Filmhu: Gimnáziumban versenyszerűen vízilabdáztál, majd érettségi után a Testnevelési Egyetemre mentél, és utána egy évig dolgoztál is tornatanárként. Ez finoman szólva nem a szokványos út, hogy aztán az ember filmrendező legyen.
Reisz Gábor: Nagyon távol áll a két szakma egymástól, de vicces, hogy én a TF-en sok olyan pozitív visszajelzést kaptam, ami megerősített abban, hogy nekem a film felé kell indulnom. Volt egy szabadon választható esztétika kurzus, amely leginkább a filmmel foglalkozott, akkor találkoztam először filmelemzéssel. Az ott tanító Svachulay Györgynek és természetesen a szüleimnek, barátaimnak is köszönhetem, hogy végül a filmet választottam.
Filmhu: Ahogy a VAN-ban, a te szüleid is aggódtak amiatt, hogy hogyan fogsz boldogulni majd felnőttként? Mennyire volt benne az ő kezük abban, hogy először a TF-re mentél?
R. G.: Abszolút benne volt a kezük. A szüleim kifejezetten azt szerették volna, hogy legyen egy rendes szakmám, és mivel nem voltam jó tanuló gimnáziumban, ezért a bölcsészkarról nem álmodozhattam, az élsportnak pedig köszönhettem egy-két plusz pontot a felvételin, amivel a TF-re volt a legnagyobb esélyem. Ma, ha valaki filmrendező szeretne lenni, a telefonjával fel tud venni jeleneteket, letölthető programokkal meg tudja vágni, és ezzel be tudja bizonyítani, hogy van benne valami. A szüleim idejében ez még nem volt ennyire egyszerű, ezért természetesen aggódtak, féltettek a művészpályától.
Reisz Gábor Nekem Budapest epizódja - Péter
Filmhu: Az ELTE Filmszakon is eltöltöttél két évet, mielőtt felvettek az SZFE-re. Pont a te évfolyamodban nagyon sokan kerültek át az ELTE-ről. Például Rév Marci, Pálos Gergő operatőrök, Bodzsár Márk rendező, Makk Lili vágó és még sorolhatnám. Külső szemmel összetartó osztálynak tűntetek, több szkeccsfilmet is csináltatok együtt (Nyolc, vagy a Nekem Budapest). Könnyen megtaláltátok a hangot egymással?
R. G.: Szerettem az ELTE-t, mindenki “filmbuzi” volt, és nagyon sok barátra tettem ott szert. Például Csorba Lócit is ott ismertem meg, aki segített elkészíteni a VAN zenéjét, és akivel most is egy albérleten osztozunk. A filmszakon az elméleti oktatás mellett gyakorlati órák is voltak, ahol engem Szabó Gábor tanított, aki nem csak gyakorló operatőr, de szerintem remek tanár is.
Az SZFE-n nagyon vegyes osztályunk volt, és nem mondhatnám, hogy egyből azt éreztem, egységes. Később az lett, de ahhoz elég sok mindent meg kellett élnünk együtt. Nagy elvárásaim voltak a Filmművészeti elején, mert borzasztóan élveztem ezt az ELTE-n tapasztalt “filmbuzi” létet. Azt gondoltam, hogy a Filmművészetin végképp ezzel fogok találkozni, de egyáltalán nem ezt láttam ott.
A rendező letekint Budapestre (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: A VAN, amely a diplomafilmed, nagyon személyes alkotás lett, talán Így jöttem filmnek is tekinthető. Nagyon kevés ennyire személyes alkotás készül Magyarországon. Bátorság ilyen filmet csinálni?
R. G.: Az előttünk lévő generációk is megcsinálták a maguk Így jöttem filmjeit. Bár azt én sem értem, hogy sokan miért nem használják fel, és szövik bele jobban a saját élményeiket az alkotásaikba. Nem gondolom, hogy ennek elvárásnak kellene lennie, de én is azt gondolom, hogy talán a személyesség jobb út. Ráadásul az első nagyjátékfilm egy bemutatkozás is, és bár nyilván nem konkrétan egy az egyben az életemből vannak benne jelenetek, de a generációnk életérzését próbáltam megfogni, azt, ami bennem van, és amit magam körül látok.
Filmhu: Felvállaltad, hogy a kisjátékfilmes diplomakeretből nagyjátékfilmet készítesz. Szerintem nagyon jót tett a filmnek, hogy kis költségvetésből csináltátok, mini stábbal forgattátok évekig. Mit gondolsz, ha rendes költségvetésből készül volna ez a film, akkor is meglett volna az a bája, ami miatt sokan szeretik?
