A Pool Party elsőre roppant divatos koncertfilmnek ígérkezik, a brooklyni hipsztercentrumban a legfelkapottabb zenekarokkal. A korábban az HBO-nak és az MTV-nek is dolgozó Beth Aala első saját filmjében viszont várostörténeti utazásra is vállalkozik, és azt is nehéz eldönteni, hogy kik a főszereplők: a zenekarok vagy maga a McCarren Park. Itt játszódik ugyanis a film, ebben az 1936-ban épült hatalmas betonteknőben. Abban az évben egy szövetségi program keretében tizenegy uszoda készült el New Yorkban, de a több mint hatezer embert is befogadó McCaren volt a legimpozánsabb, Greenpoint és Williamsburg határán Brooklyn kedvenc közösségi terévé vált. Archív felvételeken látjuk a medence korai éveit, egy-két idétlenül édes képből az is kiderül, hogy a mai fiatalok is ugyanúgy kidobósoznak, mint tették elődeik akkoriban. Nem süllyedünk túl mélyre, de látjuk, hogyan változik Brooklyn lakossága, és hogyan lesz az egykori munkáskerületből művészek világa. Kicsit meglegyint az elmúlás szele is, vadásznak az ingatlanokra, jön a még több pénz, nyomában pedig az újabb átalakulás.
Megszólalnak helyi lakosok, évtizedekkel korábban érkezett bevándorlók, a zenekarok közül Matt&Kim mereng hosszabban Brooklynon, és beszél a legendás polgármester Ed Koch is, aki a legkeményebb időszakban, 1978 és 1990 között szolgálta a várost. Ezekről az évekről sajnos, amikor a McCarren lepattant és végül bezárt, nem jutott a felújítására pénz és mindenféle züllött népség terepévé vált, nem látunk felvételeket, csak elbeszélésből tudjuk meg, hogy mennyire veszélyes hely lett, és mekkora törést jelentett Brooklynnak a bezárása. Onnantól már egyre többet látunk, hogy a kétezres években előbb egy alternatív táncelőadás, majd a koncertszervezők is felfedezték a helyet, a zene pedig jön folyamatosan. Színpadon a Beastie Boys, a Deerhunter, a Breeders, a Ting Tings, a Yeah Yeahs vagy a Sonic Youth, mind, mind New Yorkhoz, Brooklynhoz köthető zenekarok.
Elidőzünk a közönségen is, mindenki mosolyog és magabiztos, csinos és izmos, száll a színes labda és a vécépapír, önfeledten csúszkának vízen a gumivárban; egyszer majd elmesélik, hogy ez volt a mi williamsburgi Woodstockunk. Ami a filmet illeti, mondják, hogy a hipszter-kultúra fontos dokumentuma, és efelől kétségünk sem lenne, ha brooklyni sajtmanufaktúrások lennénk és rólunk szólna a hetvenöt perc, de nem vagyunk azok, így a Pool Party is csak elmúlik, mint valami tréfás kis mém.
Ahogy nem vagyunk brooklyni sajtmanufaktúrások, úgy nem vagyunk kanadai zenészek sem, akik gyakorlatilag saját maguk szórakoztatására, magukra osztott szerepekkel forgatnak filmet, de ennek ellenére az Elefántcsonttorony élvezetes produkció. A stáblistán hemzsegnek az ismert arcok, az már csak külön extra, Adam Traynor a német Puppetmastaz hiphop-formációból érkezett rendezni. A Montrealban játszódó filmet viszont inkább Chilly Gonzales filmjeként kezelik, ő az író, a társzeneszerző és az egyik főszereplő, ismert kanadai zongorista, elektronikus zenei művész. Hershell szerepében egykori híres sakkbajnokként négy év tengerentúli vándorlás után tér vissza sikertelenül, hiszen a jazz-sakk, az önmagáért létező sakk ötletével nem csinált forradalmat. A tökéletes pillanatot keresi, számára a sakk művészet, és nem az számít, hogy ki nyer és ki veszít, egészen odáig jut, hogy nem is játszik emberi lényekkel. Ahogy fogalmaz, a chessence-t keresi, és fokozza ezt egészen a Chess we can! kiabálásig, de valamiért ez nem zavaró. Azt viszont megértem, ha valaki feláll annál a jelenetnél, amikor egy háromfős zenekar nyomja a free jazzt, ő meg a bábukkal kopog és hajigálja őket.
Szerencsére hasonlóan meredek pontoktól mentes a film, még az sem áll rosszul neki, hogy nem valódi színészi teljesítményt látunk. Persze ezt vállalják is a szereplők, véletlenül sem akarnak színésznek tűnni, de nem is veszik félvállról a játékot, néha pont olyanok, mintha valami ütődött figurák lennének egy Tom DiCillo-filmből.
Hershell sorsa alakulásának követése mellett az Elefántcsonttorony középpontjában a közte és testvére, Thadeus között feszülő konfliktus áll. Utóbbit Tiga játssza, Magyarországról nézve a film legismertebb szereplője. A karakter teljesen mást gondol a sakkról, mint a bátyja, szerinte a sakk háború, ő pedig amúgy is szuperbajnok és a sakksport celebje, most éppen egy energiaitalt reklámoz; na és az is az ő szájából hangzik el, hogy „it’s a classic Polgar defense”. A két testvér nemcsak a sakkban vetekedik egymással, ugyanazt a nőt szeretik, Marshát, akit Peaches alakít, további szerepekben pedig többek között Leslie Feist is feltűnik, akiről már írtunk is egy másik Titanic-os film miatt.
A film végére természetesen elkerülhetetlen a két testvér összecsapása és a boldog befejezést sem odázzák soká. Nehéz eldönteni, hogy az Elefántcsonttorony valójában mi: Youtube-videó, promóciós film a kanadai szcénáról, kísérleti alkotás, Gonzales és Boys Noize közös lemezének a nagyszabású beharangozása, vagy ars poetica (ki a nagy művész ugye, aki bezárkózik az elefántcsonttoronyba és csendesen alkot, vagy aki minél többször mutatja meg magát az embereknek – Gonzales ebben az interjúban beszél erről). Mindenesetre szívből készült, és sokkal szimpatikusabb, mint egy monstre Kanye West-, vagy egy Lady Gaga-klip.
