusának köszönhetően bárki számára fogyasztható, aki nyári hangulatkeltő alkotásra vágyik, surgázik belőle, hogy buli volt elkészíteni, ez pedig átragad a nézőre is. Ráadásul a szenzációhajhász világmagyarázatoktól általánosságban besokallt nézők számára is felüdülést hozhat.