R. G.: Azt éreztem, hogy elsőfilmesként hatalmas magammal szemben a megfelelési vágy. Ezért szerettem volna minél inkább leegyszerűsíteni, minél könnyedebbre és olcsóbbá tenni a filmet. Bár én még nagyköltségvetésű kisfilmet sem csináltam, de borzasztóan nyomasztó lehet, hogy kipattan valami a fejedből, és tíz- vagy százmilliók mennek el arra, hogy ezt megvalósítsd. Ezért nem is pályáztunk a Filmalapnál támogatásra. Ráadásul úgy éreztem, hogy ennél a filmnél különösen igaz lenne, hogy minél több szűrőn megy át, annál görcsösebb lesz, és annál inkább el fog veszni az a lendület, amit éreztem magamban és a stábban is. Ezért inkább a türelmetlenségemre hallgattam, és nyomtam előre, amennyire lehetett.
Részlet a film plakátjából
Filmhu: Összesen mennyibe került a film elkészítése?
R. G.: Körülbelül 7-8 millióba került végül, Berkes Juli (a film producere - szerk.) azt mondta, hogy most, a végére már talán átléptük egy picivel a nyolcat.
Persze most, hogy elkészült a VAN, számolgattunk, hogy kb. mennyiből készülhetett volna el ez a film, ha nem haveri alapon és lelkesedésből, szerelemből megy minden. Ezt a filmet akkor sem világítottam volna, ha sok pénzünk van rá, nem az anyagiak miatt nem egy operatőr vette fel, hanem a lendület miatt. De még így is, ilyen körülmények között is körülbelül 40-50 milliós filmről beszélnénk, ami még nagyjátékfilm esetében így is baromi alacsony költségvetésnek számít.
Ha egy ilyen low budget filmet végigvisz az ember, akkor nagyobb lesz az önbizalma, és valószínűleg legközelebb már nem fog ennyire félve nekivágni egy olyan forgatásnak, ami drágább.
Nézd meg a VAN előzetesét!
Filmhu: A film nagy részében te voltál az operatőr és a zenét is te írtad. Mennyit zenélsz, vagy fotózol egyébként magánemberként?
R. G.: Szoktam fotózni, de nem rendes nagy gépekkel. Valamennyit tanultam is a technikáról, de nem nagyon alkalmazom ezt a tudást. Zenélni kvázi rendszeresen szoktam. Gimnáziumban a barátaimmal kitaláltuk, hogy csinálunk egy zenekart, bár senki nem tudott közülünk hangszeren játszani. Találtam egy kéthúros akusztikus gitárt, amit elkezdtem otthon pengetni, de ezzel kicsináltam a szüleimet, úgyhogy inkább vettek nekem egy rendes hathúrosat. Amikor megtanultam az első két akkordot, megírtam az első számomat. Így haladtunk szépen a grunge korszak alkonyán. És bár elképzeltük a visítozó lányokat, ez soha nem jött össze. Ugyan csináltunk egy-két koncertet, a "Fél liter yngyen" nevű zenekarunkkal, de soha senki nem visítozott ott, pedig ezért csináltuk. Aztán végül nem is lett sok koncertünk, csak három, vagy négy, a legnagyobb slágerünk pedig a "Központi fűtés" című punkdal volt. Többek között a filmben szereplő Tamás is énekelt, Roland pedig a dobos volt.
IDE KATTINTVA meghallgathatod a VAN zenéjét (fotó: a film Facebook oldala)
Filmhu: Sok régi baráttal dolgoztál ebben a filmen, akik amatőrök. Sok szereplő is visszatér az előző kisfilmjeidből, de még egy helyszínt és egy konkrét beállítást is áthoztál a Külalak című filmedből. Ezek a kis játékok egyben kapaszkodók is neked, amelyek biztonságot adnak?
R. G.: Igen, az tényleg ugyanaz a kocsma, ugyanaz a beállítás, de még a háttérben is ugyanaz a barátom, Tircsi Tamás támasztja a pultot. Már gondolkoztam azon, hogy miért vonom be ezeket a filmjeimet összeszövő szálakat, és én is azt gondolom, hogy azért, mert így biztonságban érzem magam. Szeretek olyan emberekkel lenni, akikkel még véletlenül sem kell elhitetni, hogy bízniuk kell bennem, mert már ismernek.
