A Napszállta egy elegáns fekete kalappal kezdődik, ami először teljesen betölti a képet. Majd kisvártatva láthatóvá válik Jakab Juli érzelmet és erőt sugárzó, de ezzel együtt zavarbaejtően kiismerhetetlen arca. Nemes Jeles László tulajdonképpen már az első jelenetben megfogalmazta a film központi kérdését: mi rejlik a kifinomultságot és pompát tükröző felszín alatt? Történelmi távlatból nézve: milyen erők vetettek véget a boldog békeidőknek is nevezett korszaknak? Mi indította el Magyarországot a 20. század végtelenül hosszúnak tűnő, gyötrelmes lejtőjén?

A történelmi visszatekintéseknek mindig is fontos része volt a többlettudás. Az utókor számára már közkeletű tény az, amit az akkori kor embere még nem tudhatott, legfeljebb jóslatokba bocsátkozhatott. Ma már egyértelmű, hogy 1914 egy fontos korszakhatár, de vajon 1913-ban benne volt már a levegőben a világháború kitörése, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása?

Jakab Juli a Napszállta című filmben (fotó: Laokoon Filmgroup)

Nemes Jeles László az utóbbi kérdésre egyértelmű igennel felel, filmjében elég csak megkapargatni a rendezettnek tűnő felszínt ahhoz, hogy káoszt és rothadásnak találjunk. Minden másban azonban kerüli az egyértelmű kinyilatkoztatást: amíg a történelem könyvek, illetve a történelmi filmek többsége egy átfogó, a kort a maga teljességében megragadó kép megalkotására törekszik, addig a Napszállta az események forgatagába dobja bele a nézőt – ugyanúgy, mint a Saul fia.

Nem az volt a cél, hogy politikai és társadalmi szempontok alapján megértsük 1913-at, hanem hogy átérezzük, milyen érzés is volt a világháború előtti Budapesten élni, boldogulni vagy éppen szenvedni. Az „itt és most” élményén keresztül próbálja meg eljutni egy mélyebb igazsághoz. Nincsenek biztonságot jelentő nagytotálok, csak nyakak, arcok, porfelhő és homályos részletek. A Napszállta azért küzd, hogy megfossza a nézőt a többlettudástól. Összezavarja és belehelyezze a kor emberének lelkiállapotába.

Az hamar kiderül, hogy a film főszereplője, Leiter Írisz (Jakab Juli) idegenvezetőnek alkalmatlan. Csökönyössége Sault idézi, mindössze egy dolog érdekli őt, miután nagy nehezen munkát kap szülei egykori kalapszalonjában: meg akarja találni a soha nem látott bátyját. Egyre gyanúsabb lesz, hogy a kalapszalon nem az a kifinomult polgári hely, aminek látszik, és az erőszakos cselekmények is egyre gyakoribbá válnak Írisz körül.

 

Ahogy a film által megidézett Kék bársony-ban, úgy itt is kíváncsivá tesz a meglebegtetett sötét titok, de aztán a szinte végig fejmagasságban tartott kamera, illetve Leiter mániává fokozódó nyomozása is csak kevéssé segít abban, hogy tisztábban lássunk. A Napszállta azon kevés filmek közé tartozik, amelyek nézése közben egyre csak szaporodnak a felmerülő kérdések. Előbb csak nyugtalanító, később viszont idegesítővé válik a film kényszeredett titkolózása.

A Napszállta egy olyan gyönyörű dobozban érkező kirakós játékhoz hasonlít, amelyről a kiszórása és némi izgatott rakosgatás után nyilvánvalóvá válik, hogy jelentős mennyiségű darabka hiányzik belőle. Ez egyaránt igaz a külcsínre és a történetvezetésre.

Erdély Mátyás operatőri munkája, a fények és az árnyék művészi vegyítése, a nagyszabású díszletek, a szegénység és a dekadens fényűzés ütköztetése, a szédítően mozgalmas utcakép egy élő és lélegző, pazar élménnyé olvad össze. A Saul fiá-ban már bevált filmnyelv alkalmazása a Monarchia világát is tapintható közelségbe hozza: bámulatra késztet, és arra sarkall, hogy a saját fantáziánkkal egészítsük ki a takarásban, homályban maradt részeket.

Jakab Juli a Napszállta című filmben (fotó: Laokoon Filmgroup)

A történet viszont aránytalan módon hiányos. A rendezői szándék bizonyára az volt ezzel, hogy a titok komplexitására hívja fel a figyelmet. Az egyes jelenetek megfoghatatlansága vagy többértelműsége valóban rendkívüli hatást kelt, összességében azonban túlzásba esik a film. Így aztán megtörténhet az, hogy egy lovaskocsi belsejében felvett beszélgetés közben már nem is a szokásos módon információszegény párbeszéd köti le a figyelmet, hanem az aprócska hátsó ablak, és az azon keresztül feltáruló poros, mozgással teli utca.

A színészek remekül teljesítettek: Jakab Juli sikeresen húzta fel magára Írisz, monomániája miatt csak fenntartásokkal kedvelhető, enigmatikus karakterét, Vlad Ivanovban mindig ott volt a riasztó lehetőség, hogy leveti a civilizáltság álcáját, Dobos Evelinről pedig meg lehetett volna formázni a kimértség szobrát. Nem az ő hibájuk, hanem a forgatókönyvvé, hogy gyakran érdekesebb az, ami a háttérben folyik.

Vlad Ivanov a Napszállta című filmben (fotó: Laokoon Filmgroup)

A Napszállta ezzel együtt is kimagasló művészi teljesítmény: bátran szembe megy a képalkotás és a narratív történetmesélés manapság uralkodó formáival, ezzel saját világot teremt, és olyan helyekre jut el, ahová csak kevesen mernek benézni. A főszereplő konokságához mérhető, egy pillanatra sem lanyhuló komolysággal kutatja az emberi lélekben rejlő sötétséget, viszont érzésem szerint nem tud annyira mélyre hatolni, mint amennyire szeretne. Elbizonytalanít, kétségeket ébreszt, fontos, még sokáig nyugtalanító kérdőjeleket támaszt fel bennünk, de érzelmileg nem készít ki.

Aki nyugvópontra akar jutni a Napszállta megítélését illetően, annak érdemes többször megnéznie. Egyszeri megtekintés után annyi látszik biztosan, hogy Nemes Jeles László és a kivételes tehetségét ismét bizonyító alkotói csapata egy szépséges szörnyeteget hozott létre, amellyel érdemes viaskodni.

A Napszállta magyarországi premierét a miskolci CineFesten tartják szeptember 15-én, a mozikban szeptember 27-től lesz látható.