Filmhu: Ez talán a színészeken is meglátszik. Sokszor kritikaként fogalmazódik meg a magyar filmekkel szemben, hogy a színészek kicsit leválnak a vászonról, nem elég természetesek. A VAN-ban viszont semmi ilyet nem tapasztaltam sem a profi, sem az amatőr szerplőknél. Hogy sikerült ezt elérned?
R. G.: Nagyon sokat próbáltunk a forgatás előtt. Hagytunk időt, hogy kiforrjanak a jelenetek. Ezeket a próbákat felvettem, amelyek nagyon hosszú improvizált jelenetekből indultak ki, aztán a sok próba folyamán a jelenetek egyre tömörebbek és sűrűbbek lettek az instrukciók nyomán. Végig én fogtam a kamerát, és talán így az amatőr szereplők hónapok alatt megszokták, hogy jelen van egy kamera, mögötte pedig én állok. A felvételek előtt megnéztem a próbák anyagát, amelyek alapján írtam egy dialógot. Ezeket a párbeszédeket olvasták el a szereplők a felvételek előtt, és volt, aki jobban ragaszkodott a leírt szöveghez, volt, aki többet improvizált.
Nézd meg a rendező Külalak című kisfilmjét is!
Filmhu: A cím is spontán született, vagy sokat gondolkodtál rajta?
R. G.: Eredetileg az volt a címe, hogy Valami furcsa és megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, amely erre a roppant bizonytalan emberre, a főhősre utalt. Ahogy alakult a könyv, ahogy belekerült ez a budapesti közeg, egyre inkább azt éreztem, hogy jobban érzékeltetni kéne az aktualitást, másrészt a VAN szócska számomra egy olyan állapotot jelent, amikor csak vagy, amikor csak lebegsz. A csapóra pedig - már amikor volt - nem írtuk rá az egész címet, csak annyit, hogy VAN.
Filmhu: Azt, hogy sokszor nem volt csapó, hogy változó számú volt a stáb, vagy hogy széttöredezve forgattátok a filmet, hogy bírta a gyártás, a vágó, az asszisztencia, vagy a scriptes?
R. G.: Script, smink, fodrász, és még jó néhány munkakör nem volt, néha még asszisztencia, hang, vagy kameratechnikus sem. A film végén valóban hosszú a stáblista, de sokan közülük csak pár napot tudtak részt venni a forgatáson, mi azonban mindenkit ki akartunk írni. Alapvetően a VAN 4-5 stábtaggal készült úgy, hogy ebbe beleszámoltam az Áront is. Például klasszikus kelléklistánk sem volt, amivel meg is gyűlt a látványtervezőnk, Klimó Peti baja. De talán a gyártásvezetők, Reich Ida, Nemes-Jeles Veronika, Molnár Dani, voltak leginkább kiszolgáltatott helyzetben ezzel a munkamódszerrel.
Egy rendező (Reisz Gábor), egy vágó (Tálas Zsófia), egy producer (Berkes Júlia) - fotó a film Facebook oldaláról
Filmhu: A VAN nagyon magyar film, ráadásul egy konkrét társadalmi réteg egy konkrét generációjáról szól. Azt feltételezné az ember, hogy kevesen értik meg igazán, de például a Cinefesten lévő vetítés alatt ugyanúgy nevetett a harmincas észt animációs rendező, mint a középkorú berlini újságíró. Bekerült a film Karlovy Varyba, és ráadásul előbb volt világforgalmazója, mint magyar. Meglepődtél ezen?
R. G.: Igen, kifejezetten megdöbbentem. Még a forgatás közben Berkes Juli producer vetette fel, hogy prezentáljuk a filmet egy marketen, amely bemutatkozási lehetőséget is nyújt a varsói és a moszkvai fesztiválon. Annyira nem számoltam azzal, hogy ez a film bármilyen nemzetközi karriert befuthat, hogy már azon ledöbbentem, hogy bejutottunk erre a marketre. De nem csak bejutott, nagy sikere is volt annak az ötperces etűdnek, amit összevágtunk az addig leforgatott anyagból, és több világforgalmazó is megkereste a Julit. Az AlphaViolet tűnt a legjobb választásnak, mert ők egy fiatal, erősen nyomuló cég, és mi olyat kerestünk, akiknél nem 100 projekt van, hanem 2-3, azt viszont viszik rendesen. Ezzel elindult a film nemzetközi karrierje. Én csak néztem. Őszintén: nagyon meglepett.
Filmhu: Sok finom apróság van a filmben, apró momentumok az életből. Ezeket hogyan gyűjtögetted?
R. G.: Jártam a városban és kis füzetekbe írogattam fel azokat a dolgokat, amiket észrevettem, vagy eszembe jutottak. Ez a film a BKK járművökön íródott. Kitéptem a lapokat, bementem a Proton Cinema irodájába, ahol van egy nagy hungarocell lap és arra rakosgattam fel a film elemeit. Aztán különböző színű Post It-eket is használtam, minden szín más szálat jelölt, és ez kiadott valamilyen ritmusképet, a film alapját, ami persze sokat változott még a készítés, meg a vágás során. Tálas Zsófinak, a vágónak döbbenetesen jó ötletei voltak, amitől ez a film sokkal, de sokkal feszesebb lett. Egy olyan alkotásban, ahol egy lődörgő, kifejezetten passzív csávó a főszereplő, az unalom a legnagyobb veszély, nagyon nehéz megtalálni a megfelelő tempót. Emiatt is vágtuk egy évig.
Áron a kultikus hajszállal - jelenetfotó
Filmhu: Egy produceri irodában jobban tudtál dolgozni, mint otthon?
R. G.: Én aztán mindenhol próbáltam dolgozni, de úgy éreztem, hogy igazán sehol sem megy. A Protonban kezdtem, aztán otthon folytattam, majd lementem Berkes Juli szüleinek a nyaralójába, utána egy barátom lakásán írtam egy hétig, később egy albérletben, aztán egy kávézóban a Varsányi Irén sarkán, a Módszertani kabinetben, ahol végül be tudtam fejezni a filmet. Próbáltam valami ritmust találni, mert szerintem az a legnehezebb az írásban, hogy megtaláld a ritmust. Minden csodálatom és tiszteletem annak, aki leül reggel, délután 4-ig ír, aztán a családjával tudja tölteni a délutánt, meg az estét. Nekem ez sajnos nem megy.
Filmhu: Nagyon fontos eleme a VAN-nak az abszurd humor is.
R. G.: Már a legelején tudtuk, hogy ennek a filmnek abszurd humora lesz. Sok rendező hatott ránk: Woody Allen és Roy Anderson is, akiket nagyon sokszor emlegettünk a film forgatása során, sőt sokszor instrukció volt Áron számára Roy Anderson stílusa. Nagyon szeretem ezt a fajta humort, de azt talán még fontosabbnak tartom, hogy Áron világa a humoros és szürreális részekben összefonódik ezzel az egész közeggel, ami időnként abszurdnak tekinthető. Erre a párhuzamra én nem tudatosan gondoltam, de így alakult és valószínűleg ezért értik jobban a filmet külföldön, vagy itthon az idősebb generáció.
A hajszál gazdája - jelenetfotó
Filmhu: Nagyon sok helyen hallani a VAN-ról az utóbbi hetekben, pedig még hivatalosan be sem mutatták. Nem ró rád ez a siker terhet is egyben a következő filmeddel kapcsolatban?
R. G.: Nehéz megállapítani, hogy mekkora az érdeklődés, mert én nyilván találkozom vele, hiszen interjúkat adok, sokan megkeresnek. De nem tudom, hogy egy olyan ember, aki nem kifejezettem művészfilm rajongó, aki évente egyszer vagy kétszer megy moziba, az hallott-e bármit is erről a filmről.
Félelmeim, kétségeim, bizonytalanságaim mindig vannak. A következő alkotásomban biztos, hogy nem leszek ennyire benne, mert azt tudom, hogy nem szabad megismételni egy első filmet. Legközelebb szívesebben csinálnék hagyományosabb, klasszikus történetmesélős alkotást.
Filmhu: Karlovy Vary előtt azt nyilatkoztad nekünk, hogy nem szeretsz ülni az ötleteiden, hogy szerinted menni kell és csinálni. Van olyan filmterved, ami most jobban foglalkoztat?
R. G.: Több ilyen terv is van, de állandóan elbizonytalanodom. Korábbi filmterveim támadnak fel, meg jönnek újak is. Komolyan, két-három naponta másba szeretnék belefogni. Egy dolgot tudok, hogy nem szeretnék beleragadni a VAN-ba, és hónapokig fesztiválokra, közönségtalálkozókra, svédasztalos fogadásokra járni. Ezek mind megtisztelő dolgok, de nem hiszem, hogy ez lenne a feladatom. Nekem most az a dolgom, hogy megcsináljam a következő filmemet.
